Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - I. "DILIGENTER FREQUENTÁLTAM ISKOLÁIM..."

Petőfi Sándor élete – saját műveiben,
kortársi emlékezésekben
és egykorú képekben

A legtöbb európai népnek van egy vagy két olyan költője, akit nem egyszerűen a szép versek művészének tart a világ, hanem mintegy az illető nép eszmei megtestesítőjének. Az angoloknál Shakespeare, az oroszoknál Puskin, a németeknél Goethe és Schiller, az olaszoknál Dante tölti be ezt a szerepet. A magyar költészet nagyjai közül Petőfi Sándor az, akit az egész emberiség legjobban ismer és becsül, s akit népünk is mindenkinél inkább a magáénak vall. Változnak az idők, az irodalmi ízlések és divatok, de Petőfi Sándor több mint százhúsz esztendeje a magyar nép legkedvesebb költője maradt.

Élete nem pusztán az irodalomtörténetre tartozik, nem csupán műveltség dolga, mennyire ismerjük üstökösi pályáját. Ez az élet nemzeti történelmünk része, annak egyik legszebb emberi teljesítménye: a forradalmár küzdelmeinek örök mintája. Tanulni belőle – minden új nemzedék kötelessége.

A világ sok országában vannak olyan fiatalok, akik azért tanulnak meg magyarul, hogy eredetiben olvashassák az ő műveit. Nekünk könnyebb a dolgunk: beleszülettünk abba a nyelvbe, amelyen a világirodalom legjelentősebb magyar nagysága írt. Sőt nemcsak írt, ezt a nyelvet nem kis részben ő tette az egyszerű, természetes, közvetlen kifejezés eszközévé. Ő az első költőnk, akinél már alig találunk régiek, elavult fordulatokat és szavakat, nyelvében is ő a mi legmaibb kortársunk.

És kortársunk eszméiben is, melyekért életét áldozta. És kortársunk marad mindaddig, amíg meg nem valósul gyönyörű álma a bőség és szabadság Kánaánjáról.

I. „DILIGENTER FREQUENTÁLTAM ISKOLÁIM...”

Nincs még egy költő a világirodalomban, akinél az élet és a költészet oly tökéletes egységet alkotott volna, mint Petőfinél. Összes költeményei egyszersmind szinte verses önéletrajznak is tekinthetők. De azért tudnunk kell, hogyan olvassuk ezt az önéletrajzot. Azt a versét például, amelyből első fejezetünk címét vettük, semmi esetre sem szabad minden részletében igaznak tekintenünk. A tréfás deáknyelven írt, magyarosított latin szavakkal teletűzdelt költeményből csupán az első két sor felel meg a hiteles tényeknek:

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron...

Vagyis: „Szorgalmasan látogattam iskoláim egykoron...” Így igaz, látni fogjuk. De már a folytatás, amely szerint a sok szamár professor „secundába ponálta”, vagyis megbuktatta a költőt, már játékos túlzás: ilyen baleset csak egyszer történt a költővel, akkor sem poesisból, hanem történelemből; általában jó, időnként kitűnő tanuló volt.

Ezt a Deákpályám című vers azt példázza, hogy még a legigazabb költő szavait sem szabad betű szerint értelmezni. Itt következő életrajzában bőven idézünk majd verseiből, de élete útját az ellenőrizhető okmányokra, hiteles adatokra támaszkodva követjük végig, hogy a sokféle legendát és valótlan mesét szétoszlatva, a maga valóságában mutassuk fel kivételes sorsát.

1. „... A JÓ ÖREG”

Apját nevezte így, róla írt számos verseinek egyikében (az Egy estém otthon címűben). Petrovics István meg is érdemelte azt a szeretetet, amely fia hozzá intézett verseiből kiolvasható. Szegény embernek született,nehéz munkával kereste a kenyerét mint mészárossegéd, hogy azután hússzékek bérlésével – árendálásával – gyűjtse össze azt a vagyont, ami fia neveltetéséhez is szükséges volt. Szigorúan bánt elsőnek született Sándor gyerekével, olykor értetlennek is mutatkozott, de nagy érdeme, hogy felismerte az iskoláztatás fontosságát, és áldozatokat is hozott érte.

Mint neve is mutatja, családja szláv származású volt, de ő maga a Pest megyei Kartalon született 1791-ben, színmagyar környezetben. Ősei apai ágon vándorló iparosok voltak, mészárosok. A legilletékesebb nyelvőr, Arany János szerint „felföldi”, azaz szlovákos kiejtéssel, „de jól beszélt magyarul”. Magyar érzésének meggyőző bizonyítékát akkor adta, amikor a szabadságharcban „vén zászlótartóként” részt vett Jellasics seregének megkergetésében.

1818-ban vette feleségül a költő leendő anyját, Hrúz Máriát.

2. „... A LEGSZEBB ANYA”

Hrúz Mária férjével egy esztendőben született, sőt ugyanabban a hónapban is, 1791 augusztusában. Ötvennyolc évvel később, 1849 tavaszán megint csak egyszerre fejezték be életüket: az apa márciusban, az anya májusban halt meg – pár hónappal szeretett fiuk előtt...

A tíz Hrúz gyerek közül Mária ötödiknek látta meg a napvilágot. Turóc megyében született, megállapíthatóan szlováknak. Arany János tanúsága szerint „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”. Hogy a százhúsz év óta sokszor szándékosan összekevert kérdésben egyértelmű álláspontot foglaljunk el, mondjuk ki: mivel az apa magyarnak vallotta magát, és fiait is magyarnak nevelte, s mivel az anya is folyvást, azaz joggal írta magáról, hogy „magyarnak született”.

Petőfi származását nemcsak nemzeti, hanem szociális, vagyis társadalmi szempontból is sokszor torz módon állították be. A nemesi előítéletektől áthatott régi Magyarországon sokan szívesen áltatták magukat azzal a hiedelemmel, hogy a nemzet legnagyobb költője nemesi származék. E szemlélet maradványai még mai könyvekben is fellelhetők. A levéltári adatok tudományos vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy az ilyen legendák nem igazolhatók. Petrovics István irataiban mindenütt az olvasható hogy „ignobilis”, vagyis nem nemes. Ugyanígy nincs hitelt érdemlő adat Hrúz Mária nemesi származásáról. Ha a költő életében egyszer mégis azt mondta, hogy ő maga is a nemességhez tartozott, akkor ennek valószínűleg valamilyen kósza családi hagyomány lehet a forrása.

Az indulatos, kemény, „katonás” apától eltérően az anya a megtestesült szelídség és jóság volt. Egy kortárs feljegyzése szerint „kedveskedő beszéd, engedékeny, szelíd természet” jellemezte. A Nemzeti Galéria grafikai osztályán láthatjuk a két szülő képét is, Orlay Petrics Soma, a költő barátja örökítette meg őket. Hrúz Mária szép fekete szemét még a rajz is érzékelteti.

A két kép alapján is, de a kortársak leírásaiból is azt állapíthatjuk meg, hogy a költő külsőleg nem szőkés és köpcös apjára, hanem kicsiny, vékonyka és fekete anyjára hasonlított. Ami viszont a lelki tulajdonságokat illeti, az apa makacssága és indulatossága inkább emlékeztet a költő lelki alkatára, mint az anya megadó szelídsége.

Tudjuk azt is, hogy az apa indulatának rohamai elől sokszor az anya nyújtott védelmet fiának. A távoli városokba került gyerek iskoláztatása iránt különleges gonddal viseltetett, csomagjai és látogatásai a szülői ház melegét vitték el a városról városra vándorló fiúnak. Ezért is mondhatta Petőfi Egy estém otthon című versében:

... a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

3. „... ITT SZÜLETTEM ÉN EZEN A TÁJON...”

Hrúz Mária évekig másokért dolgozott mint cseléd, Petrovics István a más boltjában mérte a húst. Házasságuk után rendkívüli szorgalommal igyekeztek önálló és jómódú otthont teremteni. Ezért költöztek Kiskőrösre is 1821 őszén, mert itt Petrovics István három évre bérbe vehette a községi mészárszéket.

Itt keresztelték meg ötévi házasság után született fiukat Alexander, vagyis Sándor néven, amint azt a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyv megsárgult lapjain ma is olvashatjuk, mégpedig 1823. január 1-jén.

Ennyi az, ami Petőfi Sándor születéséből vitathatatlan adat. A többi körül – a születés pontos helye és időpontja körül – máig sem szűnő viták folynak. Időszakonként, mint az árvíz, „szülőhelyviták” söpörtek végig az egész országon. Nincs itt mód e viszályok részletes ismertetésére, annál is kevésbé, mert bármerre is dőljön el Petőfi születésének oly sok szenvedélyt felkavart kérdése, mindez nem érintheti az ő költői jelentőségét.

Az „évszázados pert” az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskun föld szülöttének mondta magát, egy ízben pedig közelebbről Félegyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi sajátkezűleg írta be „Kis Kőrös”-t. Okkal vitatható a január 1-i időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon. Márpedig január 1-i vagy szilveszteri éjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk.

Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés látszik valószínűnek, de nem lehet kizárni a félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-én, hanem előtt legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot.

A török hódoltság alatt elpusztult magyar vidékekre, Kiskőrösre, németek és szlovákok települtek. Ha Petőfi az akkor még szlovákok lakta Kiskőrös helyett Kiskunfélegyházát választotta születése helyéül, ennek két oka is lehetett: így akarhatta hangsúlyozni öntudatos magyarságát, s így akart kifejezést adni az eszmei szülőföld iránti szeretetének.

Mert a mészáros és családja huszonkét hónappal Sándor születése után Kiskőrösről Félegyházára költözött. Itt, a magyarságukra büszke kiskunok között nevelkedett a magyar költészet büszkesége.

Itt erősödött meg testben-lélekben. Ő, aki ökölnyi csöppségnek született, akit egy emlékező szerint a babonás falusiak spirituszos vízben fürdettek, „hogy megmaradjon”, erős, szívós, nagy fáradságokra és rendkívüli testi erőfeszítésekre képes fiúvá serdült. Apja valószínűleg befogta egy kis ház körüli munkára is, edzette a szabad levegő, „az alföldi szép nagy rónaság” egészséges tája és természete. Mindvégig alacsony termetű maradt, de a kortársak egyöntetűen kiemelik, hogy feltűnő testi ügyesség, szívósság és erő jellemezte mozgását.

A Félegyházán töltött három és fél esztendő emlékei ötlenek fel a Szülőföldemen híres soraiban:

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovaglok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

A gyermekkor emlékei, miként az akkor tanult „cserebogaras” dal is, egész életében elkísérték. Sok művében látjuk viszont a kiskun föld tájait, embereit, természeti jellegzetességeit. De a szívének oly kedves várost hamar el kellett hagynia.

Valószínű, hogy apja, aki különben egyre sikeresebb vállalkozásokba fogott, már a szokásos iskoláztatási idő előtt taníttatta fiát. Az azonban mindenképpen tény, hogy a kis Petrovics Sándort 1828. május 10-én beíratták a kecskeméti evangélikus elemi iskolába. Öt és fél esztendős volt ekkor. A szegénynek született gyerek ekkor már jómódban élt, Kecskeméten is egy tekintélyes rokonnál kapott kosztot és kvártélyt.

Tanítója szigorú, sőt éppenséggel kegyetlen ember volt. Akkoriban a nevelési elvek nem tiltották a jó indokkal kellően adagolt verést. Ha a tanítót mégis megrótta „tirannuszi”, vagyis zsarnoki bánásmódjáért az illetékes egyházi tanács, akkor el tudjuk képzelni, milyen állapotok uralkodtak a kecskeméti iskolában.

Valószínű azonban, hogy a kis Petrovics Sándort apja vagyona megóvta a tanító nádpálcás rohamaitól. Az apának ekkor már a kiskun föld több helységében is árendált mészárszékei, kocsmái és egyéb jövedelmező vállalkozásai voltak. Nem túlzott később a költő, amikor így emlékezett vissza Petrovics István ez időbeli vagyonára:

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.

És itt lelhetjük meg a kulcsát annak is, hogy a tanító – megmaradt feljegyzései szerint – sohasem büntette meg a kis Petrovicsot. Alighanem rá vonatkoznak a költő tréfás versének, A jó tanítónak eme sorai:

Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.

De fél betűnél azért többet kellett tudnia. Amikor háromévi kecskeméti tanulás után apja hazavitte Szabadszállásra – akkor már a szülők is ott laktak, szép házuk volt a kiskun városban -, egy helyi tanárt kért meg arra, készítse elő fiát a középiskolára. Akkoriban nem szabták még meg szigorúan az iskoláztatás rendjét, háromévi elemi iskoláztatás után következhetett a középiskola. Ez az előkészítést végző tanár úgy látta, hogy a fiú „korához képest mélyebb tudományra volt fogva.”

4. „KOMOLY FIÚ VALÉK...”

Nyolc és fél esztendős volt Petőfi, amikor elkerült az alföldi tájról: 1831. szeptember 28-án íratták be a Sió-Kapos csatorna menti Sárszentlőrinc alsó fokú középiskolájába. Itt kötött életre szóló barátságot Sass Istvánnal, aki később Tolna megye főorvosa lett, s a legmegbízhatóbb emlékezéseket hagyta ránk a költőről.

Sass megkapó képben örökítette meg a lőrinci diák testi-lelki valóját:

„Hogy szeretett szülőinek gondozását s legfőképp imádott anyjának mindenre kiterjedő, jóságos figyelmét már ekkor ide magával hozá, mutatta ruházatának rendessége s választékossága... Mintha ma is látnám kék... testhezálló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltóan simult karcsú derekára, s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit... Ezen díszben sétált, föl, fényesre csiszolt lábbeliben, a tisztára sepert házsor előtt... Sohase feledhetem el azt az élvezetes pillanatot, midőn mellényzsebéből kihúzván a láncon hordott kulcsát, felnyitá ládáját, s végiglegeltethetém szemeimet a gondosan rendezett ruháktól elkülönítve tartott szép, puha fehér kalácson s a fényes piros almákon. Mintegy özöne az illatnak áradott onnan szét, míg a dagadó karéj kalácsot s a kiszemelt almát együtt elköltöttük. Jó szíve az igaz pajtásság minden tulajdonával bírt.”

A költő később, amikor visszatekintett gyermekkorára, így jellemezte önmagát A gólya című versében:

Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő tehéncsordát
Esténként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.

Sass vallomása mindenben megerősíti ezt az önjellemzést, de azt is levonhatjuk belőle, hogy a kisdiák feltűnő komolysága nem járt együtt a játékkedv hiányával. Eltérően azoktól az irodalomtörténészektől és íróktól, akik már a gyerek Petőfiben is valami koravén kis filozófust véltek felfedezni, megállapíthatjuk, hogy a diák Petőfi éppúgy szeretett játszani, mint a legtöbb gyerek:

„Korához aránylag igen komoly volt, de ha társai közé keveredett, játék vagy egyéb szórakozás alkalmával, viszont igen derült, virgonc lett, mint a csík... Nagy hajlama s kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalatokba bocsátkozni...” Sass az egyik ilyen „vállalatot” részletesen le is írja, mert megérezte a történet magvának szinte jelképes tanulságát. Tél volt, a gyerekek „csúszkálni” indultak a falu alatti folyóhoz. A csapatot vezető idősebb dák megállt a vékony jégkéreggel borított víznél. „Na gyerekek – mondta -, ki ezt átugorja, az jöhet velünk, aki nem, az marad.” Sass méregette a folyót, s látva a veszélyt, nem mozdult. Petőfi „az első biztató szóra egy kicsit hátrálva nekifut s ugrik. Puff! – bele a közepébe, derékig a leszakadt jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a túlsó partra övig vizesen hatolt ki.” S a történet végén Sass így érzékelteti a kimondatlanul is beszédes tanulságot: „És így tőn élete végéig dicsőségesen, míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom.”

A barátok fő mulatsága a madarászás volt. „Azonban nem a szó szokott értelmében, mert nem madarakra vadászott, hanem csak fészkeiket kutatta, s leste-várta a fiókák fejlődését, mintha sajátjai lettek volna... Titokban, ketten, legföllebb hárman indulánk a fészek keresésére, s időnként ellátogatánk oda, hogy megfigyelhessük a kikelést, a picikék pelyhesedését s végre szárnyrakelésüket. Mily öröme volt, ha végiglesheté fejlődésüket, s mennyire bánta, ha feldúltnak, kiraboltnak találtuk a fészket.”

A két sárszentlőrinci esztendőnek talán legfőbb eredménye az lett, hogy Petőfi itt rakta le latin tudományának alapjait. De már itt kitűnt szép írásával és rajzolói tehetségével is. Általában minden jel arra mutat – a bizonyítvány nem maradt fenn -, hogy Sárszentlőrincen a jó tanulók közé tartozott.

Itt találkozott az első szerelem élményével is. A helybeli jegyzőnél lakott mint kosztos diák. Annak nála talán egy-két évvel idősebb szép leányához, Málikához fűzték gyengéd érzelmek. Amikor másfél évtizeddel később, épp Sass Istvánék jóvoltából viszontláthatta Hittig Amáliát, Gyermekkori barátnémhoz című versében az első szerelemmel együtt a boldog gyermekséget is elsiratta:

A kisleányból hajadon,
A kisfiúból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
s miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.

Az volt, boldog gyermekség, minden ismert tény erről beszél. Azt az időszakot azonban, amely most következik, igen kevéssé ismerjük – sokáig még azt sem tudták, hogy Petőfi Pesten is járt iskolába. Pedig járt, két évig, két különböző iskolába.

Nem ismerjük Petrovics István szándékait sem, nem tudjuk, miért vitte fiát új iskolába. Azért, mert „német szóra” akarta volna fogni az akkor még jórészt német lakosú Pesten? Vagy mert vagyona növekedésével igényei is nőttek, s nem elégítette ki a sárszentlőrinci iskola által kínált tanítói pálya? Többnek szánta fiát? Van kortársi vallomás arról, hogy egyházi embernek, vagyis papnak szerette volna látni idősebb gyermekét (akinek ekkor már kis öccse is volt, István személyében).

Bárhogy gondolkodott is, annyi tény, hogy 1833 augusztusában tíz és fél éves fiát a pesti evangélikus gimnáziumba íratta be. Elképzelései azonban nem váltak valóra: a gyerek rossz bizonyítványt szerzett az év végén, épp hogy elégséges lett. Az iskolában németül oktattak, a diáknak németül kellett számolnia, írnia, fogalmaznia. Mivel eddig rendszeresen és komoly formában nem tanulta Goethe nyelvét, az idegen írás és beszéd kényszere már önmagában is megmagyarázza a tanulmányi hanyatlást.

De Petrovics Istvánt nem érdekelhették a magyarázatok. Az első év végén Sándort kivette a német nyelvű gimnáziumból, és a piaristák – szintén pesti, de országos hírű – iskolájába íratta át. A kis Petrovics itt is csak elégséges lett, aránylag jobb jegyet csak magyarból kapott.

Egy Petőfi Sándor esetében nincs sok értelme bizonyítványok méricskélésének. Azt a műveltséget, amely költészetéhez kellett, az akkori iskolákban egyébként sem lehetett volna elsajátítani. A latin és német nyelven s némi történelmi ismereteken kívül Petőfi mindent a saját erejéből tanult meg később, az iskolák csak alapokat szolgáltattak rendkívül szívós önképzéséhez.

Ha mégis elidőzünk tanulmányainál, egyebek közt azért tesszük, mert tanulmányai hanyatlásának okait keresve, egyénisége és jelleme meghatározóit keressük. Itt is megtalálhatunk egy fontos tényezőt: Pesten a kisdiák a színházak iránt kezdett érdeklődni. Mivel a budai magyar teátrumhoz csak ritkán juthatott át, nyilvánvalóan a pesti német színházra értendő apjának az a kitétele, hogy fia a színházak körül „ólálkodott”. Ha későbbi pályája során oly ellenállhatatlan erővel vonzza a színpad, ennek egyik okát itt, a gyerekkori élményekben fedezhetjük fel.

Az igazi nagy élmény azonban mindenekelőtt a fejlődő város lehetett. Még itt is, mint odahaza, sok faviskót és nádtetőt láthatott, viszont olyan házakat is, amelyek méreteikkel bizonyára lenyűgözték. Megcsodálhatta a hatalmas lövészházat (ahol egyik szállásadója kezelte a céltáblákat), a piarista iskolától nem messze ívelő hajóhidat, a Dunán pöfékelő gőzösöket. Az evangélikusok iskolája a mai Deák téren állt, Petőfi ekkor feltehetően a mai Szentkirályi utcában lakott, a Duna-parti piarista iskolába pedig a mai Veres Pálné utcából járt. Tehát két éven át már csak iskolába menet is piacok mellett, boltok sokasága közepette haladt, olyan forgalomban, amihez hasonlót eddig sohasem láthatott. A magyar viszonyokhoz képest a nagyváros élményével tehát itt találkozott.

Pest polgársága túlnyomóan még német volt. De épp e helyzet visszahatásaként egyre határozottabban bontakozott ki a város magyarjainak nemzeti önérzete. Különösen a piarista gimnázium volt híres hazafias szelleméről. Az országgyűlések haladó, ellenzéki nemesei iránt az iskola tanárainak és diákjainak többsége rokonszenvet táplált, s ahol csak lehetett, érzelmeinek nyíltan is tanújelét adta.

A Pesten töltött két esztendő tehát igen fontos Petőfi életében: kitágította látóhatárát, és minden bizonnyal hozzájárult nemzeti öntudatának megerősödéséhez.

5. „ASZÓD... ITT KEZDTEM VERSEKET CSINÁLNI –„

A pesti bizonyítványokkal elégedetlen apa 1835 szeptemberében Aszódra vitte fiát, Koren István tanár keze alá. Petőfi ekkor tizenkét éves és nyolc hónapos volt. Három esztendeit tanult Aszódon. Már az első tanévben jeles lett, később pedig éppenséggel kitűnő tanulónak bizonyult.

Ez az időszak azért is jelentős Petőfi életében, mert itt mutatkozott meg először költői tehetsége. Ő maga tréfásan, de nagyon pontosan így határozta meg Aszód helyét a saját életrajzában:

„Aszód... mily eseménydús három esztendő!

1. Itt kezdtem verseket csinálni - -
2. Itt voltam először szerelmes - -
3. Itt akartam először szinésszé lenni - -

A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú!”

A nevezetes események ismertetés előtt azonban át kell esnünk az életrajz kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos szakaszain. Érdemes például részletezni kicsit a már említett kiváló tanulmányi eredményeket. Lehet, hogy az aszódi tanintézetben alacsonyabbak voltak az igények, mint Pesten, de a minőségi változást csak ezzel nem magyarázhatjuk meg. A titok nyitja: Aszódon jól érezte magát a kisdiák, társak, barátok érdeklődése és figyelme vette körül, s egy derék tanár bizalma serkentette önálló munkára. Már a bemutatkozása is sikeres volt, amint ezt egy iskolatárs emlékeiből levonhatjuk:

„Petőfi Aszódra jövetele után pár hétre kedvence lett tanárának és tanulótársainak; amaz méltányolta benne a kitartó, eredményes munkásságot, ezek, ti. tanulótársai, megszerették őt mint sok tekintetben felettük álló tehetséget, aki, Pestről jövén Aszódra, szépen írt, ügyesen rajzolt, beszélt németül, s a nagyvárosi élet előttünk idegen mozzanatait el-elbeszélvén, csodálkozásra ragadott minket...”

Az okos osztálytárs fején találta a szöget. Mindenki szereti, ha elnéznek rá, de a kis Petőfiben az átlagoshoz nem mérhető becsvágy munkált – persze hogy jól érezte magát az országot-világot látott ifjú szerepében. Itt nagyobb kedvvel vetette magát a tanulásba, mint Pesten, mert ott elveszett a többi között (a piaristáknál 196-an voltak egy osztályban!), itt viszont szinte megérkezésekor az élre került – meg kellett felelnie az iránta táplált diáktársi és tanári várakozásnak.

Hogy milyen könnyűszerrel lett kitűnő tanuló, mennyire nem kellett erőlködnie ehhez, legjobban Koren tanár úr fennmaradt könyvkatalógusa bizonyítja. A tankönyvek gyors feldolgozása után annyi ideje maradt Petőfinek, hogy igen széles körben és igen buzgón kezdett foglalkozni a tananyagot meghaladó irodalmi és történelmi művekkel, vaskos bölcseleti és természetrajzi könyvekkel. Olvasmányai között szerepel egy háromkötetes római történelemkönyv latinul, egy német nyelvű magyar történelem,mind a négy kötetet megnézi, sorban, egymás után, s mintha csak bírálni akarná ennek Habsburg-barát szemléletét, Budai Ézsaiás magyar históriáját is kikéri, majd megint visszanyúl az ókorhoz egy magyar Plutarkhosszal. Egy tizenhárom éves gyerektől nem mindennapi teljesítmény ilyen művek olvasgatása. Márpedig a következő két esztendőből még változatosabb és elmélyültebb olvasási program jeleit mutatják a katalógus adatai.

Ne higgyük persze, hogy valami koravén könyvmollyal van dolgunk. Könyves Sándornak nevezték, de latin, német és magyar köteteit letéve ugyanúgy játszott, mint minden egészséges gyerek. A vadgesztenye gubacsából szívott dohány tiltott élvezetétől a gyümölcslopási csínyekig rengeteg diáktörténetet hagytak ránk egykori játszótársai; ha ezeknek csk a fele igaz, akkor is bízvást megállapíthatjuk, hogy fölöttébb eleven kamasz lehetett Petőfi. Koren is mindig mondogatta későbbi tanítványainak, hogy a költő nagy „imposztor” volt, de ezt mindig amolyan tanári büszkeséggel mondta és hozzátette: „Olyan imposztor vagy, mint Petrovics Sándor. Csakhogy az tehette, mert volt talentuma. Te szamár vagy, hát becsüld meg magadat, gazfajzat!”

Az „imposztorságok” azonban tulajdonképpen inkább csak a harmadik tanévben következtek, s összefüggtek a már említett „szerelemmel” és „szinésszé lenni akarással”. A szerelmet mint a kamaszkor velejáróját még csak tudomásul vette Koren tanár úr, s megelégedett azzal, hogy az érzelmeiről versben árulkodó diákot szégyenpadra ültette. De amikor „Könyves Sándor” már nem egy korához illő kisleányba szeretett bele, hanem az éppen Aszódon időző színésztársulat primadonnájába, bizonyos Borcsa kisasszonyba, sőt meg is akart szökni vele és a társulattal, Koren komolyabbnak látta a dolgot, és...

... De adjuk vissza a szót a költőnek, aki fentebb idézett aszódi úti jegyzeteit így folytatta: „Professzorom (isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy oly férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyülölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen éppen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.”

Az eltérítés hatása – látni fogjuk – nem tartott sokáig. Bottal nem lehet senkiből sem kiverni a művészi vágyakat, legkevésbé eredményes azonban az ilyen nevelés egy Petőfi-méretű jellem esetében. A költő később nem az Úti jegyzetek tréfás modorában, hanem egy önvallomás szenvedélyével magyarázta meg, hogy színészi vágyai milyen mélyen összefüggtek legfőbb jellemvonásával, szabadságszeretetével. Első esküm című verse szerint azért akart színészek közé állni, „csak hogy szabad, hogy független” legyen. S felidézte a napot, amelyen „e lázadó szándékot” megtudó tanár szobafogságra ítélte őt, így vallja meg, hogyan hatott rá a kényszerítés:

... S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sirás, könyörgés, lárma, mindhiába!...
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főcélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy csakugyan így történt. Egy lázadó kamasz fiú lelkivilágától egyáltalán nincs valószínűtlen messzeségben a szabadságeskü. S ez a kamasz Tell Vilmos képét rajzolgatta magának, a svájci nép szabadságharcának mondabeli hősét.

Nem csoda, ha vágyaihoz-álmaihoz képest kezdte szűknek érezni az iskolát.

Ez a tanév – az 1837-38-as – mégis úgy ért véget, hogy a kényszerrel megszelídített diák tisztességgel levizsgázott. Mint kiváló tanuló s mint a szerelmes verseken kitanult poéta, ő kapta meg azt a feladatot, hogy a tanévzáró ünnepélyen verses búcsút vegyen a megjelent előkelőségektől, tanárától és társaitól. A szerelmes költemények sajnos elvesztek, de ez a Búcsúzás – Koren tanár úr jóvoltából – megmaradt, s benne Petőfi Sándor első ismert versét élvezhetjük.

Élvezhetjük, mert a deákos formában, a rím nélküli időmértékes költeményben máris könnyed verselési készséget árul el a kamasz költő, s a másokat oly tekervényes kifejezésekre csábító hexameter nála összefér az egyszerűséggel és világossággal:

S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!

A többieket lehet, hogy örömek várták, de Petrovics Sándor ekkor már minden bizonnyal tudta, hogy odahaza szomorúság fogadja majd: az 1838-as nagy árvíz elvitte Duna menti házukat, tanyájukat, jószágaikat.

S már ennél is nagyobb csapás körvonalai rajzolódtak ki.

6. „KEGYTELEN A VÉGZET...”

A természet kártevését Petrovics István a reá jellemző makacs szorgalommal még jóvá tudta volna tenni. De a jóhiszeműségével visszalő emberek „hitetlen csalása” ellen nem volt orvosszere. A család vagyoni romlása itt nem részletezhető, évekig tartó folyamat, amelynek végére a jómódú bérlőből elszegényült kocsmáros lett. A bukást az tetőzte be, hogy Petrovics István nagyobb összeget adott kölcsön egy rokonának, akinek egyéb adósságáért is kezességet vállalt. A rokon nem tudott fizetni, s Petrovics nemcsak a saját pénzét vesztette el, hanem a jótállott összegért megmaradt vagyonát is fel kellett áldoznia.

Mindez végzetes változást idézett elő a család életében. Az apa egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy erejét meghaladó áldozatokat hozzon gyereke tanulásáért, a fiúban viszont éledeztek a költői-művészi hajlamok, s hallani sem akart arról, hogy apja mesterségét folytassa.

Valószínűleg az anya odázta el a végső összeütközést, ő bírhatta rá férjét arra, hogy a szeretett fiú tovább tanulhasson.

1838 őszén tehát Petőfi megjelent Selmecen. Kitűnő aszódi bizonyítványa jó ajánlólevél volt, az alumneumban (az iskolai „tápintézetben”) ingyenkosztos lett. A selmeci líceum első osztályába vették föl.

Eszmei-érzelmi fejlődésének szerencséjére, tanulmányi eredményeinek kárára az iskolában kisebbfajta nemzetiségi háború dúlt. Az osztályfőnök – nem méltó rá, hogy nevét megjegyezzük – a szlovák hazafiak ama szerencsétlen típusának képviselője, aki az osztrák elnyomók előtti buzgó hajbókolással akart magyarellenes izgatásához támaszt találni. Megdöbbent, amikor a szlovák származású Koren keze alól hozzá érkezett szlovák nevű fiú nem a „Tót Irodalmi Kör”, hanem a „Nemes Magyar Társaság” tagjául jelentkezik. S még inkább elszörnyülködhetett, amikor Petrovics Sándor a történelemórákon tüzes magyar szellemben mert beszélni. Az ifjú költőnek – szavahihető kortársai, sőt iskolatársi vallomás szerint – „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát” még a jó tanulók is bámulták. Természetes tehát, hogy a reakciós osztályfőnök megbuktatta Petrovics Sándort – és épp magyar történelemből buktatta meg.

A szánalmas csúszómászó, ki szlovák hazafinak vélte magát, pedig csak a magyart és a szlovákot egyaránt elnyomó osztrák hatalomnak volt előbb titkos ügynöke, majd a tíz év múlva kirobbanó magyar forradalom idején nyílt zsoldosa, e törpe lélekre valló bosszúval lett a költő életrajzának részese, sőt a költő sorsának befolyásolója.

Mert amikor az anyagi gondoktól hajszolt Petrovics István megtudta, hogy fia bukással hálálja meg a szülői áldozatot, indulatának első rohamában kitagadta őt.

Mindez 1839 februárjában történt, tehát félévkor. Ha Petőfi meghunyászkodik osztályfőnöke előtt, év végéig kijavíthatta volna jegyét. Anyai közbenjárással apai bocsánatot is szerezhetett volna. S akkor megtakarítja az elkövetkező évek megannyi nyomorúságát. De nem lett volna Petőfi, ha így cselekszik. Osztályfőnöke előtt nem alázhatta meg magát, mert nem tagadhatta meg magyar érzését. Apjánál pedig nem látta értelmét a könyörgésnek. Amikor egy barátja azt javasolna neki, próbálja megengesztelni haragvó atyját, így felelt:

- Ismerem atyámat, nem bocsátana meg, de kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok.

Első pillantásra azt hihetnénk, csak a kamaszos dac vagy éppen a konokság beszél belőle. De igazából többről van szó. Itt Selmecen a német színház gyakori látogatása ismét felébresztette benne a művészi vágyakat. A diákok magyar társaságában sikereket ért el verseivel. A tizenhat éves fiú itt Selmecen érthette meg, hogy az ő útja csak a művészi út lehet. Barátjának, ki alkalmazkodásra szeretné inteni, ismételten nemet mond, s némi gyötrődés után elhatározza, hogy megszökik Selmecről, az iskolából.

Kezdünk belépni abba az időszakra, amikor már életének minden fordulójáról vers számol be. Most is versben búcsúzott:

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.

Az édeni napokat erősen átvitt értelemben kell felfognunk. A magyar társaságban eltöltött verselő órákra vonatkoznak, a baráti vitákra, a közösen olvasott könyvek pajtási megbeszéléseire. Vagyis a szellemiekre. Mert ami az élet alantasabb, de nélkülözhetetlen feltételeit illeti, Selmecen bizony sokat koplalt, az „ingyenkoszt” sovány táplálék volt, rossz bizonyítványa miatt azt is elvesztette, ruháiból pedig azért adogatott el, hogy színházra teljék.

A jómódú bérlő fia néhány hét alatt megismerkedett a nélkülözéssel. Tudhatta, hogy Selmec és az iskola elhagyásával hosszú időre vállalnia kell a nyomort is. De nem riadt vissza, mindennél erősebb ösztön vezette: egyéniségét, művészi-költői tehetségét kellett érvényre juttatnia a legkegyetlenebb végzet ellenében is.

Megalkuvást tanácsoló barátja még évtizedekkel később is érezhető megrökönyödéssel számol be Petőfi „szökéséről”: „Fő, sőt csaknem egyetlen hibája a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség volt. Tette következményeire ritkán gondolt.”

A jellemzés nem alaptalan, de egyoldalú. Mert Petőfi „könnyelmű” döntéseiben is számolt a következményekkel, legfeljebb nem mindig váltak be számításai. S mert e nem csupán „vérmérsékletéből”, hanem teremtő erejéből fakadó hirtelen elhatározóképesség jellemének egyik legnagyobb erénye volt. Ama bizonyos március 15-ére sohasem került volna sor, ha a pesti ifjúság élén nem Petőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni, meghunyászkodni.

1839 februárjában majd tíz esztendő választja el a költőt ama nagy márciustól. De Selmecet elhagyva, anélkül, hogy akkor ezt csak sejthette is volna, arrafelé indult el.