Ifjú évek, életem szebb felének
évei: szálltok! gyorsan s egyre messzebb...
Nem sok virágot köszönök tinéktek,
ha nyíltak is, szirmuk hamar lepergett;
s ritkán sütött fel napotok, remények,
résein a vad viharfellegeknek.
Ifjúságom, alkonyfényen-halódón,
keserű szív sóhajt: az Isten óvjon.
Felismerés korán ízlelt gyümölcse!
mérged gyakran lett kedvem gyilkolója;
láttam: itt egy világ esküszik össze
s ront lelkiismeretre, tettre, jóra;
hű szerelmem: álom, csalóka, röpke!
halvány hajnali napfény szerteszórja.
Igazságérzet, bölcsesség, műveltség:
hozománytalan, satnya kis szüzecskék..
Láttam: csónakom a szerencse árján
hiába küzd a gonosz ellenében,
a szél ahhoz sodor csak, akit árván,
koldusként láttam bölcsőmből is, és nem
számít más, csak a pénz - akárki kárán! -,
s hogy annyit érsz, mit erszényed nyom éppen.
Úgy láttam, csak ez vívhatja ki jussát
köztünk: a szemfényvesztés, a hazugság.
S hogy láthattam mind e szörnyű hibákat,
véres sebeket vágtak a szívembe.
De sebződhet szíve az ifjúságnak,
derűje fátylat borít a sebekre,
s épít inkább sok fényes légi várat,
zöld mezőt képzel sivataghelyekre,
kis lidérceket lobogtat vidáman:
csal reménye a szorongattatásban.
Ne hidd azt, hogy szellő első fuvalma
elsöpri, amit dajkálsz képzeletben;
ne gondolj mindig új keservre, bajra,
hagyd a gyógyulgató sebet: hegedjen.
Hogy hordónk feneketlen volt, kudarcra:
okulunk belőle vénséges esten!
Ifjúságom, sötét hajnal: a szívem
sóhajtoz még utánad - óvjon Isten!
(Ford.: Tandori Dezső)
(Forrás: France Prešeren versei 23-24. old. - Európa Könyvkiadó Bp., 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése