Mécs László: Vállán kasza, kezében kancsó vízzel

Lennék próféta, napvágyú, robusztus,

turistája sok istenes oromnak

- s vagyok törpéje ideges koromnak,

kit bágyaszt a nagyfényű augusztus.

Döglesztő délutánon a díványon

fetrengek. Vérem sorstragédiákat

zenél. Szívem haláltáncot bokázgat:

holt őseimmel hemzseg a homályom.

Most nem segít se könyv, se régi zsoltár,

mit Dávid vert ki szent arany gitáron,

"apád is hirtelen kimúlt a nyáron"

suttogja asztal, ágy, dívány és oltár...

De elcserélném híres emberségem!

Csak tudnék nézni olyan áldott-bölcsen,

mint néz a lúd, a féreg a gyümölcsben

s a jóságos tehén az erdővégen.

Most is, mint máskor, elfutok lakomból

ki a mezőre, hol mint szent ígéret,

dalol a dolgos, száz nótájú Élet

s a cséplőgépek vad zenéje tombol.

Az alkony már lelebbent balzsam-ízzel.

Egy dűlőn egy "dicsértessék" marasztal:

találkozom egy baktató paraszttal,

vállán kasza, kezében kancsó vízzel.

Kezet fogunk. Szeméből hetven éve

komolykodik, de lába még se reszket.

Pitymallat óta tán ötven keresztet

levágott, nyájként áll a sárga kéve.

Pirulva állok. Telve van malaszttal.

Szívébe Isten szállt le angyalostól,

így járhatott a tizenegy apostol,

kiknek a hit volt: étel, élet, asztal...

Boncolni ő nem ért rá: élni kellett!

Aratni, földet túrni, újra vetni,

bölcsőt ringatni, kis pulyát etetni

s virrasztani komoly halottak mellett

Csak vízzel él, de hogyha lagzit ülnek,

borral bimbózza végig lelke fáját,

lányvállalat markol, cifrázza bokáját

s a halálnak kihívóan fütyülget.

Méltóságos urakkal álltam szemben

s éreztem, hogy szörnyen komédiázom

ropogva rangjukat, mit rájuk mázolt

egy ijesztőnek felfújt mumus-ember...

Az élet-szelek új dudából fújtak

s láttam lombként hullongni cím-cafrangot...

Vörös földrengést sírtak a harangok

s kegyelmesek kis patkánylyukba bújtak...

Ő az egyetlen méltóságos úr!

A forradalmak véres vitustánca

utcáján rángott, vér csurgott a sáncba,

ő portáján állt s nem mozdult egy ránca...

Királyokat seprűz eszmék viharja...

Ő meg se hallja: szánt, vet bronzos karja,

Halál avarja nem zavarja. Hívják:

gyón s megy, mert Istent erősen akarja...

... Feljött a hold... megglóriázza tűzzel

s míg én apró szenzációkra várva

botorkálok a holdfényes határba:

őt biztos úton hordja célos lába,

vállán kasza, kezében kancsó vízzel.

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 13-15. old.,

Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.