Ferenczy Teréz minden versei - Előszó

Ferenczy Teréz minden versei? Micsoda cím ez ehhez a vékonyka kötethez? Harmincegynéhány vers mindössze s talán a végtelenségig szorgos filológiai kutatás sem tudja majdan félszázig növelni a költőnő verseinek számát.

Pedig ennyi a termés. S ha rácsodálkozhatunk a cím s a tartalom oly kiáltó ellentétére, joggal kérdezhetjük: ki ő? Ki ez a Ferenczy Teréz, akinek nevét ma alig néhány irodalom-búvár, megszállott nógrádi lokálpatrióta és néhány szécsényi lakos őrzi? Verseit még ennél is kevesebben ismerik, elvétve fordulnak elő ma ezek, jobbára csak az unikumokat kereső irodalomtörténeti antológiákban, monográfiákban.

Majthényi Flóra alig három évtizeddel a költőnő halála után, 1880-ban már így sóhajtott fel: „Szegény Terézt alig emlegeti már valaki.” Újabb száz esztendő múltán már senki sem sóhajt fel…

De vajon miért csodálkozott Majthényi Flóra? Hiszen Ferenczy Terézt már életében sem emlegették. Igazi hírnevét – magyar költősors – csak a tragikus vég okozta döbbenet alapozta meg, rövid időre. De hát ki is figyelt volna fel erre a halk hangocskára? A reformküzdelmek heves hírlapi összecsapásai, majd az ezeket felváltó fegyverzörej s végül a mindent elborító kényszerített csend mellékszereplővé tették a költőnőt. Igazából csak halála évében. 1853-tól kezdett megjelenni a lapokban s valódi szenzációt – de azt is milyen rövidet – csak fájdalmas halálhíre okozott.

Utóélete néhány közhelytől volt hangos: merész képzelet, tengermély érzés, édesen fájó hangulat, mi sokat mondó nyelv, folytonos komorság, folytonos lélekvergődés, élt, szenvedett, szeretett, csalódott, meghalt – s vég nélkül sorolták a kor divatos jelzőit, amelyek alkalmazhatók bárhol, bármikor, bárkire.

Vajda János 1857-ben – nem mentes némi romantikus felhangoktól – megpróbálja Ferenczy Terézt a valódi helyzetében bemutatni. „… elméje az emberiség, a társadalom, sőt a világ rendjérőli elmélkedés atlási terhével is foglalkozott”, majd a férfi költőkkel helyezi őt egy sorba.

Lehet ma mosolyogni ezen a férfi-nő minősítésen, de végül is a XIX. század ötvenes éveiig a magyar lírában nemigen tündököltek a költőnők. A klasszikus nevek ismertek ugyan: Petróczy Kata Szidónia, Ujfalvy Krisztina, Dukai Takács Judit, Iduna Szász Károlyné s mellettük Ferenczy Teréz. Hogy miért e párhuzamba állítás a minőség fokmérője? Erre az irodalomtörténet megadta már a választ, de végső soron olyan olvasói közfelfogás volt, amely alól senki nem vonhatta ki magát.

Pedig Ferenczy Teréz versei nemcsak azzal vonzották magukra a figyelmet, hogy költőnő írta azokat. Élete kész rejtély. Születési dátumát és helyét mindmáig nem tudtuk hitelesen igazolni; fiatalkori családi tragédiái árnyként vetődtek életére; tragikus szerelmeiről legendák keletkeztek: szobrász unokabátyját Ferenczy Istvánt isteníti, pedig valójában soha nem is találkoztak; apja sorsa mostohán alakult, s mindenek felett ott a vég, a rettenetes pisztolylövés 1853. május 22-én.

Irodalomtörténet-írásunk – elsősorban a szűkebb pátriáé, Nógrádé – máig adós Ferenczy Teréz életének hiteles feldolgozásával. A századelő bizonytalan következtetéseit, Halmi Piroska és dr. Ágner Lajos tétova adatait nem is cáfolta, nem is bizonyította a kutatás. Pedig hát ezek az irodalmi aprószentek, ahogy a helyi kutató írta többek között róla is, éppúgy a magyar irodalomtörténet egészébe tartoznak, mint a nagy, örökké élő messiások.

S noha a mi ismereteink sem teljesek, mindenképpen kell szólni még ha röviden is, dátumokról, eseményekről, hogy az olvasó még értőbben, elmélyültebben hatolhasson be egy tragikus lélek rejtelmes megnyilatkozásaiba.

Születési dátumát senki sem tudta pontosan. Itt, most először tudjuk leírni hitelesen, hogy 1823. december 27-én született Rimaszombaton. Mizsák Endre Szécsényből elszármazott kutató jött rá, hol kell keresni ezeket az adatokat. Meg is találta a rimaszombati katolikus plébánia 1771-1850 közötti éveket összefogó anyagkönyvében a 259. oldalon, az 1823-as és 63. sorszámánál. Apja Ferenczy Sámuel, anyja Ballay Teréz, a keresztszülők Leuner Ferdinánd és Gergei Terézia.

Ferenczy Sámuel nemes és nevezetes család sarja. Első unokatestvére Ferenczy Istvánnak, a híres magyar szobrászművésznek. Teréz születése után nem sokkal Szécsénybe költöztek s ettől kezdve Ferenczy Teréz soha nem hagyta el a kis mezővárost.

Szécsény járási központ, jelentős kereskedelmi kisugárzású, fontos utak kereszteződésében fekvő település. A Forgách grófok szép barokk palotája kimagaslik a jobbágyházak, a céhmesterek, kereskedők házai közül. Az uradalom alkalmazottaihoz tartozott Ferenczy Sámuel is. Előbb könyvkötő volt,majd a Forgách grófok alkalmazták; a szeszfőzde vezetőjeként szolgálta évtizedekig a kastély urait. Az eladósodott Forgáchoktól Pulszky Ferenc vette meg a birtokot és a kastélyt is 1846-ban.

Teréz ekkor már felnőtt leány. A feljegyzések szerint mindig is érzelmes, túlfűtött lelkivilágú alkat volt. nem a túlzásba vitt vallási miszticizmus ez, hanem olyan érzelmi telítődés, ami a kor életérzésének, a romantikának s az ennek eszközrendszerével alkotó irodalomnak köszönhető. Állítólag az édesanyja volt az, aki olvasmányai kiválasztásával erősítette lánya ilyen jellegű hajlamát. Anyja korai halála után egyedül maradván lelkében e gondolatok tovább kavarogtak, örvénylettek s egyúttal segítették is költői érlelődését.

S ebből az érzésvilágból nem hiányzott a plátói, viszonzatlan és beteljesületlen szerelem érzete sem. nincsenek írásos bizonyítékaink, de verseinek finom utalásai igazolják ezek megtörténtét:így szerepel egy bizonyos Kovács Bazil szerzetes a szécsényi kolostorból, de ugyanígy említhető Csere János, aki Pulszky titkára volt és sokáig hitegette a lányt. Szenvedéseit csak fokozta, hogy rajongásig szeretett papnövendék bátyja 1849-ben elesett a magyar szabadságért küzdvén.

Túl sok volt ez számára. Alapvetően melankolikus, bánatra hajó lelkét e csapások – amelyekhez kétségtelenül a nemzet bukása is hozzájárult – végképp összetörték. Mindig is érezte, hívta a véget. Egyetlen megjelent prózai írása az 1844-ben a Pesti Divatlapban kiadott „Esküszegő” váteszi módon látja meg saját szerelmi tragédiáját. Az sem véletlen, hogy a végzetes pisztolylövésre berohanó családtagok íróasztalán Czakó Zsigmond arcképét találják. Azét a Czakóét, aki a 40-es években vadromantikus drámákkal tört be a magyar színpadokra s ugyanilyen volt az élete is. 1847-ben pisztolylövéssel végzett magával. E kapcsolat jelen van s mutatja a közvetlen hatást „Néhány sor kórágyon írt naplómból 1853. május 1-én” című írásában. (Május 13-án jelent meg a Divatcsarnokban.) A kis elmélkedés elé egy Czakó idézetet választott. Ugyanakkor ő maga is egyértelműen utal közeli halálára; „… várom én is minden percben a halál angyalát, amely átvezet azon a hídon, mely a szegény halandót Istennel összeköti”.

Persze elég, ha verseit végigolvassuk. Egyéni tragédia, a nemzet kétségbeejtő pusztulása, mostani tragikus helyzete, a reménytelenség érzete – nálánál nagyobb emléket is homályba borítottak, nálánál erősebb kezek is fegyvert fordítottak önnön szívük ellen.

Versei zömmel datálatlanok. Időrendjük talán vitatható ebben a kötetben, de logikusan mutatják azt az érzelmi vergődést, amin Ferenczy Teréz keresztül ment. Alig van a versek között nyugodt, tiszta, kiegyensúlyozott hangú alkotás. Dráma minden sorban, a halál minden versben. Legyen az epigrammaszerű rövid emlékezés, vagy balladai igényű történeti tárgyú vers.

Talán tudta, de biztosan érezte, hogy tehetsége révén nem minden napos szerep jutna neki a magyar valóságban. S fojtogatta az a szorító érzés, hogy nem tudja megmutatni; nő-mivoltja nem akadálya annak, hogy a férfiakkal rokon szintű költői teljesítményt nyújtson. (Hol vannak még a magyar szüfrazsettek?) Érezte és látta, milyen költői sors, szerep jutott neki osztályrészül s ezt nem tudván (mert nem lehetett) teljesíteni, zárta le rövid életét.

S hogy milyen a poézise? Ez a kis kötet a megítéltetés tárgya. Kétségtelen, hogy egyenetlen a teljesítménye, mert tehetség és lehetőség döccenősen szabatott meg. Akkor tud a legszabadabban szárnyalni, amikor önmagát adja, amikor az egyszerűség, a tisztán formált költői nyelv a sajátjaként szólal meg. Verseinek többsége messze a korátlag fölé emeli őt. Eltörpül mellette első támogatója, a palóc műdalokkal virtuskodó Lisznyai és megannyi epigon társa. E kötetnyi verse száz év óta az első teljességre törekvő bemutatása költészetének. Most kell a verseknek ítéletet kérni: mi az, ami közülük ott kell, hogy legyen a magyar irodalom örök kincsesházában.

Ferenczy Teréz 160 éve született és 130 éve, 1853. május 22-én lőtte szíven magát. Lovrich István szécsényi körorvos tárgyszerűen rögzítette a tényeket: „Megtekintvén a test kül színét, az sápadt, inkább sovány test alkatású, mint egy 22 éves vala – a bal 7-ik és 8-ik oldal bordák közt mint egy ezüst huszas nagyságú, kerekded fekete, perkelt szélű, szaggatott, lövés által okozott seb látszott, mely a mely üregeibe mélyen hatolt… A szívburok, úgy maga a szív is sértetlen maradt.”

Praznovszky Mihály

Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. -  Salgótarján, 1983.