Itt nyugszik nagy orru Csaba,
Kit a halál kala-
Pácsa lekela-
Pácsola vala.
Berei Farkas András.
Megöl az unalom, pedig még végrendeletet sem csináltam, - az élet csak egy hajszálon függ, s hogy valamiképpen el ne szakadjon, mielőtt akarnám, két kézzel markolom meg az emberek üstökét. Most látom, mennyi tennivalóm volna még, először is szappanoshoz kellene szaladnom, hisz az ördögnek még egyszer sem gyújtottam gyertyát; másodszor meg kellene írnom végrendeletemet, azaz, hogy holtom után mit akarok, - ha tudniillik attól nem félnék, hogy sorsom valamint éltemben, úgy holtom után is üldözni fog, s ismét éppen az fog történni, amit én nem akarok.
Végignézem birtokomat: fele ősi, fele szerzemény. Őseimről tulajdonképpen az maradt rám, hogy kövessem az ő nyomdokaikat, - amennyiben tehát ezt nem követtem volna, ami még megmaradt, legjobb lélekkel hagyhatnám utódaimnak, mint híven megőrzött ősi birtokot. Ezen nyomdokokból mindenesetre családi ereklyeként maradtak azok, melyeket egyik ősöm Győrtől Komáromig szaladtában hátrahagyott. – Szerzeményem volna mindaz, minek az árát életemben keservesen megfizettem, ilyen például azon nevezetes fal, melybe a fejemet annyiszor beleütöttem, - továbbá néhány darab kő, melyben ismét sokszor megbotlottam.
Mindezekből láthatni, hogy sokkal okosabbat teszek, ha végrendeletem helyett megírom halottas prédikációmat; legalább megtakarítok öt bankó forintot, ha tudniillik más puffra meg nem csinálta volna utósó búcsúzásomat.
Születtem; ez z egyetlen egy, mit magamnak szememre nem hányhatok, - s minthogy aranyos pólya nem várt reám, mint valamely nagyságos úrfira, kit már ezer tányérnyaló szívszakadva les, ép tüdőmmel azonban mégis tettem akkora ordítást, hogy a harmadik szomszéd sem kételkedett azon, hogy az emberszám eggyel szaporodott.
Nőtte, nőttem, s kit magam szántából, kit már jóvoltából akkorára nyúltam, hogy szinte már sokallni kezdém a költséget, mikor az ember széltében-hosszában holmi divatrongyokba kénytelen belebújni. A sors hátamra kötötte óriáskönyvét, melybe a tapasztalás oly gorombán irkált, hogy tolla szinte már a bőrömig vágott.
Láttam magamhoz hasonló alakot, azt mondák, hogy ezek mind emberek, és egymásnak közös felebarátai. Később mégis láttam némi különbséget, mikor egy tajtpipás felebarát egy szűrös felebarátjára huszonötöt vágatott. Én ugyan azt vitattam, hogy nem illik a szűröstől, hogy magának tartja mind a huszonötöt, s legalább felét illendő dolog volna visszaadni a tajtpipás felebarátnak; de akkor tudtam meg, hogy a huszonöt olyan portéka, mit ha valakire ráraknak, az ördög sem veszi le többet a hátáról.
Most, midőn unalmamban halottas prédikációmat akarom megírni, újra előttem látom múltamat, előttem áll a remény kifordított zsebekkel; előttem áll a tapasztalás beírt könyvével, mintha látnám, hogy orromat soraiba akarja vern előttem állnak az emberek, kikkel valaha tán a hajbakapásig összeköttetésben álltam.
Először is tán cselekedeteimet kellene megbánnom, tán azt, hogy nem maradtam adósa senkinek? hogy is maradhattam volna adósa valakinek, mind a rovás volt utazó botom, ez volt rőföm is, melynek cska az volt egyetlen hibája, hogy kétszer akkora volt, mint a másé.
Haragszanak tán az emberek, hogy balgaságaikat nevettem? hát nevettem én? nevetés az, mikor valaki félrerántja a száját? nem tudjátok, hgoy oly nagy a világ ostobasága, hogyha azt valaki méltóképpen ki akarná nevetni, kell, hogy legalábbis akkor aszája legyne, mint egy cethalé! Dehogy nevettem, már csak azért sem nevettem, mert ha amúgy isten igazában rákezdettem volna, bizonyosan szétrepedt volna a szám.
Tán ügyetlenségem volt az, hogy a farkasok köztöt nem tudtam ordítani? – hisz hányszor kiabáltam; de nagy bajomra éppen akkor kezdettem lármázni, mikor a farkasnak bárány, a rókának pedig lúd volt szájában. Azért pedig, hogy az ökröt megismertem a szarváról, senki sem kívánhatja tőlem, hogy kiüssem a szememet.
Hisz sokban hasonlítottam én az emberekhez! Szemem, fülem, kezem, lábam kettő volt, mint másnak, nekem is az orrom alatt volt a szám, mint ismét akárkinak másnak, - dehogy az én szemem, mint a kecskéé nem járt a szomszéd káposztájára, kezeim másénak békét hagytak, füleimet nem dugtam be, s hogy amint a szám mozdult, a fejemet akarták leverni: ezeket olyan jelnek tartották, melyekért megátkozott minden lisztlopó.
Nyakasnak mondának, mert nyakamat sohasem tudták járomba hajtnai; ennek is ki volt az oka? Nemde ti, kik haszontalanul munkálódtatok azon, hogy homlokomon szarvak nőjenek, ezek nélkül pedig kicsúszott a fejem a járomból. Hát tűrni miért nem tudtam? Mert a tanítványt mindjárt kóróra fogjátok, márpedig kevésnek van kedve egész életében kórót rágni csupa kíváncsiságból, vajon a kóróból lehetne-é főzni tűrömolajt?
Mi volt nálatok a szív? – egy haszontalan húsdarab, mit a nevelés nyersen hagyott, gondolván, hogy a természet ezt úgy nézte, mint mészáros a tüdőt és a májt, melyből kénye-kedve szerint egy-egy darabot ráadásnak odavet, - két kamarája volna e szívnek, egyikben a hon, a másikban a szerelem tanyáznának, ha árendába nem adta volna az önérdek, s nyitva nem tartnaá mindnenek, kinek egyik marka a csöngettyűt rángatja, míg a másikban készen tartja a két garast.
Nemigen simultunk egymáshoz, igaz, - ti azt lestétek merre fú a szél? én pedig azt is akartam tudni, honnét fú a szél?
Kincseket gyűjteni nem volt időm, egy évben ötvenkét hetet, egy hétben hét napot éltem, s minthogy többet nem élhettem, kevesebbet élni szinte nem akartma. A fa alatt nemcsak azért akartam megállni, mert árnyékot is adott, de gyümölcséből is ettem; de minthogy már jóllaktam, rest valék útravalót is rázni a fáról. Utamon nem emeltek vállaim terhet, s tán a világ szegény ördögnek fog kiáltani, míg én utósó pillanatomat egykedvűen lesem – s ha utósó óráimat közel lenni hiszem, valamelyik szomszédomat oldalba bökve fogom kérdezni: szomszéd uram, - hány az óra?
Ha a „mi atyánk”-ban az nem volna, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Tán magam is arannyal telt ládán adnám ki lelkemet, - de így restelltem begudni füleimet a déli harangszó előtt – s bizonyos vagyok, hogy hátrahagyandó aranyaim bősége miatt senki sem fogja elfeledni a „mi atyánk”-at, míg benne lesznek ezen szavak: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
Gyakran szerettem volna a múltat feledni, pedig keserűségei dacára is kedves marad a visszaemlékezés; - ez olyan, mint a nyomorgónál a koldusbot, nyomorának a címere, de fáradt tagjaival mégis mi gyakran rátámaszkodik.
Tán halottas prédikációmat is elkezdhetné mmár, és dicséretemet hangosan elmondhatnám, de dicséretemmel aligha úgy nem járnék, hogy első részében beszédemnek arról szólanék, amit ti nem tudtok, - második részében pedig arról szólanék, mit én nem tudok, - a harmadik részben pedig arról, mit sem ti nem tudtok, sem én.
Búcsúznom kellene, - tán barátimtól? Ilyenekkel nem dicsekhetem, mert nem akartam olyan madarat fogni, mely cska addig jár ablakomra fütyörészni, míg a kendermagban tart. Ellenségeim szép számmal vannak, - szerencsém, hogy az embernek kélt füle nem a háta közepére termetetett, különben lett volna, mit hallgatnom, mikor ellenségeim elkezdettek a hátam mögött locsogni. Furcsa, hogy a füstölt nyelv kedves ételem volt, sajátságos kéjjel vagdalám a húsos jószágot, azt gondolám, ellenségeim nyelvét vagdalom, mikor aztán szétvagdalám, tormát reszeltem a tetejébe, s a legmérgesebb olajal végigöntém. – Hitelezőim is valának, ők bizonyosan meg fognak siratni: uraim (azaz hitelezőim) ne sírjanak önök, meg fog érettem fizetni azon úr, kinek panaszos hangja síromig fog elkísérni: ezen hang: az öregharangé!
Hát a világtól nem fogunk elbúcsúzni? De igen; először is, mindazt, mit a világtól kaptam, azt ezennel alázatosan megköszönve visszaadom; minthogy pedig a világtól semmit sem kaptam, - a semmiről kérek nyugtatványt, ezt pedig rokonimnak örök emlékül hagyom. –
Ha egykor megszűnöm terhére lenni a világnak, azon egyszerű okból fog megtörténni, hogy mindenem azon ingóság, melyet két lábam könnyen elbír, melynek leírása a tekintetes megye által kiadott paksusban szóról szóra megíratott. Ezen paksusban csak egy hiba van, az utazás tudniillik csak az örökös tartományokban engedtetik meg, már hogy az örökös tartományok címe alatt az árnyékvilágból az örökkévalóságba kiköltözhetem-é? Azt prókátor létemre sem tudnám egész bizonyossággal megmondani.
Jóakaróim szinte megérdemelhetik figyelmemet, - talán többet is érdemelhettek volna,k ha kevés kivétellel ezen jó urak példátlanul ostobák nem volnának! – Ezt tudva a sors, mit száz ellenség ellenemben el nem tudott végezni, azt egy ostoba jóakaró képében szerensésen bevégezte. Ha az én jóakaróimnak tanácsa fejembe verekedhetett volna, úgy az egyiknek kedvéért most szappanos volnék, - a másik úr ismét örömmel nézné, mikor árulnám a repceolajt és a citromot, - a harmadik rám fogta, hogy hatalmas kertész válandik belőlem, - s mindezen kilesett természeti hajlamok dacára prókátor vagyok, azon báránytermészetemnél fogva, hogy legkevésbé sem bánom, ha két ember egmyás fülébe kapaszkodik.
Szerencse-kívánóimat könnyen megszámlálhatom ujaimon, s tán még egész kezemre nem is lenne szükségem, mert ujjaimból is vagy kilencet bátran leharaphatnék. A vak szerencsével nem találkozhattam, mert ha vak emberrel találkoztam, inkbáb még egy garast dobtam lábaihoz, hogy legyen neki is valami, mit megtalálhasson; éjjel pedig ajtóm rendesen zárva volt: így a szerencsének valóban kevés alkalma volt rámtörni.
Irigyeimnek legforróbb hálával tartozom, ők fedezték föl bennem az irigylésre méltó jó tulajdonokat: jólesik irigyeim során legeltetni szemeimet, csak azt fájlalom, hogy köztök holmi Rothschild et comp. nevezetű ember éppen nem találkozik.
Rágalmazóim dühös hadára vetem szemeimet, - mire a halál torkába jutok, akkorra már meglehetős apróra rágott e szánandó csoport. Csak azért szerettem háta mmögött a rágalmazókat, mert ha ellenségeim megugrasztottak volna, helyettem rágalmazóimat fogták volna hátba verni.
Pártfogóim nem voltak, nem csoda! – minthogy már gyermekkoromban is meglehetős makrancos fickó voltam, ha valami nagyúr féle vendégünk volt, rendesen bevártam, míg valaki rám rivallt: mars, kezet csókolni!
Búcsúzom azoktól is, kikkel csak annyira valék érintkezésben, mennyire a prüsszentést egymásnak kedves egészségére kívántuk, vagy a hol egyik a másiknak útjából ki nem térhetvén, hogy mégis szótlanul ne maradjunk, egy alázatos szolgáját morogtunk.
Szeretném tudni, hogy a temérdek civakodásban maradt-é még egy ásónyél, mely szükséges volna azon gödörnek megásásához, melyben az ember egész hosszában békén nyughatik – s ha mondom -, maradt volna még épségben egy ásónyél, akkor sírásómtól is búcsút veszek; őt kérem, ápolja sírom hantjait, hadd nőjön rajt buján a fű, mert ha ellenségeim nem győztek is rajtam eleget rágódni életemben, legalább ellenségeimnek tehenei hadd legeljenek sírom hantjain.
De ne keseregjünk!... el, el a más világra, közeledik a világnak vége, melyről a semmiségbe fogjuk lelógatni lábainkat, és utósó istenhozzádot mondunk a kancsal sorsnak, mely a mit nekünk ígért, mint a sanda mészárosné, a szomszéd kertjébe hullatta.
Az elválásnak igyuk meg búcsúpoharát! – Félre a ferde szájjal; búcsúzóra kancsót ide:
… igyunk rája,
Ugy is elnyel a sir szája:
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
Forrás: Pesti Divatlap 43-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. October 21-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése