A harczból visszatért vitézt
Vad éj borítja el,
Csatára kelne most az ég
Minden felhőivel:
Miért gátolja lépteit
A hív kedves felé,
Kinek szerelmét angyalul
Lelkéhez ölelé.
Szentül hivén, ez volt a véd-
Talizmán harczain;
Ezért visel sebkoszorút
Vészedzett tagjain.
A szerelem gyujtotta fel
Keblén a lángerőt,
Melly a csaták villámi közt
Megvédelmezte őt.
Világaért imádja most
A holdat s csillagot,
Hogy a kedves vidék felé
Mutasson fényt, nyomot.
De ím a látkör elveszett,
Az éj pokolsötét;
S haragjában megölné a
Sötétség istenét!
S nem tudva, hol, melly táj felett,
- Egy kis halomra dől,
Nyugalmi kéjt meríteni
Lágy szendergésiből.
S szemére röppen az álom
Tarka pillangója:
Varázsfelhők között lebeg
Vágyai léghajója.
Csókcsattanással álmodik
Ágyúdörgés helyett;
Szép mátkaszem olvaszt reá
Vonzó tekintetet.
Fehér világát elhozá
Az éjkirály, a hold:
Az álmodó vitéz arczán
Boldogság könye folyt.
Szép angyalát, szép kedvesét,
Lángzón ölelte meg:
És, hajh! nem is csalódott, mert
A mint felébredett,
Ölelve tartá még a sírt,
A mellyen álmodék,
- A kis halomban kedvese
Fekszik temetve rég!
Milly ellentét! most, a midőn
Legboldogtalanabb:
A boldogság könyűje még
Arczán égbe maradt!
Forrás: Pesti Divatlap 35-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 26-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése