Ez még akkor történt, amikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, s Gyurinak kisebb volt az esze, mint ő.
Egyedül volt otthon Gyuri, nem vitték a mezőre kapálni, mert az ő kapanyele még vékony ág volt az erdőn, kellett várni, hogy vastagodjék. otthon hagyták házőrzőnek: őrizze a házat, adjon enni a tyúkoknak, s egyék ő is, ha megehül. Tudta mindennek a helyét, a kenyérnek, zsírnak, szalonnának, nem kellett félteni, hogy étlen marad, ha a delet harangozzák.
Nagy munkában volt Gyuri, addig is, míg a kapanyél megvastagodik, nem ült étlen-tétlen: egy lúdtollat próbált felfújni az égre. Meg-megfújta, olyankor nekibillent, de aztán mégsem akart felmenni az égbe, csak indult vissza, szállt alá a föld felé, de abba meg Gyuri nem egyezett bele: résen volt, várta, hogy közelebb billegjen, a tollu már azt hihette, szerencsésen földet ért, amikor Gyuri ráfújt tele tüdőből, visszaparancsolta az ég felé - és ez így ment sokáig, komoly konoksággal, amilyen csak a játék tud lenni, szegény libatollu csak szédelgett ég és föld között: égre szállni nem akart, földre szállni nem hagyták.
S akkor nyikordulva nyílt a kapu, s bejött rajta egy szép, fekete, cifra asszony.
Gyuri levette vigyázó szemét a tolluról, a szép fekete asszonyt nézte: jött hátra mosolyogva az udvaron; fehér volt a foga, s a tollu, mintha a fekete asszony fehér mosolya lett volna, vidáman libbent le az óvatlan pillanatban a földre, a Gyuri lába elé.
- Mit csinálsz, te szép legényke? Olyan szép vagy, mint egy szép leányka.
Gyuri piros lett, zavartan nézte a tollut a földön, hogy mióta lett ő olyan szép, mint egy leányka...
- Itt né... álldogálok - mondta szemlesütve; nem mert az asszonyra nézni, mert ő még ilyen szépet nem látott.
- Édesanyádék a mezőre mentek, ugye?
- Ők oda... kapálni. - S a hangja is olyan az asszonynak, hogy íze van, ujjbegyről lehetne nyalogatni.
- S téged itthon hagytak, hogy őrizzed a házat?
Most már egy pillantással meg kellett nézze: csak a haját látta, ilyent is csak akkor látott volna, ha fekete kakastolluból lehetne hajat látni.
- Itthon - mondta félrenézve -, én még itthon szoktam maradni.
- Tudom, találkoztam velük... Mondta édesanyád, milyen ügyes legényke vagy... mindent reád lehet bízni, ügyelsz a házra, enni adsz a tyúkoknak. Azt is mondta édesanyád, akármilyen sietős az utam, térjek be ide s kérdezzem meg tőled, nem kéne-e neked egy aranybicska.
- Egy aranybicska?
Gyuri megszédült, ég és föld közé billent, mint imént a tollu: aranyvicska, Ilyent ő még nem is hallott. Ilyen nincs is. S ha van, akkor olyan nincs, hogy csak úgy jöjjön egy tündérszép asszony, s csak úgy megkérdezze: kéne-e egy aranybicska?
Megismételte, mintha csak most venné nyelvére a szót, hogy érezze az ízét:
- Egy aranybicska?
- Az, egy igazi aranybicska. Jutalmul, hogy ilyen ügyes legényke vagy... hogy is hívnak téged?
- Engem? Engem Gyurinak - mondta izgatottan, hogy vajon nem lesz-e baj egy ilyen disznóröfögéses név miatt, mely úgy hangzik az aranybicska mellett, mint egy kapunyikorgás a harangszó mellett.
- Szép neved van, Gyurika. Szép gyermeknek szép neve.
Nem hitte volna, ha egy csúnya asszony mondja, de ha valaki ilyen szép s az mondja, az ilyen jobban tudja a csúnyánál, hogy mi a szép.
- Hát kell-e egy igazi aranybicska, Gyurika?
S az aranybicskát is mért ne tudná? Nem kérdezné másodszor is, ha nem tudná. De ha harmadikszor is megkérdi, akkor már biztosan kell legyen olyan bicska...
- Édesanyám mondta? - Az ő kérdése ez volt harmadszorra az aranybicska helyett, s az asszony úgy felelt, mintha harmadszor is a aranybicskát mondaná:
- Ő küldött, édesanyád, hogy kérdezzem meg...
- Tiszta aranyból? - vágott bele Gyuri; nem kellett már az, hogy harmadszorra is hallja a kérdést.
- Hát az éle nem - mondta sajnálkozva az asszony, hogy a csalódás árnyékát is felhőznie kell -, az élével vágni is kell, s az arany nem vág. De a nyele - s itt szétterült a hangja, mint a vigaszfény melege -: színarany! Mikor megfogod, tele lesz a markod arannyal!
Úgy tudta mondani az asszony a markot, hogy Gyuri már érezte is tenyere bőrén a bicska színarany markolatát.
- Színarany? - Ezúttal nem kérdés volt ez a Gyuri száján: visszhangozta, utánamondta, ismételte; tanulta, hogy nem "tiszta arany", hanem "színarany" a varázsige; s úgy érezte, álmot lát, valami olyan álmot, mint mikor repül álmában a falu felett, ráül a torony gombjára, s két sarkával dobol a bádogtetőn, hogy összefut az egész falu, s nyüzsögnek lenn, mint valami hangyák, hogy mi ez a lábdobolásos harangszó, ami úgy megbolygatta őket, mint a hangyabolyt ha egy kis ággal piszkálják.
Most már bele tudott nézni Gyuri az asszony szemébe: egy magasságban voltak, ketten ültek a torony gombján a világ felett, s éjszaka is volt, álom ideje, mert az asszony szeme feketéjében két aranysárga gyertyaláng sugárzott.
- Hol van? - kérdezte-kereste e fény világánál Gyuri.
- Mi, Gyurika? A bicska? - Megértette az asszony a kérdést, s ujja begyeivel, mint egy varázslat végső beteljesülésével, simogatóan megérintette a Gyuri arcát. - Az jó helyen van. Ott van, ahol a jó gyermekeknek őrzik az aranyajándékot. El van dugva erősen, mert abból, hogy valaki kapjon, ritka jó gyermek kell legyen. Azt csak holnap reggel tudom elhozni neked, csak éjjel lehet oda elmenni, az aranybicskáért. A sötétben, mikor mindenki legszebb álmát alussza.
Gyuri már szólni sem tudott az izgalomtól. Szinte félt, talán már meg sem éri a holnap reggelt. Talán nem is lesz már többet olyan, hogy holnap reggel.
Az aranybicska nyílhat úgy, ahogy az ő száján nyílt a kérdés:
- Holnap reggel?
- Holnap reggel, Gyurika. De itthon légy, nehogy el találj menni valahova.
A szép fekete asszony körülnézett, mintha jól meg akarná jegyezni magának a házat, amit a szép legényke őriz, nehogy holnap reggel eltévessze, s máshová vigye az aranybicskát.
De Gyuri még ettől sem nyugodott meg. Félt, hogy ilyen ingyen mégsem hozhatják el neki az aranyajándékot holnap reggel. Akármilyen jó volt ő, attól még nem biztos, hogy holnap reggel elhozzák onnan, ahol olyan erősen őrzik...
- Mondd csak bátran, Gyurika - biztatta a szép fekete asszony, de mint aki mindent tud, már mondta is Gyuri helyett, nem várta, hogy kérdezze: - Azt akarod kérdezni, hogy hát adni nem kell érte semmit, igaz? Látom én rajtad. Igazi jószívű gyermek vagy te. Nem is érdemel aranybicskát más, csak az ilyen. Nem is kérek én semmit. Ki aranybicskát hoz, az olyannak nincs szüksége semmire. Csak arra az egyre, hogy kapjon jószívű gyermeket, kinek lehet aranybicskát adni. Reád bízom, hogy mit adsz te magadtól. Édesanyád is azt mondta, bízzam csak reád.
Gyuri csak most látta meg, hogy egy lánc is milyen csudálatos pénzekből van a nyakára körítve: honnan jön, ki lehet, merre van az az aranybicska világ, hol a pénz olyan gyöngylánc a nyakban, mit a fog két sora a szájban? Szokott vajon enni, kinek ilyen fehér a foga s kinek a pénz csak cifraság a nyakában?
- Ennivaló jó lesz? - kérdezte s olyan szeppent volt az arca, hogy az asszonynak akkor sem lett volna szíve mást mondani, ha az ennivaló lett volna a legkivetnivalóbb a várható adakozásban.
- Akármi jó, Gyurika. De az olyan a legjobb, aki az ennivalót adja.
Gyurinak már eddig is égett, de most lángra kapott a két füle, olyan szelet sodort neki, ahogy iramodott a kamrába. Volt ott kenyér, zsír, szalonna, liszt - és zsák is volt, amibe rakni. Indult az asszony is, de csak a kamrában érte utol a lobogó fülekkel, boldogan nekibuzdult fiút.
Elsőül egy szép kerek kenyeret gurított be a zsákba: egy kerek nap gurult egy fehér felhőzsákba.
- S aztán milyen legyen az a bicska, Gyurika? Inkább olyan hosszúkás, görbécske, mint a halnyelű?
Gyuri a szalonnát nézte, hogy mekkorát vágjon le belőle, de erre meg kellett forduljon.
- Olyan is van? Halnyelű?
- Van ott mindenféle, Gyurika. Éppen halnyelű ne legyen?
Lekanyarított Gyuri egy darabot, s csúsztatta a szalonnát is a zsákba; perzselt disznófarok kunkorodó íze-szaga szállongott, mint a fehér hó s a fekete pernye. S a fekete asszonynak egyfolytában röpködött a fehértollu-mosolya:
- Nem tudom... lehet, nem is akarsz vágni azzal a bicskával. Mert akkor akár az éle is lehet aranyból.
- Az éle is?
Megnézte Gyuri a kést, elképzelni sem tudta, milyen lehet: az éle is aranyból.
- Nem vágok én soha semmit vele!
- Hát akkor az is aranyból lesz. Az éle is. Amilyen a szíved, olyan a jutalma.
Futott Gyuri ki a nyári házba, vette a kanalat és az üveget, hogy legyen mibe a zsírt tenni. Könyökig kotorászott a bödönben - a fenekére került már a zsír -, lihegett még Gyuri a szaladástól, vert a szíve, s lenyalta az ujjait, mintha az asszony hangját ízlelte volna azzal is.
- Nem vágok én soha semmit vele! - fogadkozott, s betette az üveg zsírt a zsákba. Körülnézett, mindenütt csupa színarany bicskát látott, mégis meglátta a lisztet is.
- Van liszt is, abban a zsákban liszt van.
- Nemhiába, hogy reád lehet bízni, mindennek olyan jól tudod a helyét. Ne sokat, Gyurika, tudom, te mind ideadnád, de maradjon nektek is. Szegény szüleid sokat kell dolgozzanak érte. S az a bicska utóvégre ingyen van, akármilyen cifra halnyelű s arany még az éle is.
Gyuri már se látott, se hallott; már nem is a földön volt: a szép fekete tündérasszony minden szavával fújt egyest rajta, mint egy tollu, hogy szálljon az ég felé, a nap színarany ragyogásába.
Volt már jócskán a zsákban, de Gyuri úgy érezte, semmit se adott. Szinte kétségbeesetten nézett körül, hogy még mit adhatna: ilyen ingyen nem ajándékozhatnak egy aranyélű bicskát.
- Egy tyúkot ne fogjak meg? - csillant az eszébe.
- Egyem a szíved, nem lesz igen sok, aranyom? Azt akarod, hogy aranylánc is legyen azon a bicskán?
Gyurinak már rég nem volt a helyén a szíve, de az aranylánctól még jobban elszabadult: lánc is aranyból?
Nagy riadalom támadt kinn az udvaron; vészes hangon kotkodácsoltak a tyúkok, piros taréjjal rikoltott a kakas, de Gyuri űzte, vadászta, hajkurászta őket, résen volt, konok komolysággal fújtatott, le-lecsapott rájuk, tolluk szálldostak, sárga, fekete, kendermagos tollak színes szivárványa: aranyláncon lógott a bicska.
Izzadtan, pirosan, boldogan vitte a tyúkot a szép fekete tündér zsákjába. Az asszony gyönyörködve nézte.
- Olyan szép vagy, egyem azt az aranyos szívedet, mint egy szép leányka. Reggelig elgyönyörködnék, ha nem kellene menjek, hogy hozzam neked reggelre az aranybicskát az aranylánccal... Ne felejts el majd enni adni a tyúkoknak! Nem szeretném, hogy miattam megszidódj...
Felvette a zsákot a hátára, s elindult. A kapuból még visszafordult.
- De itthon légy, nehogy el taláj menni valahova!
Nem kellett azt mondani Gyurinak: ha nem lett volna itthon, akkor is hazajött volna akárhonnan holnap reggelig. Nem is kívánt már semmit, csak azt, hogy behunyja a szemét, s mire kinyitja, holnap reggel legyen. Elgurítani a napot az éj fekete zsákjába, elfújni az égről, mint egy tollut, hogy máris kunkorodjék a holnap reggel aranyfarka. Érezte kezében az aranymarkolatot, halnyelű volt (a kapanyél még vékony ág volt az erdőn), de az idő, ami még reggelig volt, egy nagy kerek tóvá kerekedett, s szárnyai nem nőttek, hogy átrepülje, uszonya nem nőtt, hogy átússza - körbe kellett kerülni a parton.
Éhes sem volt, szomjas sem volt, csak ült étlen-tétlen. S már nem is a reggelt várta, túl hosszú volt az a várás partjául, már örült volna az estének is, hogy bár az jöjjön: jöjjön az anyja, a bizonyosság, hogy csakugyan itt járt a tündér, mert ő küldte ide.
Kiállt a kapuba, úgy várta, hogy jöjjön a mezőről, s mondhassák egymásnak, mi lesz holnap reggel.
Mondta is már távolról, mikor meglátta az anyját, ahogy jött fáradtan, a kapával a kezében:
- Édesanyám, holnap reggel megkapom az aranybicskát!
- Mit beszélsz, Gyuri? Mit kapsz meg? - Elmosolyodott az anyja, de nem volt az sem fehér, sem tollu.
- Az aranybicskát. Holnap reggel hozza, itt járt, akit édesanyám ideküldött...
- Kit, Gyuri? Kit küldtem én ide?
- Azt a szép nénit, a reggel... Aranybicskát ígért.
- Aranybicskát? - Megállt az anyja, hirtelen megállt, nem tudott lépni. - Hogy jó voltál, azért?
Gyuri arcát ellepte az öröm.
- Azért, azt mondta. Igazán olyan jó voltam?
Nézte az anyja Gyurit, hogy mennyi jóság van a szemében, mennyi szépség színesedik az arcán.
- Még igen ki is szépültél a nagy jóságtól, úgy látom.
Gyurinak ismét két láng lett a füle.
- Én nem tudom, ma mindenki ilyeneket mond. Ő is azt mondta.
- Hát nem hazudott, ha azt mondta. - Úgy nyugtatta rajta a szemét az anyja, ahogy az aranysárga libácskáin szokta, mikor a zöld fűbe szabadítva pillanatok alatt mohó begyet raknak: tudta volna ő, hogy mikor elég nekik, de ha ők nem tudták, nem volt szíve kizavarni őket a fűből. - S nem kért, ugye, semmit az aranybicskáért?
Gyuri arcát most már az öröm pírja foglalta el a zavar pirossága helyett.
- Nem, semmit. Édesanyám is olyan jól tud mindent, mint ő. Ki aranybicskát hoz, annak nincs szüksége semmire, azt mondta.
- S holnap reggel hozza?
- Holnap reggel - ismételte bűvölten Gyuri, mint a szép asszony "színarany" varázsigéjét.
Úgy álltak a kapu előtt, mintha félnének a kapun át egy más világba lépni.ű- S halnyelű lesz-e? - kérdezte meg az anyja, s keze olyan mozdulatot tett a Gyuri fején, mintha sok gyümölcs terhétől letört ágat próbálna visszailleszteni.
- Ezt is tudja? - csillogott Gyuri, s mutatta a markát. - Mikor megfogom, tele lesz a markom arannyal.
- S te mit adtál?
Gyurit most már nem lepte meg semmi; szinte várta a kérdést.
- Egy kenyeret!
- Egy egész kenyeret?
- Azt! Egy egészet! - örvendett Gyuri, hogy éppen úgy adta, ahogy az anyja kérdi, és sietett sorolni a többit: - Egy jó darab szalonnát...
- Szalonnát is?
Gyuriban megtorpant a soroló lendület: árnyékot vett észre az anyja arcán, mint a szép asszonyén, mikor azt mondta előbb, hogy az éle nem lehet aranyból.
- Igen, vágtam szalonnát is, mert az éle is aranyból lesz - sietett most már a bizonygatással -, nem vágok soha vele semmit.
Gyuri nem értette, mért olyan szomorúan indul befelé az anyja.
- Azzal nem is, Gyuri fiam. Soha semmit. Még jó, hogy csak ennyit adtál.
- Nemcsak ennyit adtam - kapott rajta Gyuri jobb kedvvel, mint aki hirtelen felfogta, mért nyikorog a kapu olyan reménytelenül az anyja szavában. - Zsírt is adtam, lisztet is. Olyan ingyen nem hozhatja.
Erre ismét megállt az anyja.
- Zsírt is, Gyuri? Zsírt s lisztet is?
- S egy tyúkot! - vágta ki diadallal Gyuri. Még a hangja is olyan volt, mint a tündérasszonynak, s ismét átjárta a borzongás a szavaktól: - Lánc is lesz rajta, aranyból!
- S egy tyúkot? - Gépiesen ismételte az anyja, nem lehetett már tudni, hittel-e vagy végképp reménytelenül; a láncot aranyból már mintha nem is hallotta volna.
- Magamtól adtam - erősítette Gyuri, s kapaszkodott a szép asszony mellett a torony gombjába -, ő azt mondta...
- Tudom, fiam: ingyen van a bicska. - Fáradt volt a Gyuri anyja, poros, szürke hajú, szomorú. - S azt mondta, én küldtem?
- Azt. S hogy várjam, legyek itthon holnap reggel.
Utolsó érve volt, s úgy is mondta, mint aki ezzel minden reményét kitűzte a holnap reggel ormára.
- Jól mondta azt is. Várhatod. - Elindult ismét az anyja, de már-már csoszogók voltak a léptei, mintha őt csapták volna be hamis aranyakkal. - Legalább az élét ne mondta volna aranyból. A bicskával vágni kell.
Gyuri most már az anyja csoszog lépteit szerette volna más járásra váltani.
- Éppen ezt mondta ú is! Míg a szalonnából nem vágtam, éppen ezt mondta ú is, hogy az éle nem lesz arany, mert avval vágni kell!
Ekkor már kitört az anyja, éles lett a hangja:
- De utána aranyból mondta azt is! Aki az élét is aranyból ígéri, az olyannak nem szabad adni semmit! Még akkor sem, ha én küldtem! Még akkor sem, ha ingyen jutalmul van, mert jó voltál! Nekünk az az arany, amit te adtál: az ennivaló!
- De hát ő is azt mondta! - váltott Gyurinak is sírósra a hangja, mert most már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. - Aki az ennivalóját adja, az a legjobb, azt mondta.
- De nekünk a kenyér az arany, a szalonna az arany, a zsír az arany! Azokhoz nem kell aranybicska! Azokhoz jó vasból is az a kés vagy az a bicska. Mennyi zsírt adtál? Hát lisztet?
*
Egy liter zsírt, egy fél véka lisztet adott Gyuri, de többet nem tudott mondani semmit. Leszegte benne fejét a szó, s elárvult szeme kerülte anyja hitetlen arcát. Mert ő már-már hitte a reggel is, hogy az anyja jelent meg neki annak a tündérnek a képében, s igen, még az előbb is, hogy a tündér jön a kapával a kezében s mondja ugyanazt, amit a reggel. S hiszi most is, hogy itthon kell legyen holnap reggel. Hova is mehetne el? Hol ígérnének neki még egyszer olyant, hogy aranybicska? Ilyent nem ígérhetnek s nem hozhatnak minden reggel! Ilyent jó, ha egyszer ígérnek, s ha elhozzák, egyszer hozzák el! S ha nem hozzák, csak azért nem, mert csupán egy liter zsírt adott s nem egy egész bödönnel. Lisztet is csak fél vékát egy egész szuszék búza helyett. Az ilyenért nincs olyan áldása a földnek, mit ne lehetne odaadni!
Nem beszéltek hát többet az aranybicskáról. Csak Gyuri virrasztott egész éjjel, mikor mindenki a legszebb álmát aludta. Várta a reggelt. Konokul várta s belátó alkudozással: azért a kevésért, amit adott, az sem lesz baj, ha csak a nyele lesz aranyból.
De ez még akkor történt, mikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, a kapanyél még vékony ág volt az erdőn, és Gyurinak kisebb volt az esze, mint ő.
(Forrás: Szabó Gyula: Mátyuska macskája - Válogatott elbeszélések 40-53. old. - Magvető Könyvkiadó, Bp. 1984.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése