Thury Zoltán: A gabalyi kis káplár

 

I.

Az én kis városkámtól már sokszor el akarták venni a huszárságot, mert a város semmiféle biztatásra se akart kaszárnyát építeni. A századot bérházba helyezték el s a nagy üres telek végében hevenyészett istállószerbe laktak a lovak. Utóbb azonban már nem lehetett kimozdítani a katonákat ebből a vidékből, mert a környék szénbányáiban mind szaporább lett a sztrájk. A bányásznép különösen kezdte viselni magát. Teszem fel, ha beszakadt egy-egy tárna s harminc-negyven pajtást mozdulatlanul, csúnyán összetörve húztak ki a föld alól, a többi semmi kedvet se mutatott arra, hogy lemenjen az úgy-ahogy föltámogatott fekete folyosókba, sőt némelyek a mérnök urakon keresték a halott társak életét, ami pedig hiábavaló dolog, mert egész rendesen meg voltak már azok halva. Aztán meg kevesellték a bért, sokallották a tizennégy órát, amit lenn kellett tölteniök a bányákban és néha vasárnaponkint nem annyira inni, mint inkább panaszkodni gyűltek össze a kantinokba, ahol olyan bankóval fizettek, amit nem a közös pénzügyminiszter úr, hanem a bányadirektor írt alá s amiért annyi ételt és italt ad a kantinos, amennyire éppen kedve van. A nagy, kopár mezőkön körös-körül csenevész, sápadt gyermeknépséget püföltek parasztfiúk és görnyedt kicsi asszonyok sétáltak vagy veszekedtek, mivelhogy anélkül már nemigen tudtak meglenni egy pici félórára se. Valami örökké sivalkodó, ideges tempó vette be magát ebe a nyomorúságos népbe. Nyugtalan volt még az éjszakájuk is. Mintha a sok hosszú, egymás végtében épült gőzölgő házikó fölött rémek lebegtek volna a sötétben.

Az urak is észrevették, hogy eddig idegen mérges párákat gőzölög ki magából a föld és a szénporos fekete népben túlságosan meggyűlt a panasz. Körül mindenfelől katonaságot kértek a telepek s kiürült a kis rozoga kaszárnyánk. A legénységet egy-egy őrmester rendelkezése alá adták s szerteküldték a falukba. Otthon alig maradt valaki.

Húsz legény ment Gabalyra. Recsegő trombitaszóval vonultak be a faluba kettesével, hogy többet mutassanak. ellenségesen bámult rájuk a kapuk lécein keresztül a sok paraszt. Éppen a sovány kis termést csépelték az udvarok közepén keményre tapasztott szérűn. Egy-egy sóhajtás volt minden suhogása a cséphadarónak. A vékony kévékben alig volt valamicske szem, talán éppen hogy a jövő esztendő nyomorúságához elég vetésnek, de kenyér még sehol. A tikkasztó őszi napban léha polyva kóválygott s messzebb a táránál még finom fekete homályban szénpor. Az úton pedig ha összetalálkozott egy fekete ember meg egy fehér ember, valahogy így beszélgettek:

- Maguknak se sokat adott az Isten. A gazda dolga is szegényes.

- A bányász se úszik a zsírban.

- Nem, igazán nem. Ezt jól mondta. Most meg huszárok is jöttek…

És belemeredve tekintetével a hosszú útba, aminek a végén akkora kis porgomolyag fogyott egyre, mint amennyi füstöt egyszerre kifúj az ember a pipából, szomorún felet a paraszt:

- Jöttek, jöttek…

A huszárok egyenesen a telepre mentek. Ott a végtelen hosszan körbe futó deszkapalánk kapujában, ami magába ölelt igazgatóságot,m magánlakást, munkásvityillót, mázsaházat, tárnakaput, mindent, az igazgató és a hivatalnokok vártak rájuk. Be az udvarba csak az őrmester ment velük, de azt aztán megbecsülték. Fölvitték az igazgatósági irodába, az igazgató kisasszonyleánya konyakot és szivart adott neki. Aztán a főkönyvelő karon fogta s elvitte a telepre.

A talicskások félrehúzódtak előlük és összepislant a szemük a kardcsörtetésre, mintha idegesek lettek volna tőle. Azután még sunyin bámultak utánuk, amikor a tárnakapu tornyos cifra házába bementek. Fenn a toronyban kis harang csilingelt s a nagy lift kosarában egymásra zsúfolva huszankint buktak elő a föld alól a munkások. A kosár rögtön lement s új csoportot hozott fel. Egy felügyelő pedig minden új szállítmánynál eldarálta az igazgató utasítását, hogy senki se menjen el, míg meg nem hallgatták a parancsot. A munkások kiszéledtek az udvarra, pusmogva tárgyaltak s nehéz gondban várták, hogy mi lesz. Mikor az utolsó csoport is előkerült a föld alól, az igazgató eléjük állt a tornyos ház lépcsőjére és beszélni kezdett.

- Hallottam, hogy maguk a kantinban meg benn a faluban is sok ostobaságot beszélnek össze-vissza s többek közt amellett, hogy képtelen követelésekkel állanak elő, tiszteletlenül nyilatkoznak rólam is,m eg a hivatalnok urakról is. Aki nincs megelégedve a bérével, az mehet a pokolba. Visszafizeti az előlegét s elmegy. nem tartóztatom. De aki itt marad, az tisztességesen viselje magát s ne rontsa a többit. Ezeknek az üzelmeire figyelmes lett az államhatalom is és ideküldte az őrmester urat egy csomó huszárral, hogyha nem akarnának rendet tartani, hát akár erővel is biztosítsa azt. Itt van maga az őrmester úr, megmondhatja.

Az őrmesternek ragyogott a szeme, hogy ilyen fontos ember lett egyszerre. A vastag szivart ki se vette a szájából, hanem azon keresztül beszélt le az emberekhez.

- Ha majd én kezdek itt söpöri, meg nem köszönik. Azért hát csak meg kell hallgatni a szép szót.

Azzal a hivatalnokkal átment a telepen ki az utcára. nádpálcáját suhogtatva magyarázott a civilnek, hogy majd csinál ő rendet, csak üzenjenek, ha baj van.

Az út túlsó felén sorban állottak a huszárok. Mindenik a lova mellett. Az egyik elővezette az őrmester lovát. Esetlen, nagy csizmás fiú volt a legény, a sapkáját a füléig a fejébe húzta s mintha nem bírta volna  a testét, görnyedt háttal állott meg az őrmester előtt. A többiek azalatt nyeregbe ugrottak s pillanat alatt a ló hátán volt az őrmester is. Szuverén gőggel nézett le a lóról a huszárra s ráordított, amikor olyan nehézkesen indult vissza a sorba, mintha zsákot cipelne.

- Ki a mellel!

A kiegyenesedés nem sikerült elég hamar s az őrmester végighúzott a pálcával a fiú hátán. Azzal otthagyta, előre lovagolt, a többi pedig komoran utána, míg a nagycsizmásnak hátul sikerült a nyeregbe jutni és ő is beleügetett a sorba.

II.

Reggel trombitaszó keltette föl azután a falut, este pedig mintha valami nagy óramű lett volna a kaszárnya, amihez az egész falunak alkalmazkodni kell, a takarodóval feküdtek le. Azután patrol indult el az utcán le a telepig, meg vissza, végig a falun s megszólítgatta a bányászt meg a parasztot, hogy mit keres az úton. Ez elől komoran tért ki a népség. Lassan szokták meg maguk között a katonát, de idegenek maradtak egymáshoz mindig. Ha találkoztak, ellenségesen vizsgálták egymást,m int két birkózó, aki az egymás erejét lesi és különösen a sok pórázon tartott bányász számára valóságos katonai uralmát jelentett a kis huszárkaszárnya, amire félelemmel pillantottak, mert azt hitték, hogy a kapuja mögött valami készül ellenük.

Ég a földeken, meg a bányában forrott, sustorgott valami. Az őrmester néha magában lovagolt ki a faluba, inkább csak azért, hogy végigtáncoltassa a lovát, s ha bement útközben egy pohár italra a korcsmába, vagy a telepen a kantinba, úgy dobta oda a kantárszárat a parasztnak vagy a bányásznak, mintha az az inasa lenne. Le is tegezte őket és durva gőgös ember lett az őrmester. Azt is mondta:

- Tartsd ezt a lovat, te barom!

Egyszer egy éjjel, amikor egy paraszt elszalasztotta a ficánkoló állatot, végigvert rajta a pálcájával, hogy a képén vörös vonalak maradtak az ütések nyomán.

A paraszt torkon ragadta és vadul ordított. Hallotta az egész utca.

- Megütöttél! Kutya! Kitaposom a lelkedet, ha van.

A korcsmáros választotta szét őket, és az őrmester a kertek alatt szaladva jutott el a kaszárnyáig. Akkor már otthon volt a ló és a káplár, a kicsi Sós Ferke éppen nyergeltetett, hogy utána nézzen a dolognak.

Sós Ferke jólelkű gyerek volt, kicsike, szelíd, sima arcú fiú, aki már tizenkilenc esztendős korában állott be katonának, mert mostoha anyja volt, aki nagyon rosszul bánt el vele. Csak most kellett volna kezdenie a katonáskodást s már káplár lett, pedig minden kengyelszíjba lyukat kellett fúrni a bicskával, hogy eléggé fölhúzhassák neki a kengyelt, olyan kurta lábú mosolygós gyerek volt még.

Az őrmester dühöngve, a agy indulatban reszketve nyitotta be a hátulsó kis ajtót s egész mérgével a káplárra rontott.

- Mit röhögsz, Engem?

- Nem. Egyedül jött haza a lova, őrmester úr…

- Azon mulatsz?

- Nem mulatok. Maga után akartam menni. Attól féltem, hogy megverték.

- Engem?

- Az őrmester urat.

- Aztán te akartál megvédelmezni?

- Én.

Az őrmester fölemelte a zubbonyánál fogva a gyereket s az istállófalához verte. Az jajgatott és kiabált:

- Mit akar?

- Ha utánam leskelődöl, agyonverlek.

- Bocsásson!

Az őrmestert még őrületesebb dühbe hozta az a kezei között vergődő kis test. Az öklével az arcába vágott s aztán félre dobta. A fiú nem tudott fölkelni, arra meg rugdosni kezdte és a fülébe ordított:

- Leskelődöl utánam? Igen? Spionkodol…

Benn az istállóban nyeríteni kezdtek a lovak s fölijedtek a katonák. Akkor már talpra állott a kis káplár s botorkálva ment be a házba. Az őrmester most az istállóba rontott s fölváltva a lovat meg a katonákat verte. A lovak nyihogva táncoltak, tompán kongott patkóik alatt a hidlás gerendája s egy huszár veszettül káromkodni kezdett és fölkapta a vasvillát a sarokból, hogy védekez6zék a verés ellen. Erre az őrmester a kardját rántotta ki s a jászolhoz szorítva a legényt, a kardlappal verte. A többi bután bámult, benn a házban pedig a fejükre húzták a pokrócot a huszárok, hogy ne halljanak és ne lássanak semmit. Sűrű, fekete éjszaka volt és csak most bukkant ki a hegy mögül a hold.

Mikor az istállóval végzett, visszament a tornác végére, abba a kis szobába, ahol a kis káplár aludt. A fiú az ágy szélén ült s komoran bámulta maga előtt az agyagos padlót. Mikor az őrmester benyitott, a revolvere után kapott. nem volt elég ideje arra, hogy lekapja a szegről, mert az őrmester félreütötte a kezét s leült az ágy szélére. Lihegve beszélni kezdett.

- Ferke, ne haragudjál. Összeakadtam egy paraszttal, aki megtorkolászott. Nézd, itt a nyoma. Bennem is van erő, de nem bírtam vele. aztán azt hittem, hogy kacagsz rajtam, meg hogy kilestél. Azért jöttem olyan dühbe, hogy bántottalak. Jó embered leszek mindig, hogy ha nem haragszol. Mondd, hogy nem fáj már.

- De fáj.

- Azért mondd mégis azt, amit én kívánok. Szeretnék veled kibékülni.

- Ellehetünk egymás mellett.

- No látod. Hát add a kezet. Mikor a fiú habozott, újra féktelen dühbe jött s fölemelte az öklét, hogy üssön.

- Velem ne komázz!

A fiú lassan feléje nyújtotta a kezét, de nem szorította vissza. Mikor az őrmester kiment, lefeküdt és beletemette az arcát a párnába, mert különben hangos lett volna a sírása. Azon gondolkozott azután egész éjjel, hogy most már mi lesz vele?  Dagadt arcát tapogatta s tehetetlenül, fájdalmasan nyögött, amikor újra elképzelte az egészet úgy, ahogy történt, ahogy ráütött az a durva, nagy állat. Néha ijedten ült föl az ágyában, mert egyszerre nehéz és zavaros lett a feje s félt, hogy megbolondul. Így talált reá a kis szák szobában a hajnali napfény is. A felső két ablakszemen át kandikált be hozzá és egy csomó sugarat táncoltatni kezdett a durva pokrócon, hogy mulasson rajta a kis káplár, ha rossz kedve van.

III.

A bíró és a jegyző írást szerkesztett össze, amiben arra kérték az alispánt, hogy vitesse el tőlük a katonákat. Ha az ő hatalmától nem telnék ki, menjen fel az instáncia akár a miniszterig is, de ők már nem bírják tovább. Egy az, hogy a falu szegény, meg aztán ha csak ok kell, hát van elég. A kérelem elindult az útjára, másnap pedig a bányadirektor is elutazott, egyenesen fel a fővárosba s elvágta az útját a falu kérésének. Egyik igazgatósági tag személyesen járta ki a minisztériumban az elutasító határozatot, amit ráírtak a kérelem hátára. Mikor visszament az írás és a faluházán búsultak fölötte, éppen az ablak alatt lovagoltak el hangos, diadalmas trombitaszóval a huszárok.

A káplár a kis szobában betegen feküdt. Töprengő, csendes ember lett belőle. Viruló, piros arca megfakult, a nagy, örökké mosolygó szemei fátyolosak lettek és a megfeszített gondolkozástól redőkbe borult a homloka. Rendesen az ágya szélén gubbasztott vagy az ablakon át a tornác penészes sikátorára bámult s pár nap alatt meggörnyedt, megvénhedt a jókedvű gyermek. Kívülről alig hallatszott be hozzá valami abból, ami történt, pedig sok minden megesett a kis kaszárnya udvarán.

Az őrmesterben lassan-lassan őrjöngésbe ment át a nagy uraság. Hallott az instáciáról is s úgy érezte, hogy föllázadt ellene a falu. Olyasvalamire gondolt, hogy éjjel kimegy a legényekkel a sötétbe s négy felől fölgyújtatja a sok ócska házat, hogy a falu közepén majd egyesüljenek egy lobogó tömbbe a lángok s ő a kaszárnya tornácáról nézi majd, hogy hogyan omlanak össze a vityillók. Vagy úgy képzelte el a dolgot, hogy egy tömegbe hajtatja össze a falut s aztán addig lövet közéjük, míg csak egy is marad közülük s aztán lefekszik a halottak közé és belefüröszti a haját a vérbe. És lázas volt az egész nagy ember… Önkívületben dühöngött és estére nem tudott számot adni a napjáról. Eddig ellentmondás, feleselés, vagy a hanyagságnak legalább valami látszata szükséges volt ahhoz, hogy egész vehemenciájával törjön ki belőle a düh, most csak rájött a féktelen méreg, mintha rohama lenne egy agybetegnek. Egyszer a legények csavarták ki a kezéből a karabélyt, amivel közéjük akart lövöldözni. Félelmetes, vad lovag lett belőle, akitől egyformán remegtek a bányászok, parasztok meg a katonák is…

Csak akkor vett rajta erőt a meghunyászkodott állat gyöngédsége, ha a kis szoba felé pillantott a tornác végén. Egyszer megint be akart menni a káplárhoz, de az nem bocsátotta be. Belülről kiáltott ki hozzá. Belülről kiáltott ki hozzá.

- Maradjon künn, őrmester úr, jobb lesz magának is, meg nekem is.

Akkor a trafikba küldött az őrmester egy huszárt, sok drága szivart hozatott s beküldte a kis káplárnak. Azután bort is küldött be hozzá,e gy reggel pedig még virágot is. Mindig izent is valamit.

- Ne haragudjék, mondd meg neki, hogy ne haragudjék. Megbántam azt, amit tettem.

Máskor meg így.

- Ne legyen gyermek. Az ilyen kis fickóra még ráfér a verés. Én izentem, én…

A káplár csak nehezen határozta el magát arra, hogy kijöjjön a szobából. Beteg volt még mindig. A gyermekemberben tönkre ment valami. Mikor a katonák meglátták, rábámultak,alig ismerték meg. Meggörnyedt és botra támaszkodott, pedig a teste egészséges volt, hanem olyan gyöngének érezte magát, hogy azt hitte. rögtön összeesik, amint kihull a kezéből a pálca. A kis szobában megnőtt a bajusza, szakálla és a sipkája alól nagy haj lógott ki. Nagyon elhagyatott formája lett, meg össze is soványkodott. A csizmái majd leestek a lábáról és lötyögött sovány mellén a zubbony.

Mikor először fürdött a napban, ami pedig már késő őszies volt és nem bírta fölmelegíteni, szomorú mosolygással fogadta a katonafiuk részvétet.

- Hát aztán mi lesz káplár úr? – mondta egy öreg huszár. – Most már el kellene menni valami kis szabadságra, pihenni.

- Lesz, ahogy lesz.

- Nem úgy van az.

- De úgy van.

- Egy nagy marsban egészen kilovagolja magát a világból, ha itt marad.

- Az se a te dolgod.

- Nem.

Az őrmesterre nézve aztán nem is volt más katona a szakaszban, mint a káplár. Folyton körülötte forgolódott. Ráerőszakolta a szívességeit, aggodalmasan leste el az elhallgatott kívánságait s félve húzódott el mellőle, ha látta, hogy nagyon terhére van. Ez a máskülönben vadállati szenvedéllyel megvert ember valósággal olyan volt a gyermekkatona mögött, mint egy óriás komondor. Amellett mintha félt volna a gyermektől. Néha sunyin figyelt minden mozdu7latára s összegörnyedt, mintha kikunyorálni akarna tőle egy kis jóakaratot.

A fiú pedig szórakozottan járt erre-arra, észre se vett semmit. Háromszor kellett kérdezni, hogy feleljen s amint ott az udvaron vagy az istálló körül bódorgott, meglátszott rajta, hogy idege lett a házban.

Sokat járt ki a faluba is. Előbb csak a boltba megy egy öreg paraszthoz, aki borotválni tudott, aztán betért a kocsmába is, meg a kantinba. Meghúzódott egy sarokban, onnan bámult át a többi asztalokhoz és hallgatta szórakozottan, csak lassan-lassan erőszakolva reá az agyát arra, hogy odafigyeljen, amit összebeszéltek a parasztok meg a bányászok a maguk bajáról. Azok előbb gyűlölettel pislogtak át hozzá, de lassankint megszokták, hogy ott van. Jóképű legényke is volt. Nagyon meglátszott rajta a betegség, sápadt volt és kimeredtek az arcából a bágyadt nagy szemei. Amint ott ült az asztalra könyökölve, azt is észrevették, hogy bántja valami. Lassankint közeledtek egymáshoz.

Jóformán a kocsmárosné volt a közvetítője a barátságnak. Az ült le egyszer a huszár mellé, amikor már jó vendég lett belőle s lassankint ellágyult, amint beszélgettek.

- … Aztán csakugyan olyan fiatal még a káplár úr?

- Húsz éves.

- És nem sajnálta otthagyni az édesanyját?

- Akkor nem, most már igen.

- No, hiszen majd hazamegy.

A fiú rábámult s gépiesen motyogott a fogai között.

- Haza, haza…

Mikor egyszer sok volt a vendég, az ő asztalához is letelepedett egy csomó bányász. Báránybőr sapkáikat, amire elől a keresztbe tett két kalapács volt fölvarrva, végigrakták maguk előtt az asztalon sorjába s aztán szólottak egyet-kettőt a katonához is.

- Jó itt nálunk, vitéz úr?

- Nem, ugye?

- Hát miért nem mennek akkor innen?

Csendesen felelt a sok kérdésre, csak akkor lett igazán figyelmes, amikor egy vén bányász kezdett el beszélni. Az öreg keservesen sóhajtott s egyenese neki mondta el a mondanivalóját.

- Minden az úré, a szegény emberé meg semmi. Az uraké még a katona is, pedig mi is fizetjük az adót s többet, mit az urak, mert nekünk a kenyerünkből vágják le a profuntot. Éppen annyival jut kevesebb a gyerekeknek. Az ember határozna valamit. Mondaná, hogy no most, ha már sehogy se megy szép szóval, meg kunyerbálással, hogy így, meg úgy, hát legyen másképpen. Vegye a bányász a kalapácsot, aztán ne a hegyet üsse vele egyszer, hanem egyebet, aki kiabál is utána. Csak egyszer hogy meg tudná mutatnia sok ember, hogy ő az, aki nélkül éhen hal a direkció meg a sok részvényes, mindjárt más lenne a sora. Hanem akkor elhozzák a katonákat, attól pedig az isten őrizzen. Nem magától, öcsém uram, maga jó fiúnak látszik, hanem mindtől, együtt…

A káplár mereven bámult reá az öreg emberre s csak a fejével bólintott, hogy érti.

Az öreg tovább beszélt s most már ráhallgatott a többi is.

- Nem mai dolog ez, hanem réges-régi. Verje meg az Isten azt a napot, amikor kitalálták az első bányát. Az csak az igazi tömlöc. Hanem hát az ember próbál. Vén legény vagyok, vele lármáztam a többivel é is egynehányszor, hanem olyankor mindig jöttek maguk, öcsém. Szegény katonaember a szegény munkásember ellen, aztán megint csak az uraknak lett igazuk. Egyszer-másszor aztán mégis másként volt. Ezelőtt tizenhét vagy tizennyolc évvel Rigyén volt egy kis baj s a katonák is a mi pártunkra állottak. Lőni kellett nekik s mid a fejünk felett repült el a sok golyó s amikor nekünk jöttek a bajonettel, mind közibénk szúrtak s nem belénk. Most már nem lehet azt elvárni. Kitől? Ez az őrmester, a maguké, nem is ember. Farkas volt annak a dajkája, öcsém. Ránk lovagol az, ha összemegyünk s aztán lássa, azért vagyunk mi olyan nagy bajban.

A káplár sápadtan, tágra nyitott szemekkel hallgatta a beszédet. Látszott rajta, hogy megérti minden szavát a vénembernek. Az pedig tovább mondta a bajukat.

- Hát úgy van. Maguk megkötik a mi kezünket, miket pedig nyúznak… Pedig magukkal se bánik valami emberségesen. Nem a káplár úrral, mert hát az altiszt már csak mégse hagyja magát…

A fiú kipirult és nagyot kiáltott:

- Nem!

- … de a szegény legénység. A kutyának is jobb dolga van…

Sercegve égett a lámpa s a vén óra, amiből hosszú inga nyúlt ki ketyegőnek, egymás után ütötte a tízet, tizenegyet… A nagyszobában sűrű gőz gomolygott, már magában elég arra, hogy belerészegedjék az ember s a kis huszár most már elveszett a sok bányász közt. Mind neki beszéltek csupa keserves nagy panaszt s a fiú mosolygott. Valaki mondta is, aki félreértette az arcát.

- Nem kacagni való ez.

- nem, nem…

A káplár a homlokát törülte s bágyadtan felelt:

- Valamit gondoltam, azon mosolyogtam…

Éjfél volt már, amikor hazament.

IV.

Otthon még sokáig tett-vett

Kipakolta a ládáját. Az extraruháját szép sorjában végigterítette az ágyon, egy csomó levelet átkötött piros pántlikával s betette a láda fenekére, felül elhelyezte a többi holmit s aztán lezárta a láda födelét. Amikor ezzel rendben volt, mellé térdelve levelet írt a ládán. Ez sokáig tartott. A katonaságnál egészen kiszokott az írásból. Amikor ezzel is megvolt, egy kapcsos öreg könyvből olvasni kezdett. Nem hangosan, de úgy pusmogva, hogy az ajkai folyton hang nélkül beszéltek. Le se feküdt… Reggel behozta a kútról a vedret. Megmosakodott, szépen kifésülte a haját s ő is a legényekkel együtt várta az őrmestert. A lovát mellette tartotta egy hus6zár. Ahhoz beszélgetett, míg nyeregbe ült.

Mikor a ló hátán volt már, széles kedve támadt. Táncoltatta maga alatt a pihent állatot, körülnyargalt az udvaron s parasztosan, úgy, ahogy otthon megszokta, nagyokat rikkantott, hogy vaduljon és esze nélkül rohanjon a ló. Az őrmester erre jött elő s úgy beszélt hozzá, mint valami lábadozó beteghez.

- Próbálgatod, próbálgatod… No, hogy megy?

- Jól, hála Istennek.

A trombitás hátra ment s kiindult a szakasz a rétre. A káplár jókedvvel lovagolt az őrmester mellett, az pedig rábámult.

- Mi lelt?

- Semmi. Jó kedvem van.

Az őrmester közelebb lovagolt hozzá s súgva kérdezte:

- Nem haragszol már reám?

- Nem, senkire.

Künn a pirkadó hajnalban ő állította föl a huszársort. Akkor már ideges lett kissé. Kapkodott, ide-oda nyargalt, egy-egy pillanatra megállott, nem csinált semmit… A legények nem tudták, hogy mi van vele. Egymásra bámultak és csak lassan lett rend. Az őrmester már indult is a szakasz felé, de a káplár megelőzte. Sebesen lovagolt hozzá. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. Hebegett s mikor az őrmester rákiáltott, hogy mi baja van, lihegő melléből vad ordításban dűlt ki a hang:

- Az, hogy meghalsz!

Előrántotta revolverét s majdnem az őrmester mellére nyomva sütötte el. Az előbb jobbra, aztán balra ingott egyet s hang nélkül bukott le a nyeregből. Messziről vágtatva jött a sok huszár. Mire odaértek, a kis káplár a maga halántékára szorította a revolvert s még egyszer lőtt. A paripa elrohant vele, a többi utána…

Forrás: Almanach az 1898. évre 45-64. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása