ÉLETPHILOSOPHIA
Mint forog a világ,
Mint surog sok ország,
Fognak-e bomlani,
Vagy egybe állani?
Nincs gondom illyekkel,
Maragok békével.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót üríek,
Kedvet merítek.
Felőlem mit cseveg,
Már reám mit fecseg,
Nem tartom eszembe,
Nem öntöm szívembe;
Bízom egy istenbe
És becsületembe.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
Ugy töltöm éltemet,
Ne bánjam létemet;
Igazság szerelme
Jóvoltom védelme,
Egyenest beszélek,
Senkitől sem félek,
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
Dolgaim folytatom,
Megkerül falatom;
Nem vágyok magosra,
Csak takarékosra;
Van annyi, mennyi kell,
Nem halok meg éhhel.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
Ha pajtás látogat,
A ki nem válogat,
Szelek egy karajkát,
Kapom a kulacskát:
Egymásra köszöntjük,
Kortyait hörpentjük.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
Ha fejem felhevül,
És hölgyem mellém ül,
Megölel kezével,
Ingerel szemével -
Igy leli kedvemet
S boldogít engemet -
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
A vidám lelkeket,
Víg énekeseket
Keresem, és elek
Versenyt énekelek,
Jó kedvre tüzelem,
Csókolom, ölelem.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
Mért törjem fejemet,
S kínozzam eszemet,
Ugy se tart az élet
Ezer vagy száz évet!
Kisebb minduntalan,
Egyet fujsz – s oda van.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.
VITKOVICS MIHÁLY
PIPADAL
Gyűlöljön bár sok finnyás orr,
Édes pipám! Tégedet;
Hű vitézed én mindenkor
Pártul fogom ügyedet.
Te vagy éltem kísérője,
Egészségem hévmérője,
S játszi bodor füstöddel
Búmat vígan űzöd el.
Ha látom a por-lelkeket
Ezer kínnal mozogni,
S büszkén rázva bilincseket
Üres fényben ragyogni;
Reád gyujtok, s azt gondolom:
Szánandó, kit illy átok nyom!
Lepje bár arany, ezüst,
Léte még is hiú füst.
Hány hajlódik szerelmével,
Néz, szalad, int, áldozik,
Hevül, fázik, nyugtot nem lel,
Hold felé sohajtozik;
Én rád gyujtok, s azt gondolom:
Szánandó, kit ön szíve nyom!
Mert a szép szó s leány kegy
Vaji hamar füstbe megy.
Ha valaki tág tüdővel
Magát hirbe kürtöli,
Fényleni vágy nagy erővel
S más érdemit elöli;
Én rád gyujtok, azt gondolom:
Itt legtöbbet az idő nyom,
S koszorúdat neveddel
Füst gyanánt oszlatja el.
Ha egy úrfi, pézsmán hízott,
Felfürtözött üres kép,
Szűk elméjű, de elbízott,
Nagy gőgösen hozzám lép;
Magát, javát fitogtatja,
Drága időm elragadja:
Fegyver lészen pipámból,
Kifüstölöm szobámból.
De ha jő egy lelkes magyar
S szívcserére kész velem,
Szembe nem méz, hátul nem mar:
Nyiltan leli kebelem;
Sokat ugyan nem adhatok,
Legfelebb egy dalt mondhatok;
De felcsapván jobbjával,
Megkínálom pipával.
Némelly szépek, idegenhez
Máskép nem idegenek,
Csak a szegény pipafüstben
Olly igen kegyetlenek;
Pedig mennyi gazt táplálunk!
Én úgy vélem dohány nálunk,
Bár ki mit állítana,
A legjobb indigena.
KISFALUDY KÁROLY
FÓTI DAL
Fölfelé megy borban a gyöngy:
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
A mi gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De a mi a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi-
Gyermekek;
Hol van a hal, melly dicső volt,
És remek?
Víg pohár közt édesebb a
Szerelem;
A mi benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.
Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív.
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv,
Nincs a földön gyógyerőre
Több illy nedv.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyawr ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha;
Most kell neki felvirulni,
Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csak hogy egyszer tenne is más
Valamit.
No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az Isten úgy akarja,
Mint magunk,
Szennyest rajta és bitor bűnt
Nem hagyunk.
Rajta társak hát igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb-, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!
A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hir, szerencse koszorúzza
Szent fejét!
Minden ember legyen ember
És magyar,
A kit e öld hord s egével
Betakar.
Egymást értve boldogítva
Illy egy nép
Bármi vésszel bizton bátran
Szembe lép.
Ellenség, vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte,
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon.
S most hadd forrjon inden csep bor,
Mint a vér,
Mellyet hajdan frigyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.
Legyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfi keblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt,
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.
Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
A hol eddig véremésztő
Seb feküdt.
Arcza, melly az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön mint a napfény
Vész után.
Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdve észak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.
S vér, veríték, vagy halál az,
Mit kíván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk, csend s viharban:
„Szent hazánk!
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
VÁNDOR DALOK
Indulok világutamra
Csendes hajlokom körébül,
Hol felém csak bú sötétlett
Gyász jövendőm tükörébül.
Ajkamon sűrű fohász kel,
Mély panaszló nyögdeléskint,
S ifjuságom angyalának
Haldokolva végbucsút int.
Arczomon a kínözöntől
Égető könyűk csorognak,
S keblemen eláztatólag,
Sós tengerré összfolynak.
És szerelmem hamvas üszke
Még utólszor felvilágít, -
Síri fáklya, melly mutatja
Vándor utam pusztaságit.
*
Állok véghantodon
Szülő hazám,
Mellyben sok perczemet
Elátkozám.
S ha volt is üdvösebb
Pillantatom,
Keserven kelle azt
Megváltanom.
Állok vég hantodon
S levetkezem,
Mit egykoron czimül
Adál nekem.
A honfi – e dicső
Magas nevet,
Mellynél kitüntetőbb
Alig lehet.
S állok vég hantodon
Nem honfi már,
Hanem zarándok és
Világpolgár.
Kinek hazája lesz
Nyugot, kelet, -
A merre a sorsviszály
Haragja vet.
*
Kitárul reszkető karom
Ölelni földedet,
Mellyre záporkint hullatom
Fiúi könnyemet;
Szülöttidben csalatkozám,
Te hű s igaz valál, hazám!
Fogadjad esküvésemet,
Midőn kibújdosom,
Hogy szende nyájas képedet
Szivemben hordozom
s a míg koporsóm eltakar,
Leszek külhonban is – magyar.
S hogy álmom édesebb legyen
Hazám határán túl,
Maroknyi port viszek velem
Síromba – vánkosúl;
Igy, bármi távol ég alatt,
Tőled nyerem nyugalmamat.
*
A madárnak lombos ágon
Fészke van s hazája,
A futó vad elvonulhat
Erdők zugolyába.
A folyam lezúg s nyugtot lel
Tenger mély ölében,
Szél, vihar lecsillapulhat
Sziklák rejtekében,
Fellegeknek bérczi ormon
Biztos a tanyája;
A nap elhalad s lenyugszik
Rózsa sátorába.
S én, az ég rokonszülöttje,
Im hazátlan bolygok,
S nem tudom zarándok útam
Végződni hol fog.
KUNOSS ENDRE
Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése