2022. jan. 12.

Szász Károly (1829-1905): Heine utolsó költeménye*

 


Álmodtam nyári éjjelt. Összedűlve,

Halványan, némán, mint a hold világol,

Fal-töredékek hevertek körül-be,

Pompás romok a renaissance korából.

 

Csak itt-ott, komor dór fejezetével,

Kél egy-egy oszlop, talpon állva még,

Minth’ a magas ég boltjára nézvén fel

Villámait gúnyolni látszanék.

 

Tördelve fekszik keresztül-kasúl

Bolt-ív, küszöb, czifrázatos falak,

Az ember-állat korcsok: centaúr,

Satyr, chimaera, sok mesés alak.

 

És a romok között, egyedül épen,

Márvány koporsó állt romlatlan ott,

S szintoly romlatlan fekvék nyilt ölében

Egy szenvedő, szelíd arczú halott.

 

Kinyújtott nyaku karyátidok

Nagy bajjal tartják azt föl, - és kevésbe

Múlik, hogy el nem ejtik. A nyitott

Koporsón féldombor-művek bevésve.

 

Egyik felől sok istenű Olymp

Erkölcstelen pogány pompája tetszik,

Szemérmesen túl Ádám s Éva, a mint

Magok’ szűz fügelevéllel övedzik.

 

Itt Trója este és égése látszik:

Páris, Heléna, Hektor egy szük rámán.

Mellettök Mózes és Áron pompázik

S Eszter s Judit és Holofernes s Hámán.

 

Amott a nyilas isten, az Amorka,

Apollo s Venus, Vulkánnal meghitten;

És Pluto, Neptun, Merkur egy csoportba,

S Silen- s Priappal a vig Bachus-isten.

 

Oldalt a Bálán szamara (hogy érti

A szót, szinte szemébül olvasom);

Ábrám, a mint az isten megkisérti,

És Loth, saját lányaival ittason.

 

Heródiás a mint járá a tánczot,

S keresztelő János feje a tálba’;

S a nyilt pokol, és benne Sátán látszott,

S a nyilt menny s Péter a kapúban állva.

 

Fölváltva ismét látszék itt kimetszve

Szerelmivel a buja Jupiter,

És Léda, a kinek mint hattyu tetsze,

És Danaé, kit arany csábit el.

 

Itt volt Diána, a midőn vadat les,

Kiséretében nimfák és ebek;

Itt nő-ruhában a vitéz Herakles

Ki guzsalyáról fonalt ereget.

 

Ott láthatod mindjárt a Sinait,

Rajt’ Izraélt sok ökrökkel, bakokkal;

S a kis Jézust a templomban, a mint

Ott disputál az orthodox papokkal.

 

Az elentétek igy párúlnak itten!

- A görög kéj-érzék, és Izrael

Isten eszméje! A repkény meghitten

Fonódik rájok s úgy borítja el.

 

De csodálatos! míg a képeken

Merengek: lelkem valami elfogja,

S egyszerre úgy tetszék nekem

Hogy én volnék a sarkophág halottja.

 

A koporsóm fejénél egy virág, -a

Legtitkosabb, csodásb formáju állt,

Levele halvány-kék és kénes-sárga,

Kelyhét szilaj tűz s illat járta ált’.

 

A nép úgy hija: passio-virág,

S azt mondja: Golgotán termett, midőn

Keresztre vonták az isten fiát,

s megváltó vére csorga rémitőn.

 

Ez a virág, úgy mondják, vértanu,

S titokteljes setét kelyhében annak,

A hóhér által használt isszonyu

Kin-eszközök lerajzolódva vannak.

 

Igen, mi csak a passióhoz kellett

Mind itt van, egy irtóztató rakás

Kinzó-szer: ostor, szíj, kötelek mellett

Kereszt, korona, szegek, kalapács…

 

Ily virág volt, mely koporsómnál álla,

És halt testem fölött némán alá

Hajolva, rám borúla gyönge szála,

S kezem’, homlokom’, szemem’ csókolá.

 

De oh, az álom bűve oly csodás:

A passio-virág egy perczenetben

Bús nőalakká változék felettem,

S ő állt, a kedves ott, ő, senki más!

 

Te voltál a virág, szép gyermekem.

Csókodról meg kellett ismernem téged:

Virág nem csókol oly gyöngédeden,

Virág könyűje oly nagyon nem éget.

 

Szemem lezárva volt, de lelkem folyvást

Szemléle téged a mint rám tekintél:

Ah, azt a boldog, bóditó mosolygást,

Kisértetes világban, a holdfénynél.

 

Nem szólhatánk, de szívem érze mindent,

Mit némán gondolál lelked titkába.

A kimondott szónak szemérme nincsen,

A hallgatás a szerelem szűz virága!

 

Oh hasztalan beszélgetés! ki hinné:

E néma, gyöngéd fecsegésbe’ mint

Fut az idő! egy nyár éj  álma, s imé

Elszálla kéje, borzadálya mind!

 

Hogy mit beszéltünk: ah ne kérdd soha!

- A fénybogárt kérdd: mit csillámla füvén?

A hullámot: mit zúg a mint rohan?

A szellőt kérdd: mit suttog, tova tünvén?

 

Kérdd; mit sugárzik? a gyémántkövet meg,

Az éji violát kérdd: mire nyit?

- De azt ne kérdd: holdfénynél mit csevegtek

A passio-virág s halottja, mit!

 

Nem is tudom hogy meddig éldelém

Hüs márvány-nyoszolyán e gyönyörálmot,

Ah, ébredés nyújtá kezét felém

S nyugalmam édes kéje tovaszállott.

 

Oh mert, halál! sircsönded, enyh-helyed

Adhat szivünknek csak gyönyört, valódit.

A bárgyu, durva élet, üdv helyett

Indulatharczczal, kéjviharral bódit.

 

De jaj nekem! eltünt az üdv hamar,

Mert lárma támad ottkin újonat.

Nagy szidalom, dübörgő hangvihar,

S elijeszté szegény virágomat.

 

Kün kelt, igen, szörnyü hangkeverék:

Ugy ordítottak, versengtek, tomboltak.

Némely hangot tán föl is ösmerék:

Koporsóm féldombor vésési voltak.

 

Kisért a kőben még az ős hitábránd?

A márványképletek lármáznak itt?

Ordítni hallom erdején a vad Pánt,

S versengni véle Mózes átkait?

 

Oh! e versenynek soh’ sem is lesz vége:

Az igazság s a szépség versenyének;

Két pártra oszlik a föld nemzedéke

S mindig lesznek barbárok és hellének!

 

Hogy dúltak-fúltak! egy meg, legkivált

Hogy ordított és csak be sem rekedt!

A Bálám szamara, mely túlkiált

Istent, bálványt és minden szenteket.

 

I-á, i-ája, bőgve és nyihogva

Bántá fülemnek minden idegét:

Addig ingerle és addig boszanta:

- Nagyot kiálték és fölébredék!

SZÁSZ KÁROLY

 

*) Csak a költő holta után jelent meg. Czime az eredetiben: „Für die Mouche.” A sor mérték és rimszerkezet csekély különbségei az eredetiben is igy.    Ford.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 20. sz. 1865. máj. 14.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése