A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
A Jóska apja egyházi ember volt: sekrestyés vagy valami ilyesféle, s diákiskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestű, kopasz fejű, kacsaszerűen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöngetett az utcán, s a kereszt előtt emelte le a süvegét, s fogta össze a kezét.
Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csíki imádságoskönyvére, melyben sok veresbetű volt keverve a feketék közé, s oly szörnyű képek, hogy az ember magába kellett hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyú angyal nyújtogatta a kezeit a haldoklónak, míg a pádimentumon az ágydeszka alatt görnyedezett egy sovány, szarvas ördög, kilógó hosszú nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
Általában jó hírben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált házastársak kibékítésében szolgált szívesen. Oly kenetesen, oly szívrehatólag beszélt, s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: "óh, gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre" s több efféle - s a felek gondolhattak a nevezettekre mindazt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.
Odahaza Páncél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy kordában tartotta, s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy nagyfejű sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján így oktatta Pánczélt:
- Hússal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja nőjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből építve van.
- Isten adománya - felelt ünnepiesen Pánczél.
Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelybe a bőröket mártogatták, és arra a rézsútosan álló, kétlábú vastag gerendára, amelyiken húsolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat, a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, hallatszott, amint Páncél kiáltja: "Járjon a szád, de járjon a kezed is".
Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett Páncél rakosgatta egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Úr megajándékozni szokta a jóakaratú embereket.
Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy tüzet rakott a konyhában, kürtőskalácsot sütvén. Attól felgyúlt a konyha, s erős szél levén, a barátok egész sora leégett. Nagy volt a veszedelem s kicsi a segítség. A házak a piacsoron úgy égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piac napkeleti sorából.
A nagy tűz után ekkor összegyülekeztek a város elei, és kimondták, hogy tűzoltóegylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt, s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hosszú tárgyalásokat tartottak, s az eszmésebb emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb- és sujtás-mustrák jártak kézről kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről, és csupán két osztály érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyúsok osztálya.
Bandát szerveztek; a mi utcánkból egy derék iparos arra vállalkozott, hogy a helikont fújni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robosztus ember. Mit állottunk ki! Csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utcánkból telik ki.
Előbb a katonaviselt emberek dominálták az új egyesületet. Aki valaha káplár volt, az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak a polgárok elől.
De csakhamar belátták, hogy elsősorban az szükséges, hogy a tisztelt tagok szívét bírja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni - balra nézni, ez csekély dolog - lényeges az, hogy "vakon rohanjunk a tűzbe". Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!
E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek mihamarabb, s a káplárok legyőzöttek. A mi utcánk Páncélt kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez olyan bizalom volt, amit Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismeretségei, műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást varrtak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal: Ö. T. O. szakaszvezető.
Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a keresztnek az utcán is csak katonásan szalutált. Az állás következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utcában. Naponként legalább egyszer felvette a kék, gombos, duplazsinóros zubbonyt, és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hűvösen adott kihallgatásokat, ha megszólították, s szépen gesztikulált a kezével.
A hetivásárokra is zubbonyban ment ki természetesen, aminek világos következtetései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon, és vesződjék a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piac közepére ledobott nyers állatbőröket fogdossa, képzelhető-e, hogy a piac közepére ledobott nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurcolja végig a flaszteren. "Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony, ezt vedd, azt tedd"... És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.
Sőt, mindenki elgondolhatja, hogy egy tűzoltószakaszvezető, aki a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat meg egy piszkos rudat, hogy azzal a szőrös borjúbőrt a hamvasba forgassa? Jöjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az udvarra... Az Isten őrizzen...
S kellemes is az élet így, ha jól vesszük. Az ember nem él mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tűzoltóbarátaival ma itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kéksujtásos polgárnak; büszkeség... büszkeség...
A banda megy elől, amikor a gyakorlatról jön vissza a derék csapat a Városmajorból alkonyatkor. A tambur feszít a nagy botjával, a mészáros úgy fújja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába, s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utcán.
S ez így ment, s most a tavaszig.
Most a tavaszon, hogy a mogyoróbokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy a muslincák libegnek a nap szelíd sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rúdra akasztott, összekötött lábú bárányokat visz a mészáros az udvarára - most a tavaszon a doktor bácsi a mi csúf, nagyhasú, áldott jó öreg bácsink, megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, így reccsent Pánczélra:
- Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.
- Mit? - dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalevőleg szakaszvezető.
- Ne félj... Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis koporsót... tudod! Tudom, nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.
Aztán nyersen rákiáltott:
- Hol a gyerek?
Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, - egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.
Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős nézésétől menekedjék, így kiáltott a feleségének:
- Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk s megvizsgáljuk...
Egy halk hang így rebeg erre a kapuajtó mellől:
- Nagyon gyenge a szegényke...
A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre. Pánczél erre az ajtó elél állott, nyersen rárivallt az asszonyra:
- Nem hallottad? Hozd ki.
- Békesség... Bemegyek én, hogy megnézzem.
Pánczél kiveresedve, rekedten rivalgott Annára:
- Te tekergő... (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott közbe). Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?
A gyenge kis asszony elnyújtva felnyögött, csak így felelt.
- Nézd csak - így szólt a doktor a pitvarban -, miért ilyen üres ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.
Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.
- Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő... A lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?
Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:
- Kiköltöztök tán?
A szoba majdnem üres volt A cselédágy deszkafedele leeresztve, s a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej sárgállott ki.
A doktor bácsi mélyen morgott:
- Ühm. Hát a bútorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszekrény hol vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te híres kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Úgy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletű remete adta neki. Ühm...
Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:
- Hanem a sisakod megvan, a zsinóros blúzod, a baltád a falon. No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te úr! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket...
Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára, s az ő lomha medvelépéseivel a karikás ágyig cammogott, s lehajolt az apróságra Mintha mi egyebet se látna, a kigyúlt arcocskát gyöngéden megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.
Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét, s lágy gesztus kíséretében szelíd alázatossággal így fordult Pánczélhoz:
- Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.
Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:
- Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod meg nálam. Mert itt nincs amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ilyen uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban... De egy kis citromos víz csak kikerül még szegénykének. Hátha eladná a uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A citrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.
Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utcánk büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.
Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.
Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:
- Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? - S úgy intett, mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét értette.
Majd tompán folytatta:
- Ha citromot rendelnek - hát citromot kell venni. Valóságos igaz. A tűzoltósisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever - mi hibát se látnék abba... Azt hiszem... De szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.
Forrás: Magyar irodalom a századfordulón - Antológia sorozat a középiskolák számára VII. kötet 195-199. old., Tankönyvkiadó, Budapest 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése