I.
Attilának, hun királynak
Mélységes mély sírt ásának;
Azt tartja a rege róla:
Arany-ezüst koporsója.
Arany-ezüst koporsóra
Rázuhog a Duna árja,
S úgy elrejti, úgy elzárja:
Soha senki nem találja!
Rázuhog a Duna árja –
Elboritja rút iszappal:
Mint gepidák vadkirálya
Hunországot tenger haddal. –
Attilának mély sirjában
Hún dicsőség eltemetve;
Nincs már a ki megkönyezne…
Föltámadt a népek ezre.
Aladár és Csaba fiak
Véres csatára szállanak –
Öngyilkos lesz a hún nemzet:
Saját szivébe döf vasat.
Folydogál a Netád*
vize…
Partján üvölt a harcz tüze:
Jó húnfiak –
testvérhadak
Egymásra kardot rántanak.
Ubul vezér Aladárnál,
Odoár a Csaba pártján…
S mint a két hős összerobban –
Rettenetes az a látvány!
Recseg reped Ubul pajzsa –
Odoárnak tört a kardja…
Ere szakad, vére fakad –
De a harczot mégse’ hagyja!
Szörnyű képe a csatának!
Vér omlik a partok fölött, -
S de sok hulla lehömpölyög
Duzzadt árján a Netádnak!
Megví Csaba Szakadárral
Kadosának hős fiával,
Lábok alatt porzik a föld…
Küzdenek mint vésszel a tölgy.
De jó Csaba buzogánya
Reázuhan Szakadárra –
Szakadárnak homlokára - -
Meg is hal az nemsokára!
Csaba pártján vészkereső
Zomoró és vitéz Recső
Aladárnak koponyáját
Éles karddal kettévágják…
S föltüzik egy dárdanyélre –
Hű népének félelmére, -
Ifju Csaba győző hada
Diadalmi örömére.
Aladárnak népe mostan
Ezerenként vesz el ottan…
Győző hadak lekonczolják,
Szerte üzik, kaszabolják…
S harczi ének zaja zendül –
Felhangozván zönge kobzán
Lantosoknak; dala soknak
A tömegbül messzecsendül…
És így folya vidám sora
Testvérgyilkos vad csatának
- A jövőbe ha látnának:
Hej akkor nem vigadnának!
II.
Ardarik a gepidák királya
- Hallván, hogy lőn Etelnek halála –
Táborba száll óriás hadával:
Megküzdeni Aladár- s Csabával.
És miképen ha a gát elszakad –
A víz árja felzúdul, feldagad:
Nagy hirére Attila hunytának –
Hódolt népek mind felzúdulának.
Bosszu tüze égvén a keblében,
Esküszik az Ardarik kevélyen:
Mire a völgy újonnan kizöldül –
Húnok faját eltörli a földrül!
Hallja hirét – s a hír bátoritja –
Maga magát a hún hogy pusztitja!
Hallja hirét a gyilkos csatának,
Hol Aladár s pártja elbukának…
S ott terem a Netád vize partján,
Hol a Csaba áldomása tartván –
Vigadóknak kehely csenditése,
Átváltozik fegyver-csörrenésre…
Föl Csaba hős, föl ti hún bajnokok!
Testvér-harczban, kik el nem hulltatok
Tengernyi had zúdul im reátok!...
Hej, bár ti is oly sokan volnátok!!
Bevág Csaba gepidák sorába,
Ezer halál száguld a nyomába…
Nem hiába Attila vére ő:
Súlyos kardja azért oly rettentő!
Ardarikot elérve futtába –
Egy csapással a karját levágja;
Ilárdot is leveri lovárul…
Küzd Csaba, hull az ellen vasátul.
Ong vezér is Vidánnal harczolva –
Letiporja ellenét a porba;
Fölpattan az … pajzsuk összedöbben…
És foly a harcz annál vakmerőbben.
De ím Rutil hátulról kerülve
- A küzdő Ong mitsem tud felőle –
Általveri a jó húnt dárdája, -
És Ong vezér holtan dül lovára…
Vad Zomoró Csaba
hű vitéze
Gepidákra nagy csapást idéze:
Csatabárdja a halál kaszája - -
A gepidák fejeit kaszálja…
És a nap már nyugovóra készül,
És a táj már egyremást sötétül:
De nem szünik a harczok viszálya –
Uj népet küld gepidák királya.
Kevés a hun, s bár milyen vitéz is –
Belefárad a csatába mégis!...
Hej Csaba, hej Attila magzatja:
Fut a néped – Ardarik zaklatja!
Ragyog fenn a holdvilág az égen –
Lódobogás döng a csatatéren…
S míg fölsir a futók zaja távol:
Száguld a mén bánatos – Csabával.
III.
„Megálljatok! megálljatok,
Csaba hős száll utánatok!...
Kevés népem – de hű népem:
Megálljatok, kérlek szépen!
Oh szolgáim: ti víttatok
Egykoron nagy Attilával?!...
Futni szégyen; csatatéren
Szebb meghalni hős halállal!”
És hogy népét hadra intse –
Példával is lelkesitse:
Kitesz czélul egy fűszálat…
S idegével messzeállott.
Pendül a nyíl… odasuhan…
A kis fűszál találva van!
„’Csaba Csaba hős vezérünk –
Veled halunk, veled élünk!!”’
S „Csaba füve”
lett a neve
Az átszegzett fű fajának…
S a vezér, és kis serege
Ujra hadra indulának.
Holdas éjjel visszatére
Csaba népe csatatérre;
Netád vize ujra véres…
Harcz mezeje ujra népes…
S megmutatták, hős Csabának
Méltó hada hogy valának!
Oldalánál jó vitézek
Be nagy sokan elhalának!
Küzdtek… hát mért? Hős halálért!
Rárohanva ellenükre…
De azt az ég nem engedte,
Hogy ily vitéz faj elveszne! –
Rémórája jött éjfélnek…
S hun halottak fölkelének;
- Tiprott mezőn nagy vérezőn
Harczolva kik elesének.
Fegyvert ragad száz kisértet…
Emelkednek ingó árnyak, -
S fényes karddal, sápadt arczczal
Öldöklő vad harczra szállnak.
Szemeikből láng lövellik…
Ajkaikból vér szökellik…
Kezeikben a lángpallos
Gepidák közt szertecsapdos…
Ardariknak harczi népe
Fegyverét elhajigálja, -
Foga vaczog rémültébe’;
Ugy fut a bús éjszakába…
Ámde sebten űz a szellem, -
Szaladó had összeretten…
És nem egy, ki tántorogva
Holtan dűl le a homokra!...
Harcz után a szellem-árnyak
Újra holttestekké válnak –
Csöndesedve: s ott pihenve
Mezején a vad csatáknak. –
Hős Csaba kis seregével
Utnak indult még az’ éjjel…
- Ennyien mást mit
tehetnének? –
Ázsiába vissza mén el.
De ha egykor húnok magva
Újra meg lesz sokasodva –
Visszatérend e hazába:
Attilának országába!
… Bús éjszaka; bajnok Csaba
Más hazába futva siet…
Nagy messzirül zendül a kürt:
„Isten hozzád! Isten veled!”
(*
Jornandes szerint.)
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése