Ne mondjátok, ne mondjátok, hogy én
Szegény vagyok, földhöz ragadt szegény,
S nincsen számomra semmi üdv, öröm.
Dus kincs gyanánt hordom szerelmedet
Hazám!... ez megjutalmaz engemet,
Ha fáradok, s hajokkal küzködöm.
E kincsnek lángja gyúl ki arczomon, -
Ha ollykoron rólad gondolkodom,
S mult napjaidról drága, szent hazám!
S eszembe jut, hogy tennen fiaid
Mint gyujták rád az ég villámait
Gyakorta élted legszebb tavaszán.
E kincsnek hangja csendül meg belől,
Ha álmodom egy szebb jövő felől,
Melly életedre földerülni fog;
Mellyben hirednek fényét s nevedet
Széttündököltetik a föld felett
Az egymást üző évek, századok.
Mint szent ereklyét őrzi azt szivem ,
S a sírba is magammal elviszem. –
Csend ül fölöttem, békén nyughatom,
Hiszen szentségtelen rablókezek
A sírt, a koporsót, mellyben leszek,
E kincsemért föl nem törik – tudom.
Forrás: Pesti Divatlap 37-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Septemb. 9-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése