Bozzai Pál (1829-1852): Vándor vagyok…

Vándor vagyok, keresem
Elvesztett világom,
Keblemen a kenyerem
Hátamon a házam.

Az én utam végtelen,
Nincsen pihenésem,
Sem a multban, sem jelen
Sem a jövendőben.

Csendes tiszta volt az ég,
Mikor utra keltem;
Enyhe szellők lengeték
A reményt felettem.

Feljött az est csillaga
S eltűnt nem sokára
A hirtelen éjszaka
Fellegsátorába.

Itt vagyok most, néma, vad,
Idegen pusztákon,
Hallom a harangokat
Kongatják hazámban.

Ünnep-é vagy temetés
Nem tudom, nem érdem,
De mindegyik rezzenést
Halálosa érzem.

És a hányszor hallgatom,
Minden kongatásra
Ráfelel siralmasan
Szívem dobbanása.

S minden dobbanásra meg
Rövidül az élet
Sírhalmokon lépdelek
Mint egy bús kisértet.

Arczomon nincsen virág,
Rég lehervadt róla
Az elaggott ifjuság
Meghidegült csókja.

Kihült az emlékezet,
A remény kifáradt
Kietlen jövő felett
Épiteni vágyat.

Megszüntem már kérdeni:
Mit hoz ez az élet?
Mely vágyam betölteni
Olyan szegénnyé lett.

Jámbor ohajtás, remény
És egy ifju ábránd,
Mely egy szebb világ felé
Alkotott bűtlátványt.

Álmak, tündérképei
Boldogabb jövőnek,
lelkemnek jobb részei
Mind mind eltünének.

Jó napom már elfogyott
Üres lett a táskám,
S elszakadt bakancsomat
Nincs ki megfoltozná.

Nincsen tűzhely, nincs födel
Hideg éjszakákra,
Nincsen egy meleg kebel,
Mely ölébe zárna.

Vándor vagyok idegen
Sivatag pusztákon,
Keblemben a kenyerem
Hátamon a házam!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.