Vargha Gyula (1853-1929): Év kezdetén

Hol borúltan, hol derülten,
A kietlen, néma űrben
Hogy kereng a földgolyó!
Utját körbe, körbe futja,
Hányadik már, oh, ki tudja,
Ez az újabb forduló?

Vén idő, te balga gyermek,
A nagy óczeánt kimerned
Tán egy kis kagyló elég?
Mit merited, egyre, hévvel,
Kagylóddal, a morzsa évvel
Az öröklét tengerét?

Földünk is a végtelenben:
Buborék, a kék elemben;
Hát mi, földi porszemek!
S minden újabb fordulónál,
Tűnő évnél, elmulónál
Szivünk úgy fél úgy remeg!

Uj évR partodon kikötve,
Bámulunk a szürke ködbe,
Melyen nem tör át a nap;
Ám a ködnek lenge vásznán,
El-eltünvén, föl s keszállván,
Árnyalakok rajzanak.

Játszi képek tünde árnya,
Ingva, ringva, lejtve, szállva,
Csalja, rontja lépteid.
Ámde csak egy hüs fuvalla:
S eltorzitja aggodalmad
A remény csalképeit…

Gyáva ember mit tünődöl?
Mért remegni a jövőtől,
Bölcs Isten mit elfedett?
Hidd, van a ki sorsot intéz,
S láthatatlan bár a szent kéz:
Őrzi minden léptedet.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 1. szám, 1898. jan. 2.