Lévay József (1825-1918): Hiú remény

Mindig várom jó hiszembe’,
Hogy még egyszer visszajőnek
Izmaimba, kebelembe
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.

Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére,
Hátha onnan a letűnt kor
Üditő fuvalma érne:
Ámde csendes, holt világ az,
Nem lendíti fúvalom,
Mindenik virága száraz,
Az egész egy sírhalom.

Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom:
Talán itt a hűs magányban
Megzendül még néma lantom:
De a bérczek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.

Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is ujra serken:
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repülő madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.

Bizakodva így merengek
Mult és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem hogy hiában,
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménnyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely réges rég elmerült.

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.