Bölcső a házban – s az ifju anyának
Hű gondjai arra virasztva szállnak.
A kisded alszik, s ébren ő a mellett
Nézi, keblén mint lüktet a lehellet;
Meglenditve olykor a csipkefodrot,
Mely hófehéren a bölcsőn elomlott.
Oly vonzó, kedves kép! a kis szobában:
A tárgyak összefolyva, félhomályban…
A lámpa távol a szegletben égve
Árnyat vet az anyára s gyermekére;
Ébren amaz; fejét kezére hajtván;
Emennek, alva is, mosoly van ajkán.
A vén óra lassan, vontatva perczen,
És hiven: hogy minden perczet jelezzen,
Ütésre készül – épen most jelentett:
Hogy egy óraköz már ismét lepergett…
Éjfélre jár – a röppenő időnek
Gyors szárnyai egymás fölébe nőnek.
S mozdúl a gyermek, ébredést jelentve –
És úgy tesz, mintha sírni volna kedve.
De rendül a bölcső – és a virasztó
Anyának ajkán hallik altató szó;
Halkan csendül, és még halkabbra válik:
Hogy el ne jusson a szomszéd szobáig.
Ott alszik a férj, csöndesen pihenve,
Nem nyomja most a nappal gondja, terhe-
Szerettinek „jó éjszakát” kivánva,
Ugy hajtá le fejét, őket megáldva…
S melyet hű kéz vetett neki – az ágyon
Elszenderült, s méz ízü lett az álom.
Méze csordul ott is a más szobában –
S elhangzik a bölcsődal végre lágyan;
Végsőt lobban a lámpa – és sötét lesz,
S lehajol még az anya, gyermekéhez…
Aztán kezét összetévén imára:
Lágy párnáin szemét ő is lezárja.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 17. sz. 1865. ápr. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése