Álmodozva ül a fáradt költő;
Tollszára ott hever az asztalon.
Csöndesség van, csak a régi óra
Ketyeg tompán a megviselt falon.
Néma magány a lélek országa;
Kalandozni rajt” itt az alkalom.
Óra kakukja
Fejét kidugja,
S belékiáltja
A némaságba
Felét az éjnek,
A gyermek-lélek
Mitől fázva fut.
„Kakuk… kakuk… kakuk…
„Hej, de régen volt már, hogy az erdőn
Tavasz nyiltán vig kakukszót vártam.
Harsány hangon esztendőim számát
A madártól megkérdeztem bátran:
Kakuk-madár, csősze a vadonnak,
Mondd el nékem, vajjon meddig élek?
A kakukszó sok esztendőt igért,
S örült bennem a gondtalan lélek.
Most pediglen teher már az élet.”
Meglobban a lámpa.
Pislogó világa,
Mint a beteg lélek
Sajnálja, hogy fénylett.
Egyet-egyet lobban;
Hol gyöngén, hol jobban.
Olaja kiégett,
Kanócán korom van.
„Csak nyugodj el, pislogató jószág;
Nem szeretem csufolódó fényed.
Világodnál eszembe jut mindig,
Hogy hajdan az én lelkem is fénylett.
Csakhogy elmult! Megkopott azóta,
S fakó jószág lett mostan belőle,
Mint ősszel az esőt megelőző
Égbánatnak takaró kendője.”
Utolsó sugara
Esik az asztalra
Beteg lámpa-fénynek.
A megviselt tollszár
Az asztalon ott vár…
A költő rátekint
És a kezével int
Régi, jó hivének.
„Miért nézed halavány arcomat,
Mint apjának gyilkosát a gyermek?
Ugyan minek vennélek elő most,
Ha szivemben dalok nem teremnek.
Megviselt a létharc mindkettőnket:
Te megkoptál, szürkül az én hajam.
A régi nótán régi dicsőségről
Elmerengünk még, de mind hasztalan.
Színes szárnyát csapongó lelkemnek
Általad mind rongyokba tépdelém;
Szivem kincsét pazarul elszórtam,
S koldus vagyok az élet bus telén.
Öreg bajtárs, csak ilyen az élet!
Szegény költő csupán arra való,
Hogy örökké mást hordozzon hátán,
Mint a vizek mélyét szelő hajó.
A költőnek lelke közös préda;
Fájó szive, ha egyszer megreped:
Mint viharvert hajónak roncsiból,
Buvár-kezek hordják a kincseket.
Tán szobrot is emel neki egyszer
Utcákon a hálás emlékezet…
Holt költőtől nem sajnálnak semmit,
Hisz’ amig élt, eleget éhezett.”
És itt elhallgatott…
A vásott ablakot
Megzörgette a szél.
Hangtalan sötétben,
Világtalan éjben
A tollszár igy beszél:
„Meghallgattam panaszodat
Édes gazdám, régi gazdám.
Arra kérlek, szépen kérlek:
Egy darabig te hallgass rám.
Sorom én is előadnám.
Tollszár vagyok. Azzá tettél
Édes gazdám, öreg gazdám!
Megkoptam, de büszke vagyok;
Mért titkolnám, mért tagadnám?
Tenálad szenny nem tapadt rám.
Ág-koromban megtermettem
A gyümölcsöt, a virágot.
Bot képében támogattam,
Kin a balsors végigvágott.
Most kijavitom a világot.
Virág s gyümölcs hervad, pusztul.
Elkopik a kincs hirtelen.
Üres hirnév hamar elszáll,
Szivből kihal a szerelem.
Mindez muló, nem végtelen.
Ne busulj hát, hogy megkoptunk,
Hogy a hajad csupa dér lett.
Lelke kincsét, ki szétosztja
Gazdag csak az, bár szegény lett;
Mert övé az örök élet.”
A költő fölébred…
Künn zeng az ének,
S ragyogó sugára
Rátüz ablakára
A hajnali égnek.
Bár a teste fáradt,
Bár a lelke bágyadt,
Fogja a tollszárat:
Szétosztja a lelkét,
A szive szerelmét
A rideg világnak.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése