Itt ülök bús magányom hamuszín szigetén.
Körültem zúg az orkán tompán és feketén.
Hulló felhőrongyok mint sasok úgy szállanak.
Valami köd-börtönben már halva áll a Nap.
A Hold halottas arca ködhullámokba ring,
Ezüst testén gyöngyökkel behintett dús karing,
A mennybolt megölt papja, világoltár előtt,
Kit valami vak őrült rajongásból előtt.
Körültem zúg az orkán tompán és feketén;
Tengerbe dobott palack hírhordóm, a remény:
Lassú hullámkörökkel a végtelenbe ring,
Mint egy pici kis bolygó: magam körül kering.
Multam gyászciprusai őrséget állanak,
Egy-egy lehulló lombjuk megüli vállamat,
Mint titkokat sohajtó keleti bús madár,
Kinek testvér-csapata ki tudja: merre jár.
Hulló felhőrongyok mint sasok úgy szállanak.
A végtelenbe mélyül minden csöpp pillanat.
Az idők bús folyama, fagyott jég, állva áll,
Tükrében nézi arcát a csontfejű halál.
A hallgatás tornyában nem kondul szélharang;
Fogyó, homályos szinek árnyéka pangva pang.
A tünődés vak ősze az égküszöbre ült,
Valami távol erdőn riong tündéri kürt.
Valami köd-börtönben már halva áll a Nap,
Körülte felhőrongyok sasokként szállanak.
A magasságos Isten alszik milliom éve,
Az ezredek ráhullanak, gyümölcsök túl megérve.
Megállt véres futásán a zajos Történelem,
Jövőbe folyt a mult és kettévált a jelen.
Az egyik ága lenn suhan a néma föld alatt.
A másik visszasodrón tegnap felé halad.
A Hold halottas arca ködhullámokba ring,
Bukdácsol a homályban, mint elmult álmaink.
Olyan, mint kiterített lelkem a gyászpadon,
Magammal együtt sírván esengőn siratom.
Gyászomtól gyászfeketén hullnak a csillagok,
Csak a reménytelenség északfénye ragyog,
Úgy függ a végtelenben, mint színpad bársonyos
Bordó függönye, mely vért és vak gyászt bíboroz.
Ezüst testén gyöngyökkel behintett dús karing:
Ki jár áldozó papként az égben odakint?
Világokat lóbál meg, mint füstölő kehelyt.
S egy-egy csillagot, mint aranyrózsát hullón leejt.
Az Öreg Isten az tán, az ébredő király,
Most a halott világot tán beszentelni jár,
S aztán lehúny dicsően, mint végső égi fény,
És új világot alkot, álmodva, tört hitén.
A mennybolt megölt papja, világoltár előtt,
Vérével bíborozza a hófehér szemfedőt.
Fehér-piros nagy rózsák pehelyként hullanak,
Bebársonyozzák halkan leomló vállamat.
Hull, hull az égi rózsák hó-árja álomul,
Köztük nagy sejtelemnek ködárnya átvonul,
Álmodtuk ezt a létet – s elmulunk véle, mint
Az elkiáltott szó kihal, örök törvény szerint.
S kit valami vak őrült rajongásból lelőtt,
Halott világunk keresi a rejtő temetőt.
Leszállani sírjába unszolja nyugalom
Hogy újra álmodják majd egy újabb hajnalon.
- Én sem tudom: ki voltam ez álom keretében,
Ki volt apám, ki volt anyám, ki volt kis drága népem.
Sejtelmek múló kürtszava hangzik olykor felém,
Ahogy ülök magányom hamuszín szigetén.
Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése