Petőfi Sándor: Szécsi Mária

Zordon, de ragyogó lovagkor! kiégett

Piros éjszaki fény! ujra meggyujtalak,

Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,

S lángodnál látszik a tündér-kert ujolag,

Melynek oly szép fája volt, s oly szép virága:

Vitézség cserfája, szerelem rózsája! –

 

Idősb Rákóczi György két száz esztendővel

Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,

S a hitszabadságért küzdő seregével,

Bátran, elszántan a magyar földre vágott;

Gömör bércezi közt magas Murány vára

Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

 

Betlen szép özvegye volt Szécsi Mária,

Ki megérkezésén ekkép üdvezelte:

„Üdvözlégy, fejedelem, Erdélynek hős fia,

Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke,

Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,

Azért kezet fogni mi gátolna minket?

 

Itt van ime jobbom, add ide jobbodat,

Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:

Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat

Asszony létemre is hallani nem fogod.

Igy, Rákóczi bátya; most szent a frigy velem,

Barátod barátom s ellened ellenem!”

 

Tovább ment Rákóczi a frigykötés után,

Serege kis részét hagyván csak ott őrül,

Ha jön ellen, jőjjön; csak mosolyog Murány

Rá a víhatatlan sziklai tetőrül…

Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,

Tán még a villám is alatta születik.

 

Jött is az ellenség, pedig nemsokára,

A haragra lobbant császár emberei;

Őket a pártütő várnak ostromára

Vitéz Veselényi Ferencz vezéreli,

Követet nevez ki, hogy a várba menne,

S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.

 

Elindult a követ, be is bocsáttaték,

Betlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?

„Vár kapitányával szólni ohajtanék.”

’Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.’

Elbámult a követ, hogyne bámult volna?

Ily kapitánnyal még soha nem volt dolga.

Azután elkezdé, s mondta mondókáját,

Mely röviden hangzék, csak ennyiből állott:

„Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?

Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?”

Kurta megtagadás volt a válasz érte,

Azt is gunyos, büszke mosolygás kisérte.

 

Visszakullogott a követ a vezérhez,

S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.

Veselényi maga sem tudja mit érez?

Mijét bántja e hir: szivét-e vagy eszét?

Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg,

És belőle ilyen villámok löveltek:

 

„Ördög és boszorkány, még csak e volt hátra,

Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat,

Rá találok lépni, jó asszony pártádra,

S majd pártáddal együtt fejed is leszakad,

Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,

Hogy főzőkanál helyett most a kardot fogod.

 

Sohasem hallotta ez asszony hiremet?

Veselényi hirét, hogy igy ki mer kötni?

Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,

Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni.

S mire ő elszalad és a nap föltámad,

Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

 

Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,

Olyan forma tán, mint szoknyában a férfi,

Tehát amazonok csakugyan termenek,

Melyekről nem egyszer hallottam regélni?

S mondta követem, hogy szép és ifju asszony.

Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.”

 

A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,

Két madár szállott rá, türelmét ostromló:

Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,

Kerepelő szarka, és károgó holló.

Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett…

A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

 

Jött az ifju hajnal az ékes levente,

Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,

S vállán ujdonat uj piros bársony mente;

Így jött elé fényes diadalszekéren…

Megölte az éjet, fejét vette: vére

Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

 

A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,

Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,

S oszladozott számos apró csoportokra,

És elbujt a völgynek legtitkosabb táján,

Ott végső kétségbe-esés szálla rája,

S felakasztá magát fenyőfák ágára.

 

Ezalatt Murányon a nép talpon terme,

Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik,

„Fegyverre, kiáltá a vezér, fegyverre!”

Szava, mint pacsirta éneke, ugy hangzik,

Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,

Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

 

Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta,

Békétlenül rágván szájában a vasat;

Oldalán aranyos kardját csattogtatta,

Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.

Fényes volt pánczéla, sisakja, szablyája,

De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

 

Állt sorban a sereg, s előtte vezére,

Várván, hogy megszólal a sok ágyutorok,

Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,

Néztek, mint a lánczra-kötött komondorok. –

De im, a várba az ágyudörgés helyett

Az ellenségtől egy uj követ érkezett.

 

Szép ifju, a milyen csupán magyar lehet,

Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,

Mely koporsóba, vagy diadalhoz vezet…

Mégis, nézzétek, hogy Máriát meglátja,

Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,

Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

 

Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,

És mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.

Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,

Csak Mária tudja, csak ő. mi baja van.

Az asszony ne látna férfiak lelkébe?

Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

 

S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?

Egyet emelt fején  fiatal özvegy,

Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,

S a megzavarodott ifjuhoz közel megy,

Egy ugrással vitte mellé paripája.

Nagy nehezen megnyilt a követnek szája.

 

„Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér,

Császári királyi fönségünk nevében,

Add meg magad, add meg a várat, a míg kér,

Megbánás terem a makacsság földében.

Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,

Melyek tüzet hánynak, s halált bőgnek rátok.”

 

Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett:

„Köszönöm vezéred szives jó’karatját,

Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,

(…)

(…)

(…)

.        .        .        .      .        .        .        .

Betlenné pediglen titkos kedvtelésben

Küldő tekintetét a távozó után,

S ezt gondolta: „Kár volt, tovább nem beszélnem,

Maradt volna még itt, s nézett volna… reám,

Szép ifju! szemével több bajt okozhatna,

Mint vezére minden fegyveres hatalma.”

 

Midőn már a követ a kapuhoz ére,

A hogy ugy fölszedte elszórt eszméletét,

És a porkolábtól író-eszközt kére,

Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét:

„Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában

A zultán követe Mátyás táborában. –

 

Tudod, hogyan történt? a nagy király elé

Vitték a törököt. „A zultán üdvezel”

Megzavarodtában e két szót hebegé,

S tovább nem mehetett elakadt nyelvével.

Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,

E levélbe irtam, add át asszonyodnak.”

 

Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.

Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.

Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését,

Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott.

Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,

S tettetett közönnyel ment szobája felé.

 

Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,

És midőn beére, pánczélát ledobta,

Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,

S zajló szive meg ne repedjen alatta.

Sisakja nem kellett, messze félre veté…

Elég suly most szive, mért terhelje fejét?

 

És ha már nincs pánczél sem sisak fölötte,

Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?

A kardot is többi fegyveréhez tette,

S oly kímélve, mintha félne tőle talán.

Igen, melyet eddig kivonva forgatott,

Mostan félt a kardtól, bár hüvelyében volt.

 

Marsból Venus termett. Igy változik által

A haragos vihar bágyadt fuvalommá,

Igy változik át, mely gyujtott sugarával,

A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá.

És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,

Arcza két rózsáját harmattal füröszté.

 

Többször olvasá már a kapott levelet,

S ujra elolvasta, … reszket keze s lelke.

„Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett

Egy eszem volt, azt is látásod elvette,

De ez egy ész helyett adott ezer szivet…

Csillagok csillaga, valamennyi tied!

 

Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,

melyben eleshetem. kell, hogy még lássalak.

A kárhozat keze vonná rám szemfedőt,

Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.

Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,

Csak a míg előttem szived egyet dobban.

 

Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek.

Ha az alvilágon visz is az keresztűl,

És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!

Szívesen veszem a halált is kezedbül. –

Veselényinek irj agy izenj, ha izensz,

Mert, ki előtted volt, Veselényi Ferencz.”

 

E lángoló szavak voltak a levélben,

De ki irná le azt, leirni ki tudná:

Mi volt és mi volt Mária szivében,

A midőn szemeit e sorokon tartá?

Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,

Fehér hullámait magasan emelvén.

 

És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,

A szív, hánykódott, de evezett vakmerőn;

Egy egész világnak kincsét vitte rajta,

A félelmet hirből sem ismerő remény,

Messze látszott még a part, de immár látszott!

És, ha nem volna, ez adna bátorságot:

 

„Irok neki”, szólott a szép hölgy magában.

hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,

De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van

Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.

Végre csak azt irta válaszul hamarján:

„Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.” –

 

Hogy ért Veselényi, hogy sem táborába?

Min tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.

Bement, de nem soká maradt sátorába.

Olyan kemény volt a medve-bőr alatta,

Puhább fekvő helyért indult ki a dőre,

S kapta magát, ráült egy sziklatetőre.

 

Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,

Hol leült a vitéz mélán elmerengve;

Fenyőfa boritá sötét árnyékával,

Mellette kis patak és kis madár zenge.

Azt sem tudta eddig, van-e madárének?

S most elhallgatta s oly jól esett szivének.

 

Végre boszankodva szóla: „Istenemre,

Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!

Egy a gondolatom, s ez ő… szemeimre

Vont az egész földet betakaró fátyolt.

Nincs ezen fátyolnak, csak egy kis nyilása,

És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

 

Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék.

Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,

Nem szerettem szegényt; jósága volt elég,

De nagyon sok gondja volt a feszületre.

Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,

Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

 

Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,

Itt vagy végre, itt, de nem átkozlak-e meg,

Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,

Hogy megmozditottad gránitkő-szivemet?

Ha hidegen felel a forró levélre…

Őrülés, ne vezess örvényed szélére!”

 

Fölugrott, és szinte fenyegetve nézett

A vár felé, ugy ment vissza sátorába.

Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,

Mert ott Máriának levelét találta,

Nagy volt, a míg bontá, nagy volt lelki harcza;

S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza?

 

Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,

A szellemeknek e fényes fejedelme…

Kinek koronája dúsabb az övénél?

S több csillaggal kinek van megrakva melle?

De most koronáját letevé, a holdat,

S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak.

 

Egyszerű fekete felhőpalástban jött,

Tán mert ő is titkos kalandokra készül,

Miként Veselényi. – Sűrű bokrok között

Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,

Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra

Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

 

Olyan hatalmasan dobogott kebele,

Mintha azt belülről buzogány döngetné,

Mert ím kötélhágcsó indúl meg lefele;

A vitéz elfojtott sohajjal köszönté:

„Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán…

Mindegy!” ment, s belépett a vár kis ablakán.

 

Mária fogadta, egyedül várt rája,

Egyedül? nem… együtt ezer szépségével,

Fehér kebelével, fekete hajával,

Piros ajkaival, sötétkék szemével.

Az asztalra téve reszketett a lámpa,

Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

 

„Eljöttem, asszonyom!” szólalt meg a loag,

„Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,

A mit már megírtam, elmondjam ujolag?

Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?

Keblemnek egykori holt, rideg magánya

Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

 

Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,

Mely fölött elsuhant az esti fúvalom,

Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha

Földindulás tör át alatta szilajon.

Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,

Hogy meghódíthassa e pénczélos keblet.

 

Oh de te, asszonyom, szólj, miért hivattál?

Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess,

Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?

Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…

Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére,

Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?”

 

„Ezért, sőt még többért”, szólt Szécsi Mária,

„Szeretlek tégedet, szivemet megnyeréd,

Szivem már tiéd és kész rá hajolnia,

Hogy bird kezemet is… de egy föltételért.

Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:

Szerelmem s kezemért pártom közé állasz?”

 

„Nem!” szólt Veselényi gondolkodás nélkül,

Szólt ünnepélyesen és határozottan,

„Ezen föltétellel elmém meg nem békül,

Kívánj akármi mást, mi hatalmamba van.

Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,

De becsületemet nem adom érted sem.

 

A mely zászlónak én hűséget esküvém,

Annak fogok élni, az alatt halok meg;

És ha másnak adott eskümet megszegném,

Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?

Ha szeretsz, asszonyom, ugy kivánj egyebet,

Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.”

 

Mária csendesen, némán nézte a hőst,

Ajaka nem szólott, csak szive dobogott.

„Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!”

Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,

„Oh de most mit tegyek? mihez tartsam magam?

Én törjek hűséget? én szegjem-e szavam?”

 

Azután fennszóval mondá a vitéznek,

S szavában tettetett haragláng lobogott:

„Jól van; ha hát értem nem jősz: kényszerítlek

Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.

Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,

Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.”

 

S megnyitván egy ajtót a vérpadra mutat,

Mely állott a szomszéd szobában sötéten.

Veselényi látja… a félelem utat

Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.

„Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!”

Ezt gondolja, s tudtán kivűl el is mondja.

 

„Oh én bolond!  hisz ezt gyanithattam volna,

Sőt gyanítottam is… és mégis eljöttem,

Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?

Mert nem igen van több szó közted s közöttem.

Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,

Tétess szamárfület siromhoz fejfának.

 

Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene

Nem mert bántani, im asszonyi csel ejt meg.

De mért zúgolódom, miért ő ellene?

hiszen minden ember ugy arat, a mint vet.

Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom,

Nem átkozlak téged, magamat átkozom!”

 

„Nem, nem a vérpadra!” kiált föl az asszony,

„Ide karjaimba, forró karjaimba!

Nincs hatalom, a mi tőlem elszakasszon,

Sorsom és sorsod egy csillagra van irva.

Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,

én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

 

Tudom, mit várhatok pártom híveitől.

De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,

S a jövendő tán majd szelidebben itél.

S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,

Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,

Hogy elfelejtette végét szerepének.

 

Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,

Elhagyom a csata terét, a színpadot;

A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,

Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.

Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,

Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!”

 

És rövid nap mulva az ágyuk dörgének,

De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná;

Lakodalmat adtak hírűl a vidéknek,

A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.

Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?

Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –

Két száz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,

Híre sem volt többé az egykori zajnak,

Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban

Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak,

Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…

Talán a szép asszony szive porából nőt…

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája