A dúsnövésű gabona rég kihányta már fejét. Érkezik az esti fuvalom, és a kalásztenger tetején habjátékot kezd, melytől elnémul a mezsgye sűrűjéből kiáltozó pitypalatty. – Az ákácok sűrű virágfürttel rakvák s szellemes illatárban fürdetik a temető fejfáit, melyek érzéketlenek, mint az alattok nyugovó hamvak.
Gyakran látogatom a zöldellő halmokat; megtisztulnak itt örömeim, ha örülök s boldogító sejtésbe olvad szomorúságom, ha szívemre bánat nehezül! Minden fűszálban eleven tükrét látom én a teremtő jóságának; a körültem zsibongó méhek, a számtalan virágok, a rengő falevelek mind megannyi tanító barátai az én lelkemnek.
Eltekintek a messze terjedő rónaságon, melynek közepén zúgó folyam csillámlik, itt egy sötét erdő, amott magános kútgém, itt a vígkedvű kaszások, amott csordája mellett a furulyás pásztor… mindenfelől annyi elragadó gyönyörűség az én számomra!
Fürteimmel játszik a nyári lebel s virágillatot hoz, hogy megcsókolja vele hevülő ajkamat… Dalt, dalt, oh én szívem! mely méltó legen lángérzelmeidhez s versenyt hangozzék a bujdokló fülmilével!... ah! de ő rákezdte immár, s megelőzött téged a dicséret-zengedezésben. Mért rejtőzködöl, mért vagy oly vad kedves fülemile?... Arra tanít engem a te bujdoklásod, hogy az igazi érdem mindig szerényen elvonul. – Ne hagyd félbe énekedet, aranyajkú kedves madárkám! örömmel ügyelek én arra, s elhallgatok, mihelyt szavad reácsattan!!
Elmegyek a kopár sziklák repedéseihez, ott öntöm ki szívem titkát, mely talán gúny tárgya lett volna az emberek előtt; elmegyek a völgyi forrás partjára, ott tanulom el a csörge hullámok úti dalát; elmegyek a liget árnyas bokrai közé, s ott fogok álmodni a paradicsomról, melyet az ember önként pusztít el saját bensőjében… De mi ez? ki közelg hozzám ama füzesből? szemem káprázik-é, vagy valóság ez? van- e ennyi báj, ily mennyei szépség, ily zefírkönnyű lépés? Gyorsan, vidáman lebeg felém; ruhája aranyos köd, homloka gyémántlap, szeme napsugár, fürtei lelke az éjnek…
- Idvezlégy ifjú! rég óhajték veled szót váltani, mert mióta szívből eredt zengeményid édes merengésbe ringatának, rokonszenvet érezek irántad. – Lásd, az igéző tájkép, melynek szemléletében elandalodál – az én házam, a szellő, mely virágillattal simítá meg arcodat – az én sóhajtásom, a bárányfelhős ég, melyre gyakran vágyva tekintesz, az én szobám tágas mennyezete… s mit ér mindez, ha ti – kik legkedvesebbek vagytok előttem – hideg szívvel, részvétlenül mellőztök?
- Te vagy, oh ismerlek, te vagy az, ki nekem álmaimban olykor megjelentél, s tűnődésemben ott lebegett képed, mint fényes ideál… Idvezellek dicső lény! kinek sóhajtásod a szellő, s házad tágas mennyezete a bárányfelhős ég! Szólj, parancsolj: én követni foglak!
- Minek a szépen csengő beszéd, ha mellette magamra hagytok? Hűséget esküdött a polgár, de elfeledkezett arról, midőn szerencséjét kereste; hűséget a dalnok, kinek ajkára én adtam az első hangot és ő sem volt jobb a többinél, mert bérbe adta zengő lantját… a szegény földmívelő még legtovább maradt mellettem.
- Vizsgáld meg e szívet, ha szívet vizsgálni van hatalmad! s ha nem méltó reád, mondd ki az ítéletet!
- Keveset kérek, csak azt tedd meg értem, hogy húrjaidon akkor zendüljön meg a dal, midőn hozzám közelítesz s fogadd föl, hogy gyakran látogatsz; meglásd együttlétünk órái alkotandják életednek legszebb gyöngyeit… Mint fog emelkedni lelked, mikor lassanként megbarátkoznak veled leányaim a hímes virágok, s házi dalnokaim az ezüsthangú madarak, mikor hírnökeim a vihar és a villám megismerendenek s szelíden simulnak hozzád egy intő szózatra!?... S most először és utoljára kérdem: teljesíted-e kérelmemet? hű leszesz e hozzám igaz lelked szerint?
- Idvemre mondom, teljesítem kérelmedet s hű leszek hozzád igaz lelkem szerint.
- Jól van tehát, fogadd fölavató csókomat ifjú barátom! És homlokomat érinték a szellemajkak, minőket emberi szem sohasem látott. Elcsattant a csók s fejemben mint habzó tenger kezdett áradozni a tűzképzelet.
- E csók által szerafszárnyakat adtam képzeletednek, hogy társaid közül kiemelkedhessél. – Jöjj, hadd érintsem kebledet is! – Aranyszelencécskét vőn kezébe, felnyitá és belemártván rózsaujjait, megkené szívem tájékát. Érintése után mondhatlan érzelmek támadtak dagadó kebelemben, érzelmek, minők azéban ébredhetnének, ki mennyből jön alá földi kedveseit látogatni.
- Ez az állhatatosság olaja – szólt a bámulatos lény -, melly megszentelte szíved minden mozdulatját s hűséged alapját megerősíté. – Egyiránt fogod már te kedvelni hajlékomat, egyiránt fogsz ragaszkodni hozzám, ha, mint most, ünnepi köntösben, üdvözlő örömhangoktól kísértetve jelenendek meg előtted; vagy ha majd a múlandóság színét viselve arcomon, búsan állok meg enyésző ékességim fölött; vagy ha a sír nyugalmát látod kinyomva rajta, s fehér halotti lepellel bevont hajlékomon… azonban tudd meg, hogy legtöbb mégis csak saját magadtól függ… Most isten veled! fölajánlád magadat a természet szellemének; légy hű, s boldog leszesz!
Ezeket mondván, látatlan lőn a tündéralak; én pedig andalogva, hevülő kebellel ültem egy mogyorócsalit tövében, míg a szomszéd bokor közt rácsattant az énekes fülemile s minden fűszál és virág, minden völgy és halom oly bizalmasan intének felém, mintha régi ismerősim vagy testvéreim lettek volna!!
Forrás: Pesti Divatlap 30-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 22-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése