VIDÉM VALÉK…
Vidám valék a búcsuzás alatt,
Miként a húr, melly zeng, midőn szakad.
S míg vágyaimnak szárnya csattogott;
Nem hallhatám a rezgő bánatot.
Kihallik immár, - csengő hangja lett:
Hazám isten veled!
Nem állhatok meg véghatárodon,
Mert a hajó két izmos karja von.
Körűlem alvó vándornép hever –
Csak a hajó s a dalnok szive ver.
Éjféli szellem az emlékezet…
Hazám isten veled!
A kora sirból kel s ölembe jő,
Elhalt menyasszonyom, a mult idő.
Hajában koszorú, a melly pihent vele:
Ifjúkorom letépett levele,
Meghervadt dalaim, virág helyett.
Hazám isten veled!
Egy kézszorítás, egy hideg mosoly
S a mult időnek árnya szerte foly.
Van még te benned eleven ajak,
Kinek számára dalaim hangzanak;
Van sorsomért könyörgő szeretet, -
Hazám isten veled!
Ki messze jár, lel boldogabb hazát,
S fájó haraggal gondol vissza rád.
Dicsőséged megvénült óriás,
Ki önmagának síri gödröt és
S kivész, hahogy nem hagyna gyermeket, -
Hazám isten veled!
De ismerek én tőle gyermeket,
S ebből hatalmas férfiu lehet!
És nemzetegység, nemzetboldogság
Leendenek a piros unokák:
Szabadságnak hivják e gyermeket.
Hazám isten veled!
Forrás: Pesti Divatlap 29-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 15-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése