Csordultig tölti szívemet
S a völgyet az arany meleg.
Hogy’ zengnek a lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben,
Virágtól részegen szakad
Alá a megduzzadt patak,
A bimbók kéje szinte pattog,
Madarak nászéneke csattog,
Fent aranyszárnyú fellegek:
Szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
Minden madárral énekelni,
Menni szeretnék és maradni,
Lenyűgözötten is rohanni.
Mint édesbús vágy, perzsel az
Izzó és újongó tavasz,
Érzem ellentmondásait:
Megnyugtat és nyugtalanít,
Oly otthonos és békevágyó
S oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás színe
Lelkem tisztán ragyogja be:
Megállt örömvillám e tűz,
Rés, mely Isten szivébe tűz,
Aztán viharzó lendület,
Égbolt, mely vándorútra megy,
Lidérc, mely maradozva száll,
De bús szivünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
Mely záporozva hullt reám!
Oh tavasz! szívem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha!
Lenau után, németből
Forrás: Budapesti Szemle 1940. 258. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése