Molnár Anna

 

Elindula Ajgó Márton

Hosszu utra, rengetegre;

Megtalálta Molnár Annát

„Gyere velem Molnár Anna:

Hosszu útra, rengetegre.”

„Nem mehetek Ajgó Márton,

Vagyon nekem csendes házam

Csöndes uram, jámbor uram,

Karon ülő kicsi fiam?”

Hivta, nem jött, elrabolta.

 

Elindultak most már ketten

Hosszu uton, rengetegre;

Megtaláltak egy borus* fát,

Leülének árnyékába.

„Nézz egy kicsit a fejembe!”

Hullni kezd az asszony könye,

„Mér sirsz, mért sirsz Molnár Anna?”

„Nem sirok én Ajgó Márton,

A mi hull a fa harmatja

Mert épen álló dél vagyon.”

 

Felindula Ajgó Márton

Ekkor a fa tetejébe;

Visszaejti a pallosát.

„Add fel add fel pallosomat!”

Felhajitja a pallosát,

Ketté vágja a derekát.

Felöltözik ruhájába

Térdig érő angliába,

Elindula hazájába

Megállott a kapujába.

 

„Csöndes gazda, jámbor gazda,

Adsz-e szállást az éjszaka?”

„Nem adhatok, vitéz uram,

Vagyon nekem siró fiam.”

Addig kérte, míg megadta.

 

„Csöndes gazda, jámbor gazda,

Van-e jó bor a faluba?

Hozz egy kupát vacsorára.”

Míg az ura borért jára,

Kigombolta a dolmányát,

Megszoptatta siró fiát.

 

(* burus = terebély) 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája