Elment a fecske is, a gólya, valamennyi
vándormadár,
a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt; akár
az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll.
Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.
A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az
ablakokban
a karácsonyi búza, rezdül, ha a rigó oda-
koppan.
A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a
rozsda,
mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.
Deresedik a szomszéd vérmes kakasának ki-
tépett
farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron
laposra lépett,
elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom
virágzik, a kóró,
gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap,
hajdani szikraszóró.
A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a
fecskefészek, hol a lelke?
az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét
égre emelve,
ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye
szárad,
de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei
alázat.
Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.
Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd
dünnyög a bál;
a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi
menyecskét,
isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint
tócsából a fecskék.
Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az
öregek
kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs
fénye rezeg,
egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a
szobában,
az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató
a halálban.
Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a
hajdani teljes,
idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve
forgolódó öregekhez,
akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek a
zeneszóra:
nekik nyit-e még az alma, a meggy,
a kukacvirág, a rózsa?
Forrás: A magyar irodalom gyöngyszemei - Mai magyar költők 324-326. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése