Medgyes Lajos (1817-1894): A segesvári téren (A régi korból.)

 
Szivem szorul míg e téren járok,
Szemeimben nehéz köny remeg;
Fáraszt a föld, tikkaszt még a lég is;
A tekintet lelkem sebzi meg;
Képzetimbe
A multak felszállnak:
Vérnapjai
Gyászthozó csatáknak.

KÜLSŐ ELLEN tört be a hazába,
És a nemzet hősen talpra kelt,
Sorba állt a fiu az apával
S harcz mez födött nem egy szüz kebelt.
Szembe szálltak:
De a tulerőnek
A legjobbak
Martaléki lőnek!

És a kire büszke volt a nemzet
Ott volt hirhedt ifju dalnoka;
Tüzdalával mentek a halálba,
S ki elől ment az ő volt maga,
Kardja lángolt
Mint a villám lángol,
S ki – kicsengett
A csata zajából.

Társai már elhultak körében;
Ő még harczol hősen egyedül,
„Oh hazám! Szent hazám! Felkiált most
Napod velünk gyászos éjbe dül!”
S százan törtek
Száz felől reája,
S úgy ölék meg
Térdein csatázva.

Az ősz vezért iszappal takartam
Egy mocsárban élve föllelék,
S vállaikon kitörő örömmel
A menekvők magokkal vivék.
A költőre
Soha sem lelének:
Összetiprák
Fujó harczi mének.

Holdas éjen bűvös lantot tartva
Vérző árnyat látsz bolyongani:
A költő az, - a hős ifju költő;
Felszokott a sirból rontani.
És a lantot
Pöngeti az éjben.
Haragvó tüz
Lángolván szemében.

Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.