(„Forr a bor” és „Bál)
Móricz
Zsigmond ifjúságának emlékei között járva, kutatva abban a – nem egyedülálló,
mégis ritka – élményben részesül az ember, hogy megpillanthatja, milyen döntő
élménye, szakadatlan buzogó forrása ennek a lángelmének az ifjúkor. Azon a
folyón, mely a gyermek- és férfikor között örvénylik, s amelyen sokan csak
puszta életüket mentik át, ő áthozta gyermeksége, kamasz- és ifjúkora minden
kincsét. Abban pedig csaknem egyedülálló, hogy míg az írók általában érett vagy
hajlott korukban fordulnak zsenge-koruk, távoli múltjuk felé, mintegy visszaemlékezve,
őbenne szakadatlan élménykincs, közvetlen életanyag az ifjúkor. Ezt bizonyítja
egész emberi, művészi fejlődése.
Röviden arról van itten szó, hogy ifjú
maradt és gyermek mindhalálig. Nem képletesen, hanem valóságban az; nemcsak a
költő, hanem az ember is. Egész addig az maradt, hogy mikor pódiumon vagy
asztal körül hallottuk beszélni, hangja színével, kiejtésének közvetlen,
gyermeki bájával is elragadott, mintha a most érettségizett Nyilas Misi jött
volna el közénk. Ez volt az ő legmélyebbről jövő, igazi hangja, látása
regényeiben is. Az igazságot szenvedélyesen kereső Nyilas Misi döbbenetében
nézett körül, tett jelentést; ábrázolt egy magasabb humánum ítélőszéke előtt
mindarról, ami ebben a különös magyar világban történt. Egy most előkerült
levelében mondja el bizalmasan barátnőjének, hogy a „Légy jó mindhalálig”-ban az 1919-20-ban elszenvedett dolgokat írta
meg. „Csak a gyermeki szív rejtelmei közt
tudtam megmutatni azt, amit éreztem… Az ember örök gyermek mard, ha feje deres
is. Talán ez az egy szép van az életben s ez az egy vigasztaló… Voltaképpen
minden írás líra: a szenvedő szív gyötrelme, idegen alakok burkában egyénítve…”
(1930. XII. 12.)
Tehát: minden művünket a bántalom,
gyötrelem váltja ki egy embertelen társadalomban, és az igazságot Nyilas Misi
gyermekien tiszta kék szemével keressük, s az ő vesztegethetetlen
állhatatosságával védjük. „Ilyen furcsán
alakul át az írásban az élet.”
Az író módszerét követve, új adatok
felkutatásával sikerült fényt deríteni Móricz Zsigmond két regényének
keletkezési körülményeire. A „Forr a bor”-ról
és a „Bál”-ról van itt szó. Az
előbbi 1931-ben, utóbbi pedig 1936-ban jelent meg könyv alakban. Mindkettő
1929-es többszöri kisújszállási látogatásának, majd huzamosabb
ott-tartózkodásának élményéből, anyaggyűjtéséből fakadt. Ez az élmény szinte
azonos a „Légy jó mindhalálig”-ot
világra segítő, bántást, megaláztatást rejtő élményével.
Móricz Zsigmond Kisújszálláson
érettségizett 1899 júniusában ottani két és félévi diákoskodás után.
Kapcsolatát megtartotta egykori tanulótársaival, egyesekkel szíves baráti
viszonyt tartott fenn. Aláírta az 1899. június 28-án kelt érettségi találkozói
kötelezvényt, melyen huszonöt diák becsületszavával fogadja, hogy: „tíz év
múlva Kisújszállás városában összejön és e nagy napot, mint reá nézve
örökkön-örökké nevezeteset és emlékezetest, megüli.” Ezt a becsületszót Móricz
Zsigmond nem tartotta meg. Mentségér legyen, hogy ez az 1909-es „csudálatos
esztendő” annyi izgalmat, sikert, egyben lekötöttséget hozott, hogy ideje,
érkezése sem volt betartani. A „Sári
bíró” bemutatójának előkészületei folynak, a nyomdában éppen most nyomják a
„Hét krajcár” kötetét, mind
mulaszthatatlan feladatokat jelent. Fényes kárpótlást adott ezért rövidesen a „Kerek Ferkó” megírásával a kun városnak.
Ha útja volt arra, el nem kerülte, de az ő naptára már nem ilyen pontos
dátumokra, becsületszóra volt beállítva. Viszont egykori osztálytársai azt
bizonyítják, hogy az országos hírűvé lett Zsiga eddigi zárkózottsága is
felengedett, s melegebb, szélesebb kapcsolatot teremtett ifjúkori
diáktársaival, az ország legkülönbözőbb részein kopogtatott be hozzájuk, számon
tartotta őket. A húszéves találkozót szétkergette a háború, lehetetlenné tette
a román megszállás. A harmincéves találkozón pedig 1929 júniusában olyan
események játszódtak le a találkozó körül, amire érdemes emlékezni, s belőle az
egy pillanatra sem kétséges következtetést levonni.
Nem volt titok, hogy a város
vezetősége, uralkodó rétege Móriczra 1918-19-ben tanúsított forradalmi
magatartása miatt, enyhén szólva, - megneheztelt. 1918 decemberében, mikor a
földreformot a Károlyi-kormány igyekszik elsüllyeszteni, Móricz elindult, hogy
magát a népet szavaztassa meg. Megjelenik Kisújszálláson is, és cikket ír a nép
követeléséről. („Népszavazás”, „Vasfejű
kunok közt”) A sértődöttek közt voltak persze egykori diáktársai, tanárai,
ismerősei is.
Móricz egykori iskolája a kenderesi
Hortyh-kúria közelségében már a húszas évek elején az ellenforradalom szelleme
előtt nyitotta meg a kapuját. Élénk bizonyítéka ennek, hogy a gimnázium is a
„Horthy” nevet kapta, a Horthy-családot választotta patrónusául, megfestve s
dísztermében elhelyezve azoknak arcképeit.
Móriczék osztályának harmincéves
találkozóján pedig, mintegy ennek a szellemnek korporációjaként megalakítják a Kisújszállási Öregdiákok Szövetségét.
Az 1928. június 30-űn volt alakuló gyűlésén a szövetség célját így határozzák
meg: „állandó érintkezést teremteni a gimnázium volt tanulói között, ápolni,
ébren tartani, fejleszteni és nemzedékről nemzedékre tovább adni azt a
valláserkölcsi és hazafias szellemet, melyet onnan hoztunk magunkkal az
életbe…” stb. A jegyzőkönyv tanúsága szerint ezen az első gyűlésen 167
„öregdiák” jelent meg. Áttekintve a pártoló patrónus tagok (Horthy-család),
elnökség, vezetőség névsorát, sehol nem találjuk Móricz Zsigmondnak, az iskola
nagy diákjának nevét. Ő az alapszabályok azon pontja alapján volt tagja, hogy
valaha ebbe az iskolába járt. Hogy ő mégis a legigazabb „öregdiák” volt,
szerette, emlékében hordozta egykori iskoláját, szívében éltek barátai, a
kunsági föld, nép, annak több megható jele maradt fenn. A jegyzőkönyv ezt
említi egy elrejtett mondatban: „június
23-án feleségével megjelent, és a Szövetség tagjainak legszívélyesebb
üdvözletét küldi Móricz Zsigmond.” Egy héttel előtte tehát Kisújszálláson
járt. Feleségének megmutogatott mindent, ami számára nemcsak emlék, de szinte
élet: a gimnáziumot, az igazgatói lakást, benne azt a szobát, melyben ő lakott,
a Sásastó utcai kostyalakot, ahol bizalmas barátjáék, Rázsó Gézáék laktak, a
Kossuth utcai kis parasztházat, hová sokszor eljárt kínzó problémái között az
öreg Rázsó Jánosékhoz tereferére, felfrissülni. Így ünnepelte meg az
érettségijük harmincadik évfordulóját. Ebben az évben többször járt itt, sok
időt töltött, de az ellenforradalmi találkozóra nem ment el. Sem az alakulásra,
sem azután, sohasem. Nem ment el – nemcsak elvei miatt -, hanem azért sem, mert
egy csomó idegen arcot talált volna ott, s a barátok közül csak egyet-kettőt.
az ő neve idegen volt Kisújszálláson akkor, személye kiközösített nem
kívánatos. Neve ugyan évről évre ott szerepelt a gimnázium nyomtatott
Értesítőjében a „kiváló növendékek” között. Ezt éppen nem vették le, három
évtizeden át kiszedték a nyomdában, s ott hevert a változatlan szövegek között,
de a valóságban szidták és ócsárolták. Az ifjúsági könyvtárból, népkönyvtárból
hiányoztak a művei, a nevelői kar éberen őrködött, hogy szelleme be ne
férkőzzék, „naturalizmusa meg ne rontsa az ifjúságot.”
Móricz Zsigmond mindezt világosan
látta, természetesen nagyon fájt néki, s a maga módján meg is adta rá a
választ. Mikor átveszi a Nyugat
szerkesztését Babits Mihállyal, 1930. április 11-i kelettel a Nyugat
kiadóhivatalától a következő levél érkezik a gimnázium címére: „Van szerencsénk a tekintetes igazgatóságot
értesíteni, hogy Móricz Zsigmond szerkesztő urunk, mint a kisújszállási
Kollégium volt hű növendéke, a tanári könyvtár számára járó Nyugat előfizetési
díját az év végéig kiegyenlítette és így folyóiratunkat továbbra is küldeni fogjuk címükre. Kiváló
tisztelettel: Gellért.”
A méltó válasz azonban a Nyugatban
megjelenő „Forr a bor” volt. Majd
később ugyanazon miliőben és szereplőkkel a „Bál”. A két regény a századfordulón játszódik, a maturándus Nyilas
Mihály városában, iskolájában krónikai pontossággal, riportszerű hűséggel:
minden szereplője magára ismer. Móricz mégsem a századfordulót leplezte le,
hanem korának, így Kisújszállásnak is ezt a vezetőrétegét, amely ennek a két
regénynek a mocsarában nőtt fel. Íme ezek vagytok ti, nem is lehet tőletek mást
várni. És a világválság e szorongató éveiben megírja a „Forr a bor” és a „Bál”
csirkefogóinak „felnőtt” társadalmát, lápvilágát, a „Rokonok”-at: íme, ez lett belőletek!
Megható Móricznak a vonzalma azokhoz a
helyekhez, ahol ifjúkorában járt. Szülőföldjéhez, majd Debrecenhez való
szerelmes vonzalma közismert. Kisújszálláshoz is vonzódott. Nem zavarták az
elszenvedett sérelmek, amik csak addig fájtak, míg meg nem írta őket; aztán nem
számítottak. Oly ártatlan gyermeki szelídséggel, leleménnyel engesztelte ki
„megsértett” embereit, hódította meg újra és újra „alakjait”, - csakhogy még
többet tudjon meg, ismerjen meg belőlük, hogy szinte az igazsága igazolva
legyen. Jellemző és érdekes a „Forr a
bor” kisújszállási visszhangja. Mikor a regény megjelent, kézről kézre
járt, nagy szenzáció volt. Minden alakot megfejtettek, még az összetetteteket
is. Lajstromokat készítettek arról, ki kicsoda, milyen néven szerepel a
regényben. Legnagyobb hatással mégis a gimnázium ifjúságára volt. Egykori
vallástanára, - Csapodi néven
szerepel a regényben, egyenesen pert akart indítani Móricz ellen. Az nem
tetszett neki, hogy a feleségét csapodár asszonynak rajzolja, ez nem volt a
valóságnak megfelelő. Józanabb kollégái lebeszélték, mondván, ugyan milyen
bizonyítékai lehetnek regényalakok tekintetében, akiknek még a nevük is más.
Móricz pedig Kisújszálláson jártában ártatlanul annyit mondott volna: „Ne tegye azt, kedves bátyám. Így csak
Kisújszálláson tudják. Ha beperel, az egész ország megtudja.” A „Bál”-ban nagy szerepet kap, ő az az
ellenszenves tanárfigura, aki útjába igyekszik állni az ifjú Nyilas társadalmi
ténykedéseinek, és csúfosan elbukik. Ebből nem lett semmi baj, a tények, az
alakok jellemzőek, alapjában igazak. Sőt egyetlen élő tanára ma már büszkén
vállalja regénybeli szerepét.
Az egykori fiatal diák képzeletét és
érdeklődését különösen megragadta a Kunság régi pásztorvilága, a
pásztor-alakok, sokat is írt ezekről. megtörtént, hogy még kihajtás előtt kora
reggel ott várta a csordásokat a csordajáráson, és egész nap eltöltötte velük
az időt. Ez már író korában történt. Meglátogatta a vásárokat is, ott állt vagy
üldögélt, ártatlan, kíváncsi arccal hallgatta, figyelte az embereket,
jegyezgetett. Ilyen alkalmakkor nem mulasztotta el a találkozást régi
embereivel, 1932-ben, mikor a „Forr a
bor” nagy hullámokat vert a megírt városban, kíváncsian s bizonyos
izgalommal ült asztal mellé „alakjai” társaságában. A társalgás vontatott volt,
ezek az emberek különben is szerettek nagyokat hallgatni spriccereik mellett.
Eltelt az idő, a regényről egyetlen szó sem esett. Semmi visszhang: ez
lehetetlen. Végül odafordult a mellette ülő polgármesterhez, aki egy osztállyal
járt valaha feljebb a gimnáziumban:
-
Hát János, hogy tetszett az utóbbi
reményem?
-
Miféle regényed? – pislog ravaszkásan
Gaál János.
-
Hát a „Forr a bor”…
- Nem tetszett az
sehogy, hallod Zsiga. Nem szoktam én a te regényedet olvasni.
Olvasta-e vagy nem, de a nyilatkozat kritika volt, nemcsak az övé, hanem az ország ügyeit vezet rétegé is a látszatközömbösségé, valójában a nyers visszautasításé: 1919-ért. Ekkor érezhette Móricz, hogy még nem mondott el mindent, még mindig fáj valami, még meg kell írni a „Bál”-t is, az ellenforradalom és fasizmus útját járó magyar intelligencia „felserdülését”. Hogy mindenki lássa meg, ismerje meg: nem véletlen az, ami a kiegyezés óta a mai napig történt ebben az országban.
Kiss Tamás
Forrás: Jászkunság III. évf. 3. sz. 1956. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése