I.
Az elviharzott századok sorain visszatekinteni, s az idők mélyéből felidézett eseményekre visszagondolni – nemde szép lelki élvezet, kedves olvasó? Mert a múltak történetei közt édesen mulat a képzelet. Íme tehát egy történetet beszélek el, mely a női hűségnek, a gyanútól szaggatott férfiúi kebel tusái felett nemes diadalát tüntetni fel.
Egyszer-másszor sokat elmondának már Kleopátra, ezen csoda szépségével női szerénységet s társalgási kellemet eszélyesen párosított királynő életéről, ki bájoló pillanatával megalázá a kevély Cézárt, csábító kecseivel hitszegővé tette Antoniust, s édes mosolyával hadakat fűze rabláncra: mi csak egy ismeretlen vonást mutatunk fel jelleméből, mely tilos szerelmét évezredeken keresztül szentesíti.
Azon időben, melyben Antonius és Octávius az egész római világot magok közt úgy oszták fel, hogy az elsőé napkelet, a másodiké napnyugot legyen: Kleopátra szépsége pompázó korában, huszonötödik évében Egyiptom népezrein országolt.
Antonius törhetlen hadával, hódító vágyai köizepett Cilicia partján pihenteté táborát, s az egypti királynő tbizonyos okok miatt kihallgatásra maga elé parancsolá.
Megjelent ez igéző felségben, ragyogó gyöngyeit beárnyékolák testi kellemei. Látta Antonius, hallá ajkiról az édesen zengő szót, s a megidézettnek örökre rabja lőn.
Mint vezértelen hajót veszélyes örvény, vakon ragadta felgyúlt szerleme kelet urát Alexandriába, hol a lázas szerelem karjai közt feledé Octáviát, az elhagyott nőt, feledé hazáját, hadait s legszentebb teendőit. A kéjnapok alatt évek merülének el. Országokat érő lakomák, diadal ünnepélyek, fényes estélyek rendeztettek, s míg távolban az erényes nő keblének kínait epedve hordozá: Antonius szakadatlan vigalmak éleményeiben merengve élvezé a jelen gyönyöreit.
Nem tűrheté ezt Róma tovább, s hadat izent az egypti királynőnek.
Mint nehéz álomból felriad Antonius a hitszegés öléről. Szégyen és bánat csatázva rohanják meg keblét, futni akar: de Kleopátra oly bájoló! Ő nem válhat el.
Csakhamar Róma lecsapá a büszke consult.
Ez eset megrendíti: de meg nem töri Antoniust. Látja dicsősége fényfokán felütve a gyalázat sátorát, bosszú kel lelkében; de Kleopátra szorongva esd, s gyönyörű karjai futó borostyánként ölelik körül, ő nem válhat el.
Octavia keserűn hallotta mindezt, s szívét a fájdalom összerombolá. De nem késik az ingerült Octávius megbosszulni nővére gyalázatát, mellyel saját érdekét is egybefűzé.
Actiumnál egy tengeri ütközetben látjuk, mint két ellensarkról nyomuló terhes felleget, összerobbanni nyugot és kelet óriás hadait. A délcegen hullámzó tenger süllyedni látszék terhe miatt. Mint hű árnyék, Kleopátra elkíséré Antoniust, s szemtanúja volt a csatának, mely összetöré kezeiben az uralgó pálcát, s Antoniust, leszaggatva szerencsecsillagát, könnyű labdaként sújtá le dicsősége halmáról, Octaviust pedig viálg urává tette.
Futásban keres most menekülést a szép királynő, dagadó vitorlák repítik úszó hintaját Egyiptom felé, míg nyomában a mély sírrá szeldelt habok tört csigáin rémület üldözi.
Antonius őrülve ment utána.
II.
Ez események után Alexandria kéjcsarnokaiban mély csend uralgott. A pazarfényű gazdag termekben, hol a királyi pár körül udvarló országnagyok felzaklatott kedéllyel dőzsöltek, hol napkelet hatalmas ura szerlemi kábultságban nyolc ország koronáját tevé ajándokul a szép Kleopátra lábaihoz, hol viszont ez ecetben felolvasztott milliomot érő, függő gyöngyét, harsogó riadások közt köszönté fel amannak egészségeért: a gazdag termekben most síri nesztelenség honolt.
Octavius azonban győző fegyverével Egyiptomhoz mindinkább közeledett, s Kleopátra látva a fenyegető veszélyt, titkosan szövetkezni kezdett vele. Az eljárás nem kerülheté ki Antonius éber figyelmét, s árulás gyanúja kelt szívében. Összeegyezteté sorsát Octáviuséval, s a nagy változás azon gondolatra hozá, hogy elveszté Kleopátra szerelmét, s félnie kell azt, ki egy szerencsétlen üldözött helyett szívével s birodalmaival nemsokára hatalmas ellenének hódoland.
Az egyipti nőknél akkoron szerfelett divatozván a mérgezés: agyában is ez eszme rögzött meg. Félt Kleopátrától, gyanúját le nem győzheté iránta, ki bár felüdüléseért vigalmi estélyeket, kedélyesen mulató köröket rendezett, megveté hívásait, kerülé termeit, irtózott étkeitől; s ha olykor ki nem kerülheté nyájas öleléseit, azokról is azt hívé, hogy nem voltak most oly forrók, sem beszédei oly szívbeolvadók, mint a boldogabb időkben. A féltés gyanúja, mely sok szerető szívet elhamvaszta már, egész erővel ostromlá érzékeit. azért is lemondva a világzajáról, fájdalmai kíséretében magányba vonult, epedve vesztett szerelme után, mely egyedüli horgonya volt életének.
Oh, mert a sorsüldöztöt kebel akaratlan is bezáródik a hálátlan világ előtt, s az egykor minden gyönyörhöz édesen simuló szív borúsan rejti el fájdalmát, s jól esik neki gyötrelmei közt keresni vigasztalást.
E gyanú mélyen sebzé a nemes királyi nőt, mert szíve lángolóbb hévvel szerette Antoniust, mint saját életét. Alkalomról és eszközről kezde tehát gondolkozni, mellyel kedvesét e képzelt betegségből kigyógyítsa, a nyilvános életnek visszaadja, s szerelme tisztaságáról meggyőzze.
III.
Antonius seb ét kebellel ült egy kereveten. Nehéz gondok terhelék csüggedt fejét, dúlt arcán a küzdésnek és fájdalomnak vonásai borongtak. Fel-felmerült lelkében a múltak emléke, s tört sóhaj szakadozott el ajkiról, ilyenkor bágyadt tekintete azon szegletbe mélyedett, melyben millióktól rettegett fegyvere pihent, s csaknem elragadá az öngyilkosság gyáva képzelete.
Kleopátra szomorúan köszönté őt.
A királyi nő látásán fellázadtak alvó érzései Antoniusnak, érzé szerelme nagyságát, érzé e pillanatban, hogy e nő az, kit életében először és utószor szeretend. Hideg részvétlenséggel mutata helyet ülésre; de Kleopátra állva maradt. A jelen zavaros napok aggodalmai megtevék hatásukat a szép királynőre is. Viruló arcán most a szenvedés halvány színe ömlék el, sík homlokán a bánat fellegei tévedeztek, szelíden égő szemeiben a könnyek gyöngyei reszketve olvadoztak. Hosszú szünet után, komoly méltóságban összefont karokkal állt meg Antonius bálványa előtt:
- Emlékezel-é, Kleopátra, egy nőt hagytam el messze, Róma hét halmain, éretted, kit erkölcsi szépsége- s erényeiért tisztel a világ? Tudod-é, hitszegővé levék, elhagytam országaimat, sorsüldözött vagoyk éretted!? Most itt állok, mint égnek lesújtott sillaga. Igen! Octávia nem nekem vala teremtve, téged láttalak, s szerettelek keblemnek minden érzéseivel, e vagy lehelete, te vagy istene fohászaimnak, mért szövetkezél titkosan Octáviussal!? – S itt szavain a fájdalom kínai reszkettek. – Triumphusúl kérte ő tőled e hitvány életet, te szánalomból megtagadád azt, tán hogy tőle rövidebb úton menekülhess? Szólj!
- Antonius! – sóhajta Kleopátra önérzete tisztaságában -, meddig fogsz még kínzani alaptalan gyanúiddal? Meddig fogsz még gyötreni alacsony kételyeiddel? Óh, kérlek! Miért veszed e szívet felzajlott indulatid rohamának kora áldozatul? Miért tiprod el e szívet könyörtelen, melynek szent érzeményit egykor imádva tiszteléd? Oh, kérlek! Légy jó, s töröld le életemről a gyanú szennyét. Lásd, a büszke királyi nőt, ki ezreket vete meg éretted, esengve térdelni előtted; lásd porba sújtott koronámat lábaidnál; elvetek mindent, elhagyom e hazát, - melynek földén éltem, melynek levegőjét szívtam, bujdosó leszek éretted; csak szeress, csak bírjam szerelmedet, csak a gyanú szennyét töröld le életemről!...
Antonius hallgatott, de keblét a küzdelem tusái szorongaták.
- Oh, Antonius! – folytatá fájdalmasan a királynő -, te rideg vagy, mint a szikla, néma, mint a sír, engedd! hadd szállja meg irgalom lelkedet, vagy íme feltárom e szívet gyilkodnak, verd keresztül, megvetem az életet…
- Elég, ne tovább! – mond Antonius kiengesztelődve -, te nyilatkozál: én hiszek, s nem tudom áldás vagy csapás-é az rajtam, hogy hinnem kell. Jó leszek! - s erős karjaival foná körül a szenvedélyben merengő nőt. Mint elviharzott napjaimról, örökké megfeledkezem gyanúimról is; - elhagyom e magányt, s életemet kedvednek szentelendem.
IV.
Mindenütt szép a természet: de legszebb Egyiptom dús rónáin, hol pazarolva szórta el kincseit. Az egész egy tündérkerthez híven hasonlít, s nem csoda, ha isten az első ember paradicsomát is ott nyitá meg.
A felhőtlen ég azúrja tiszta volt, mint a bűntelen szív, az öröktözű csillagok reszkető örömben lebegének, mint az első szerelem érzései, a magasban úszó hold sugárai nyájasan rokonultak az esti szellővel, mint hű barátok; a szomjú virág epedve szívá csókjait a szirmain ragyogó harmatgyöngynek, mint szerető pár a viszonlátás első percein; szép nyári alkony volt.
Ez alkonyon a királyi díszkert kéjpalotája körébe vezetjük a kedves olvasót, hol az ésszel párosult természet remekművei meglepő szépségben tünendnek fel előtte. A vakító fényben hintázó csillárok, a messze elhangzó zaj, a légkört édes szendergésiből felriasztó zene, az országnagyok hullámzó rendei, a szolgaezredek tolongó zavargási: egyelőre meggyőzhetnek bennünket, hogy a szép Kleopátra nevezetes estélyt rendezett szerelméért.
A palota dísztermében gazdag asztalnál hosszú sorokban ülnek Egyiptom rendei. Elül, a kellemekkel áradozó szép királyi nő, kelet ragyogó gyöngyeivel, ha látnád fejében egy birodalom értékét meghaladó koronáját, mely alól sötét hajfürtei gazdag fodrokban ömlik körül aranyos trónját, nem föld szülöttének hinnéd őt.
Jobb kezénél ül Antonius elég vidoran; de a kétkedő gyanúnak mégis nem minden jelei nélkül, melyekből kitetszik, hogy nyugtalan, mint szédítő magasságban a sziklai sas, melynek lábai alól a büszke cser koronáját sokszor lerobbantá már az eltévedt golyó.
Lejjebb éltes hadvezérek, kiknek mély barázdákat metszett arcukra a hadi tapasztalás; majd puha kényelemben nőtt tisztek, s sok rendű udvaroncok, kik már a hódító szeszes italok miatt nem valának tisztában önmagukkal.
Minden főt egyszerű mezei virágból font koszorú ékített.
Javában folyt a lakoma. Kleopátra Antonius kedvkeresésében utóérhetlen volt, míg a felizgatott kedélyek csapongásai másoknál csaknem meghaladták a szerénység s tisztelet szent korlátait.
- Jelen a perc -, s Kleopátra örömsugárzó arccal tartá fel poharába tett koszorúja virágait, - szent legyen a föld, mely termé e virágokat, - éljen Antonius! – ivott, s követék vendégi is.
Ezt látva a testiség hevében forrongó Antonius, azonnal leszaggatá koszorúja virágait, poharába veté, s szólt kába tompultsággal:
- Szent legyen a föld, mely akárhol terem virágokat, éljen Kleopátra is! – s a tele serleget ajkához vivé, melyet látván a királynő kezeivel hirtelen elfedett, s női hűsége diadalérzetével szólt:
- Megállj, Antonius! E serleg felett bizonyos halál incseleg, koszorúd virágai mérgezettek. Lásd, s ítéled meg most – folytatá komoly fenséggel -, nem hasztalanok-e gyanúid arra, hogy kedves életed, ha azt akarnám, titokban vesszen el?
E szavaknál bámulat ragadá meg a jelenvoltakat: de Antonius mosolygott és kétkedett.
Kleopátra intett.
Egy elítélt anyagyilkos álla előttük őrök közt.
- Fogd a serleget – szólt Kleopátra méltósággal -, tartalma megrövidítendi kínaidat.
Néhány perc alatt az elítélt kiszenvedett.
Forrás: Pesti Divatlap 31-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 29-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése