A tölgy, amelyet földre dönt a téli
vihar, ha a tavasz sugára int,
itt-ott kihajt, kilombosul megint,
míg maradék erőit fel nem éli.
De végleges segítség nincs, s amint
az erdő újra öltönyét cseréli,
nem hajt ki már, a fény hiába éri,
hever mohó napok prédájaként.
Így áll előtted, sors, a félhalott,
ki nemrég büszkén magasult az égre,
s kit földre tört ellenséges karod.
Ha lassú is, bizonyos már a vége,
élete lángja napról napra fogy,
míg tápja nem lesz, s kész kihunyni végre.
(Ford.: Lator László)
(Forrás: France Prešeren versei 26. old. - Európa Könyvkiadó Bp., 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése