Bukott deák: (kezében tartva bizonyítványát)
No tessék!… Itt van!… Nem megbuktatott?
Természettan, latin, mathézis!
Szekunda mind!… Gyalázat, árulás!
No lám: Tanulni hát mit ér is?
Az ember vág,magol szorgalmasan;
A könyv mellett sinylik napestig,
S három rémes szekunda a haszon!…
Megint a régi módra kezdik!
No persze, hogyha otthon baj vagyon,
Ha rossz a jó tanár ebédje,
Ha álmatlan hever az éjen át:
- Szegény deák, hisz’ nincs ki védje!
Bűnhődik ő ártatlanul;
És bármiképen vág, magol:
A bűnbak ő! Ő a szegény!
Nyakát szegi a szörnyű kény!…
Egy jó deákra, ha talál:
Felfalja, mint a kannibál!
Nevök „tanár?”… Sárkányok ők!
Mind pápuák, emberevők!…
Előttük nincsen semmi szent!
Ármány lakik szivükbe bent!…
Minden tanár káros tehát!
Megbántja a szegény hazát:
Hány oszlopot dönt el vakon?
Hogy is viruljon így a hon?…
Higyjék el azt, nem is csoda,
Ha az öngyilkosok sora
Ijesztgetőn emelkedik:
Mert ki bukott, az mindenik
Öngyilkos volna fán, karón:
- Megesküszöm! – ha „mersze” vón’!
Gondolkozzunk kissé nyugodtan!
Tegyük fel azt, hogy nem tanultam:
Ezért buktatni?… Hogy!… Miképen!
Hiszen nemrég tanultuk épen:
Prometheuszt büntették, mert
Egy égi-szikrát lopni mert!…
Megváltozott hát a világ?
Hogy most az is a bűnbe hág,
Ki lopni nem vágyik szegény,
Kitől biztos az égi fény,
Kinek nem kell az égi szikra,
A tudománynak semmi titka!
Minek neki az a latin:
Hisz’ azt tanulni szörnyű kín!
Minek neki algebra, mértan?
Dinamika, hangtan s a fénytan?…
El… el!… Pokolba véletek!…
Hogy megrontjátok éltemet!
A jónak ők… ők állnak útba:
A korcsolyák hej ott a sutba!
Nem szállhatok velök a jégen!…
A lányokkal most hát ki mégyen?
Hogy várnak rám!… A Don Juán
Tanulni kényszerül magán!
Kaczagnak majd!… E nevetés
Megöl!… Hol egy borotva, kés?
Revolver, puska, szablya,
Az indián tomhawkja,
Hol balta, ágyu, méreg?
- Én így tovább nem élek! -
Hol lándzsa, dárda, érczszigony?…
… Egy sincs!… Szerencse!… Úgy bizony!
Mi lesz velem?… Óh szörnyűség!
Bukott deáknak helyzetét
Irigyleni nem is lehet!…
Képzeljék: - Átkos érezet! -
Szülőimnek még nem mutattam!
A föld, hogy elsülyed alattam,
Midőn atyám megnézi majd!…
Már hallom, búsan így sóhajt: (nagyot sóhajt)
Mekegni kezdek félve gyáván:
„Ártatlanabb földünknek hátán
Nincs… nincs!… Megesküszöm akár!
… Így … úgy … Zsarnok minden tanár!…
Óh éjjelente, hogy tanultam!
Ágyba is csak vasárnap bujtam!…
Tanúm szobám, a lámpa, ágyam!…”
- Nem félek: Némák mind a hányan! -
„Ám kérdezzék meg őket sorra!
Mindig tudományszomjtól forrva
Virraszték vágva éjeken!…”
- Kérdezhetik: Nem árt nekem!
A lámpa már hogy is felelne?
Faggathatják: Siket őkelme!…
Szobám, s az ágy?… Akár a hal!
Egyik se szól, egyik se hall!!…
Anyám kezébe rejti arczát.
Egy hétig sir mindig, ha meglát.
Busúl soká az álmain,
Mert Szent Péter jelent meg im’,
S megjósolá, hogy megbukom!…
Bár nyiltan mondva én tudom
A büszke jóslat nélkül is!…
A szép hugom, a kis Julis,
- Két éves mult az ősszel ép!
E földön nincs leány pöszébb! -
Azt hajtja folyton, égetőn:
- Átjárja tűzként agyvelőm -
„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt mejt nem tudott,
Mejt szemmit szem tudott!
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”
A nénikék? … A bácsikák?
Mind sárkányok, mint hárpiák!
Hogy nyaggatnak majd szörnyűen?
„Az értesítő, mondd, milyen?”
S én mit tegyek a nagy zavarba?
Mindnyájuknál javát akarva,
- Mert bút okozni nem szokásom! -
Bölcsen felejtem megbukásom:
„Az értesítő? Jól ütött be!…”
Kiszínezem a dolgot egybe:
„Nem is csoda, ha nincs szekunda!
Én nem hevertem, mint a bunda!
Tanultam folyton… nappal… éjjel!
Nagy szorgalommal űzve széjjel
A sok dolog bősz föllegét!…
… Eddig hiszik a nénikék!
De most rágyujt a kis Julis:
- Úgy szúr, gyötör a hangja is! -
„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!
Mejt szemmitszem tudott
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”
S a mért küzdöttem perczekig:
Egy czérna-hangtól szétesik!
Megütközés!… elájulás!…
Hogy pörlekednek! Meg se állnak!
Szidnak, darálnak, obsturálnak!…
„Hát így állunk jó ifjú úr?
Mily szorgalommal vág, tanul!!
Ki hitte volna? … Ily kitartás!…”
A bácsikák:… „Ezernyi kartács!
Tanulj gyerek! Mert baj leszen!…”
Nem is csodálkozom ezen:
Minden harmadban így vagyon!
Megszoktam én már ezt nagyon!…”
(Szünet után.)
Azt mondják, hogy az ifjuság
Olyan miként a rózsaág;
Az ifju rajta rügy csupán,
Bimbó, mely a tavasz után
Emberré vélik percz alatt!…
Ez szédelgés volt és marad!
Borzasztó téves felfogás!
Felültetés és semmi más!
Hisz’ láttam én már rózsaágot
És rajt’ ezernyi szép virágot.
Kutattam itt a föld színén:
Bimbóra, rügyre leltem én!
De bimbót, mely kelyhében szépen
„Druck”-ot visel a méz helyében;
Bimbót, melynek dús harmata
A nagy szekunda garmada,
- Dőljön be bár az ég felettem! -
Ilyen bimbót én még nem ettem! -
Csodálatos és feltünő,
Ha olykoron házunkba jő
A sok barát, a sok rokon:
- Mind jól tanultak egykoron!…
Mutassanak óh egy papár,
Ki, ha nem szólja el magát,
Azt mondja, hogy rosszul tanult!
Mert édes Istenem, a mult
Náluk folyton jelesbe fult!
No csak legyek papa én egyszer!
Óh, nálam más lesz ám a rendszer!
Bár bölcsen multam elfelejtem:
„mindig jelesre, jól feleltem!…”
Azt mondom majd: „Elsők valék!
Bizonyság rá maga az ég!…”
… Annyit elárulok előre:
Ha a fiam, a kába, dőre,
- Mint én teszem! Hazudja majd,
Hogy a tanár az, ki a bajt
Okozza, akkor – elhigyjék -
Tőlem kikap a gaz pribék!
Nem csap be engem, mondhatom!…
(Kitörő örömmel:)
Bukásomból im’ a haszon!
Vigasztalást találok ebben!
Mártir-halált ki halt óh szebben?
Mert én mártir vagyok csupán!
- Önök kételkednek talán?
Már megtaláltam! Itt az ok,
A mért szekundákat fogok:
Azért bukom el minden évben,
hogy a jövő bősz tengerében
Fiam ne csaphasson be!… - Óh nagy Ég!
Mondtam!… Mártir vagyok!… Az sül ki még!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése