Úgy fölzavartátok szunnyadó lelkemet,
Mint pihenő tengert a zúgó zivatar.
Hányódik a lelkem szélűzött csónakként,
Mit a morajló hab földob, majd eltakar.
Keresem a partot, kutatom a révet,
De megzavart lelkem valahogy eltévedt.
Lelkem közepébe akartatok nyúlni,
Miként a gyöngyhalász tenger fenekére.
Gyöngyöket kerestek a lélek rejtekén,
S ki tudja: ujjatok igazgyöngyöt ér-e?
Gyöngyre ha találtok, a ti érdemetek,
Ti zavartátok föl szunnyadó lelkemet.
Ha pedig csalódtok fölzavart lelkemben,
S igazi gyöngy helyett kavicsot találtok:
Csalódott halászként én szegény lelkemre
Hideg kavicsáért ne mondjatok átkot.
Mert tehet-e arról a lélek, a tenger,
ha gyöngyét már régen meglopta az ember?
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése