Túl a síron a síron túl meglátlak;
Isten hozzád – már sirodba bocsátlak!
N é p d a l
Ha a virág átmosolygta tavasznapjait, az anyasziromról tövére hullnak hervatag pelyhei, s egy kisded sírhalommal magasabb lesz a föld mezeje… ki tűz emlékkeresztet a halottnak? Ő jó volt, szép volt és szeretett!
Kik ifjúsága mézporát kiraboltátok, kis méhek – s ti néma lepék, melyek illatától részegültetek -, és te hókeblű leány, ki vele gyakran szűd titkairól beszélgetél – megemlékeztek-é a kis halottról!
Mind elhagyák őt nagyhűtlenül: méhek és leány, - csak egy-két hímetlen pillangó csügg alá a fonnyadt levelekről, melyek hűtlen szerelemben meghaltanak.
S ott nyugszik a virág emléktelenül, csak egy híve maradt: sírján a kis kórókereszt – az anyafájdalom, melyet a nyugoti szellők meglátogatnak, és elzokogják fölötte: túl a síron: azaz túl a tél sírbirodalmán ismét meglátjuk egymást!
És ha majd tél lesz, - meglehet, hogy az éjszaki vihar összerázza a kis keresztet: de megjön a tavasz a sírhalomra, s legott zöld fürtök bokrosodnak a tört kóró körül, és a kifeselt virágon hűtelen méhek és lepék kéjelgnek ismét. És a virág örömmosolygva tárja ki kebelét méhnek és lepének, nem tudva, hogy alatta sír és halott van, és feje fölött a hűtlenség halála függ. Ne gyilkoljátok meg szerelemvilágát a kis virágnak! Ne mondjátok meg neki: hogy a föld, mely tövére borul, anyjának pora; ne a kéjelgő lepének: hogy a virágtőben fakulnak anyja hímetlen szárnyai!
Hadd örüljenek az élők: s hadd pihenjenek a halottak!
Ők is örültek szerelemben; ők sem gondoltak halottakra, s megnyugodtak, midőn a szellő hattyúdalukat susogta: túl a síron!
Ki kötözi be a hegygerinc hosszú sebét, mely fehér szalagként kígyózik a völgy hullámzó bársonyába, melyben sima kavicsot görget alá a keresztülfutó harizs, vagy a bogarászó pitypalatty: pedig a májusi gyöngyvirág szelíden locsogó ezüsthaboknak vallott ott szerelmet, és a szomjas fülmile hűs vizében erősíté fáradt fantáziáját. Hova lőn a hegyi patak, hova a gyöngyvirág és az énekes fülmile? Meghaltanak… A csermely utósó gyöngyeit a nyári nap égőepedve kísérte le a rét hűs temetőjébe, a fülmile hattyúdalában szakadt meg, viharos éjjelen, s a regg harmatai ástak testének könnyű sírt a száraz levelek között. Temetésükön csak a haldokló tavasz volt jelen, hogy elzokogja: túl a síron!
A természet egy év sírjaival ismét gazdagabb lőn, és újra fogant méhében: s eljött a kikelet. A hegygerincen nincs többé seb; a gyöngyvirágok újra mosolygnak a csörgeteg partvánkosain, és a csattogány hangjain andalogva méláz a ködös szürkület… A bércpatak könnyű párája elröpült bujdosó felhőkkel; a gyöngyvirág lelkét a tavasznap fogadta méhébe, és a csattogány kiszakadt életét a ligetek harmatleányi rejték szűz keblökre; és ki hinné? nap, felhő és harmat föltámaszták kedveseiket; mert ők éneklék a halottak fölött: túl a síron!...
Visszajön-é majd mihozzánk is, mint ezekhez, az eltűnt élet tavaszvilága? Valósulnak-é földi álmaink tündérlátásai? Megölelhetjük-é még egyszer, kiket szerettünk – túl a síron?
Oh, csalóka vagy te élet, örökkévaló! Mert levered az ifjú szerelem szűz hamvait; mindenható napod elkacérkodja, elhervasztja ifjúságunk virágait, s teremtő szellemed újabb bálványokat alkot magának a régi szentek romjain!
Oh, csalóka vagy te élet: mert örökké szülsz és örökké temetsz; mert dajkaénekkel állsz meg sírunk fölött, hogy álomba ringass, midőn már nem szeretsz: mert kiszívtad ifjú vérünket s lekaszáltad virágainkat, - s mint a hamut szétszórsz, hogy megkövérítsd testünkkel a földet, és ekképp vigasztalsz: túl a síron!
Kegyetlenségedben megátkoznánk, ha örökkévaló nem volnál!
De te örökkévaló vagy!
Te voltál, mikor mi még nem valánk; és lenni fogsz, midőn mi már nem leszünk!
Te ápolád sötét méhedben a nagy világok szunnyadó magvait; benned fogamzott az idő, és hozzád térnek vissza annak gyermeki, mint a párák, melyek a földkebelről fölszakadnak, odaesnek ismét - mint a gyümölcs, melyet a földből lopott ki a tavasz szerelme, visszaesik annak porába -, mint az ember, akit földből alkotott az úr keze, visszaesik annak sírjába…
Oh, ne vedd rossz néven, élet, hogy oly nagy kincs birtokára sóvár szemeket vetünk feléd, és halhatlanságodban osztozni óhajtunk veled! Nem kényszerítünk, hogy megvalósítsd hitünket; a koporsó úgysem fogad el reményeket; nyugtatványunkat kezedben felejtjük, - szaggasd el bár: a halottak meg nem átkoznak! – csak a síron innen írd alá hitlevelünknek a vigasztalás szent szavát: túl a síron!
Mert különben nem tudunk nyugodtan megválni tőled, s nem fogunk csöndes álomban elporlani: de megkövül koporsónkban a kín, s nem hajt több virágot a föld, a kővé vált halottak hazája!
Mert avagy nem apáink pora-é az, melyet most fölszántunk, hogy kalászokat teremjen, és a kihajtott zöld csíra nem az elhunytak reménysége-é? Az elköltözött milliók csontjai most barna por, melytől nagyra nőtt a földgömb és megkövéredett annak mezeje? Ahova lépünk, nem föld az: de sűrű koponyák és csontok halmai, melyeket elpusztított a halál, az élet zsoldos gyilkosa; melyek egykor mind szerettek, de melyeket most csak a föld szert, mely megemészti csontjaikat: hogy porrá legyen az eredeti por, s a föld virágai a halálcsontok közt el ne hervadjanak.
Üdvöz légy, föld, te közös anya, kiengesztelője élet- és halálnak, örökké termő, örökké virágzó, mely ezredek óta bujdokolsz az űrben, mintha sebeidet akarnád lerázni. Talán nagy bűneidért üldöz az égnek ostora? Vagy talán egykor nagyszerelmes valál, s szeretőd, a nap, elcsábított, megégetett és bánatodban bujdosóvá levél, mint a testvéri szeretet első gyilkosa? Ám a nap most is szeret téged, mert balzsamot hint sebeidre és fölcsókolja könnyűidet!... Oh, föld, te vértanúja a szeretetnek! Van-é rajtad egy ép tetem, hova sebet ne vágtak volna férgeid? Van-é csak egy halom hatalmas hátadon, hol halottak ne nyugodnának? Van-é vized, melyet sajka nem hasított, felhő nem csókolt, vagy szél és vihar meg nem ölelt valaha? Van-é légfolyamodban, mely ezredek óta öleli testedet, csak egy parányi gyöngy, melyre nem hulltak az ég könnyei, mely szivárvány, villám- és bolygó tüzektől el ne pirult volna? Megvannak-é mind tengered gyöngyei, épen maradtak-é aranyhegyeid? Mikor nyugszol te meg, mikor lesz vége szenvedéseidnek? Vagy tán örökké tartandnak kínaid, s te, ki annyi sírt fölvirágozol, annyi fájdalmat enyhítesz: ki fog neked csöndes sírt ásni, s ki fogja sírod felett elénekelni: túl a síron!
Mert nem elég az élet itt a siralom völgyében, hol alig mutatkozik egy ép virág; hol több az ördög, mint az angyal; hol fölöttünk éj és köd, vihar és felleg, melyeken csak néha tör át egy reszkető sugár; alattunk és körültünk tövis és sír, méreg és hervadás, -és ami legkínosabb: egyforma sorsa rossznak és nemesnek, vagy éppen a gonosznak kitüntetése a jó föltöt; hol a henyeség hosszú életet nyer, míg a munkás vállak elroskadnak és a tudásszomjas velő kiszárad; hol a hűtlen sírján virágok teremnek, míg a hűségnek fakó keresztjét is kizúzza a szél; hol az önösség sötétben jár, hogy eltakarja az ámítás csillogó köntösét; hol a tudomány és műveltség évezredes emlékeit vandálcsoportok porrá égetik; hol az igazság apostolát követői még ma is megfeszítik, s a szelídség szent emlékjelét aranyba vágják, hogy gőg- és hiúsággal fertőzessék; hol a szolgaság aranyos köntösben, a szabad lélek fénytelen rongyban jár; hol aranyat imád a bálványozó nép, s a pénzes ládákon ülő gazságot erénynek kiáltja; hol a fényűzés pénzsóvár démona „hozsánna” ének közt szaggatja ki az emberszeretet mind ritkább virágait! Oh, ez élet nem az igazi, nem az óhajtott élet! Ily életet nem ígérhetett lelkünknek az örökigazság!
De ne búsuljatok, testvéreim, a poréletért, mely most lelkünket beszennyezi, dús kárpótlás van ígérve!
Mikor az eredeti bűnre kimondá az ég a halált, - egy angyal röpült naptámadat felől, s ezt súgá szelíden az elbúsult ember fülébe: túl a síron!
Az angyal azóta szüntelen a földön lakik, vigasztaló szavát mindig hallja az emberiség; s ha ezerszer megcsalt, ezerszer fölkarol és újra hiszünk nyájas szavainak, mintha anyánk volna! Születésünkkor ő mosolyg először reánk, s ő fogja be bársonyujjaival szemeinket éltünk alkonyán, szelíden súgván süketülő füleinkbe: túl a síron!
De hogy is lehetne másképp? Avagy elhagyhatá-é az ember vesztett paradicsomát, ha ez angyal föl nem karolja? Nem kellett volna-é szörnyethalnia annak küszöbén, midőn kinézett, hogy bujdosóvá legyen a föld kietlen pusztáján, hol minden virág-, minden göröngyön e keserű szó volt írva: halál?
De az angyali szózat ismét és ismét bátorítólag megújult: túl a síron!
Elindult az emberiség keletről nyugotra, mint egy nagy folyam: s ha kelt a nap avagy leáldozott, tündöklő szivárványt hagyott a lélek egén, mely azt hirdeté: túl a síron!...
Az indus Gangesze szent habjaiba temetkezik; és abba szórja kedvese megégett hamvait, mert azt hiszi, hogy habjai a síron túli világba viszik.
A perzsabérceken áldozatfüst emelkedett a regg ködébe; mert szerelmes szűzei tisztalángú tűzzel üdvözlék a napot, a istent, midőn a Himalája havasait, ama szent oltárokat körülszegé aranysugárival: mert hitök világán egy távul pirkadó sugár a napisten szellemországát hirdeté: túl a síron!
Amott a Nil virányos berkeinél piramisokat halmozott az enyészettől remegő emberi lélek, hogy sötét aknáiba rejtse halottait. A piramisok meredek kúpjai büszkén hirdeték: túl a síron!
És a fáraók szép leányai megkoszorúzzák az isten Ozirist, hogy ne engedje kedvesiket meghalni; míg másfelől Egyiptom barna ifjai leborulának a hófehér elefánt lábainál, hogy a nilvölgyi szerelmes szűzek ne haljanak meg, hanem szép testeik legyenek, mint a fehér márvány, balzsam csepegvén rózsaujjaikról; és tiszta szellemök költözzék át fehér galambokba, mert lelkök egy szép szellemország után sóvárgott: túl a síron!
És ti, szép leányai a Hellenhazának, mondjátok el, mint változtatok át ezüstfolyamok nemtőivé, vagy koszorús erdők nyögdécselő ekhóivá? Titeket még síron innen eljegyeztek isteneitek, midőn a költészet varázshatalma halhatlanok és halandók közt édes szövetséget kötött! Mily boldogan költöztetek ti isteneitek elyziumába! Legyen nektek a ti hitetek szerint! Veletek eltűnt minden dicsőség; a költészet kibujdosott Hellász és Pelopones völgyeiből! Talán megteltek elysiumaitok, vagy más világlakókat kegyeltek meg isteneitek? A Dodona temploma romba dűlt; Tempe forrásinál nem mulatnak a Múzsák szellemi, s a Delphi-orákulum nem beszél titkos hangokat! az idő elvadult, és Árkádia berkeiben születnek csak vad gyermekek!...
A föld besötétült, megfakultak az ég szivárványai, s a remény pislogó mécse kialváshoz közelgetett – túl a síron!
De keleten ismét leszállt az isten, hogy a földön egy újabb teremtés ünnepét ülje meg. Megszülettek az ég fenséges költőszellemi: hit, remény, szeretet; az éj oszolni, a szivárvány tündökölni s a síron túli mécs lobogni kezdett. Fénytelen fakereszt jegyzé ki az első halhatlan sírt és hirdeté a vigasztalás szavát: túl a síron!
A hit angyala beszárnyalá a földet kelettől nyugotig és kihirdeté: hogy ez az élet a test élete; a léleké túl a síron kezdődik!
Azóta boldogok a halottak: mert kedveseik kereszttel jegyzik meg sírjaikat; a kereszt pedig vigasztalásnak emléke, melyre isten vérével írta rá: túl a síron!
Mert boldog, akinek haldokló szemére ifjú kedvese könnyei hullanak: sírján virágokra ébred a nap, és keresztje mellett az árva szerető imádkozik, kinek könnyeik megszaporítják a bús szerelem drága gyöngyeit; kinek búdalán merengve csügg a természet költőszelleme, melynek hallatára csalogánnyá változik a madár, s a vad halál is sírni fog!...
És boldog lesz az utolsó szerető, kit kedvese sírja fölött talál a föltámadás ünnepe: mert nem tér vissza többé a temetőből, hogy éljen tovább, kinek már ott künn sírja van: de kedvese szellemével legott egyesül, midőn az ég két szép leánya hit és való testvéri karokkal összeölelkezik – túl a sír éjjelén!
Forrás: Pesti Divatlap 33-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 12-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése