Kis kezed kezemben, ajkad ajkamon volt,
Egyetlen szerelmem, sírva bucsúzánk,
Oh, mennyit akartunk egymásnak bevallni,
És a fájdalomtól mit sem szólhatánk.
Vagy talán örökre lett szivünk válása?!
Innét bánatunk és könyeink folyása.
Ártatlan virág vagy, egy két zordonabb tél
Öldöklő fagyával könnyen eltemet,
S bár két éjszemedből szép napok mosolygnak,
Féltelek! – mert szívem igazán szeret.
Hogyha a kegyetlen végzet elragadna,
Nékem e világon semmim sem maradna.
Ne, nem! az lehetlen, ismét látni foglak,
Ismét látni foglak, lelkem, mindenem,
Te leszesz az áldás – fájdalmim jutalma –
Te leszesz az áldás – gyászos éltemen.
S ha egykor való lesz, a mit most remélek,
Egyedül csak néked, s szerelmednek élek.
Elmaradtál tőlem, mint virág a fától,
Csendesebb vidéknek kedves gyermeke,
Úgy tűnsz fel nekem most erdők és hegyek közt,
Mint egy andalító, szép arany rege.
Mint pásztortanyáknak reszkető világa,
Mint holt éveink elmaradt ifjusága.
Visszanéztem feléd sokszor utaimról
Könyező szemekkel, hogy meglássalak.
Fájt szivem, a midőn eszembe jutottál,
Oh, miért is kellett, hogy elhagyjalak!?
Egynehány óra volt csak találkozásunk,
Isten tudja, meddig lészen elválásunk!
Én el nem feledlek – bár mi messze tőled –
Egyetlen szerelmem, rólad álmodom,
Te lészsz napjaimnak melegítő napja,
Te lészsz éjjelenkint fényes csillagom.
S bár utam feléd a végtelenbe téved,
El-elrepül lelkem, felkeresni téged.
Forrás: Pesti Divatlap 31-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 29-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése