Marjuk egymást, mint veszett kutyák!
Harapjunk egymásnak az inába!
Bődüljön belé, kit megharapunk,
Ki minket visszaharapni gyáva!
Marjuk egymást! Csurogjon a vér!
Rongyokká tépve jellem, becsület
Vajjon mért ne legyen? Mért ne álljon
Igazságnak, jognak a feszület?!
Marjuk egymást! Miért is ne tennők:
Talán mert az ujév napján vagyunk?
Ujév, vagy ó-év, hát mi különbség,
Ha egyszer mindig bódult az agyunk?
Marjuk egymást! Harapjon magának
A másikból ki-ki egy darabot!
Forduljon föl éhének kínjában
Ki oly bolond volt, hogy nem harapott!
Marjuk egymást! Hisz erre tanitnak
Nagy szemforgatva sokan a papok.
Egymásra csikorgatván fogukat,
Marakodni biztatnak a lapok.
Marjuk egymást! A szent szeretet
Büvös-bájos köpönyege alatt
Ott rejtegessük a furkós botot,
S üssük agyon, ki előbbre halad!
Marjuk egymást! Akárhogy, csak marjuk!
Mert bár egyre békéért csattogunk,
Békét hirdet a szánk, de egyszersmind
Veszett marásra készen a fogunk.
Marjuk egymást! Hiszen évek óta
Egyebet sem igen tesz a magyar.
Kár, hogy a cimeréből hiányzik
A gyilkoló, a vérontó agyar!
Marjuk egymást! Hadd lássa az uj-év,
Hogy mi mindnyájan szépen haladunk.
S mikor már mindenkit agyonmartunk:
Marjuk agyon ugy édes önmagunk!
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése