Szeme is meggyöngült,
Szárnya is megtépve;
Nem nézhet merészen
Napsugaras égbe,
Nem szállhat magasba:
Erőtlen a szárnya…
A vén sas tépetten
Az utolsót járja.
Messze, messze vágyik:
Nyugalmas vidékre.
Nem tartja itt egyéb,
Csak a mult emléke.
Hej! Az a dicső mult, zivatarral vésszel,
S égi háboruval,
Amikor a sasok együtt röpültek a
Mennydörgő boruval!
Ott volt köztük ő is, vijjogó haraggal
Rémes harcra készen,
Amikor a latrok mind rajtaütöttek
Az ősi sas-fészken.
Véresen kelt a nap, véresen pihent le
Magyarlakta földön…
Azt hitték a sasok, hogy szabadok lesznek,
Ha még egyszer följön.
És repültek, szálltak, harcoltak, vérzettek
Ezernyi veszélyben;
Szárnyaszegetten bár sok ezer lebukik,
Csak a haza éljen!
De mikor legjobban várták a derengést,
A fényes napjöttét:
Hirtelen elborult, s befödözött mindent
Az ijesztő sötét.
Meghaltak a sasok… Egynéhány valahogy
Idegenbe vágott;
Idegen ég alatt ejté bámulatba
Ujra a világot.
Letüntek a sasok: ki harcban, ki pedig
A kor sulya alatt…
Büszke sasok közül a megtépett, vén sas
Egymagára maradt.
Szeme is meggyöngült,
Szárnya is megtépve;
Nem nézhet merészen
Napsugaras égbe.
A vén sas tépetten
Az utolsót járja…
Fénylő gyöngytől ragyog
Olykor szempillája.
Vajjon mit sirathat:
Régmult dicsőséget,
Vagy tán az elhagyott
Ősrégi sasfészket?!
Forrás: Kemény György:
Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése