A tenger álmodik az alkonyatban,
Szép álma kékesszürke fátyolán
Keresztülködlik ős Cherso szigetje,
Ahol tündérek éltek hajdanán!
Elröppent vágyak: hófehérvitorlás
Bárkák suhannak szent kapud felé,
Örök kékségben rejlő Ismeretlen:
Sok balga vágy: sok balga emberé.
Enyém piros vitorlaszárnyakon száll,
Mert szerelemmel s halállal rokon:
El nem merül a kéklő messzeségbe,
El nem pihen a halk hullámokon.
Egy asszony irta lépte szent betüit
Futóhomokba, tenger, partodon,
Sorsok szele fujt... és a titkos irást,
E néma jajt olvasni nem tudom.
Itt ringatózott lelke, itt hajolt rá
Babérfalomb, itt leste szőke hold;
Tenger, napsugár elrabolta képét,
Jaj, csak nékem egy fényes, puszta: Volt.
Szemében hordott: Tenger, változó rém,
Volt napja, holdja, köde, csillaga,
S olyan babonás szépséggel sötétlett,
Mint rajtad, rajta is az éjszaka.
Most benned, te elpihent nagy változóság!
Az ő bús lelke tükörét lesem:
Azért hajolok rád olyan sóvárgón,
Olyan szomorun és szerelmesen.
Add vissza tenger! A te asszonyod volt:
Mindig rejtelmes, változó, csalárd,
Lelkében, mint te, drágagyöngyöt rejtett,
Sok drága gyöngyöt és ezer halált.
Vágyaim pirosszárnyu gondoláját
Egymástölő habjaidnak szegem,
S azt a csodás, tengerlelkü egy asszonyt
Ha él, ha érnyék: űzöm, kergetem.
Mint a kimondott átok, ugy repülök
Hajnal után és napszállat előtt;
Mindenhatóság: adj célt utaimnak!
Elalél lelkemnek uj erőt!
A tengerjárók bolygó réme lesz majd
Lángvitorlásom, zászlóm: a Halál.
Szegény testem: halottá roskadt őrszem,
Ki a kormányon mozdulatlan áll!
(Forrás: Debreczeni
Szemle I. évf. 1. sz. 1912. jan. 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése