Tíz esztendő! Szárnyas paripáján az idő
Megpihenés nélkül mindegyre fut, szalad…
Emberek születnek és népek pusztulnak
Az időnek egy-egy szökkenése alatt…
Tíz esztendeje már,
- Épp ma van a napja –
Hogy kiadta lelkét
A magyar nép apja.
Nem magyar a föld, hol lelkét kilehelte,
De a magyar földre szállt vissza a lelke.
Tíz esztendő! Sokan azt gondolták akkor,
Hogy a tíz évnek majd nem múlik el fele,
S a magyar nép apját elfeledi végleg;
Könnyeit elsírván, nem gondol majd vele.
Hiszen tíz esztendő
Nagyon elég arra,
Hogy feledjen a szív,
Ha éppen akarja.
Csakhogy téged, apánk, el nem feledhettünk!
Meg nem haltál, habár elsírtunk, temettünk.
Tíz esztendő?! S ennyi elég volna arra,
Hogy Kossuth Lajosnak elmosódjék képe,
Amely be van írva, amely be van vésve
A magyar szívének kellős közepébe?!
Kossuth apánk lelke
Ott van fűben, fában,
Zúgó menydörgésben,
Pacsirta szavában,
Nincs a magyar földnek olyan kis perszeme,
Mit át ne ölelne a Kossuth szelleme.
Ámbár eltemette a magyar nép apját,
Maga körött érzi, maga előtt látja:
Kossuthnak lelke sír, amikor megszólal
Szántóvető fölött a lég pacsirtája.
Illatos virágon,
Mikor hajnal dereng,
Nem a harmat csöppje,
Kossuthnak könnye reng.
Ő hullatja könnyét minden kis virágra,
Mert a magyar népnek most sincs szabadsága.
Tíz esztendő óta, ha az ég mennydörög,
S villámtól piroslik az égboltnak alja:
A magyar nép egyre Kossuth nagy lelkének
Háborgását véli, tiltó szavát hallja.
Egyre lesi, várja
Azt az EGY villámot,
Amely összetöri
A régi világot…
Mikor Kossuth lelke örömkönnyét sírja,
S a magyar nép többé nem vándorol sírva.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése