Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - II. "HAT ESZTENDEIG VOLTAM... FÖLDÖNFUTÓ"

A kitagadott fiú 1839. február közepén hagyta el Selmecet. Kopott köpenyében, gyalogosan vágott neki az útnak: Pest felé tartott. Elkezdődött viszontagságos vándorlásainak több mint fél évtizedes időszaka, amelyre még később is, sikere csúcsairól, keserűen tekintette vissza:

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.” (Úti levelek.)

A hatesztendei nélkülözés, megaláztatás más embert talán összetört volna, de az ő erős jellemét nem tudta kikezdeni, sőt megedzette. E hat év tapasztalatai, tanulságai, élményei beépülnek majd verseibe, és a valóság ezer színével gazdagítják azokat.

1. „HORDTAM A SZÍNPADRA A SZÉKEKET”

Pestre érve Petőfinek sikerült bejutnia a pesti magyar színházhoz. No nem színészként, ilyen feladatra a tizenhat éves kóbor diák nem is lett volna még alkalmas. Ne kerülgessük a szót – színházi szolga lett. Életrajzírói érezhető viszolygással emlékeznek meg erről a „szerencsétlen pesti tartózkodásról”. Hát igen: az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, ez még gondolatnak is meghökkentő. Ellentétben azonban az életrajzírók borzongásával, a költő mindig derűsen emlegette azokat az időket, amikor „statista” volt a nemzeti színháznál, és hordta a „színpadra a székeket és pamlagokat”, s a színészek parancsára kocsmába szaladt „serért, borért, tormás kolbászért”. (Úti jegyzetek.)

Jól ismert jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nem erről van szó. Petőfi csak a nyilvánosságnak szánt írásaiban, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen és jókedvvel beszélt kamaszkori statisztáskodásáról. „... egy világért se adtam volna azt a dicsőséget – mondta egyszer apjának és a már idézett Sass doktornak -, midőn e szolgálat után hazatérve, kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet, s habár nélkülöztem mindent, de annál jobban kijutott képzelt dicsőségemből.”

A költőnek volt igaza. Korát meghaladó értelmében felfogta, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson át vezet az út, s korához illő merészséggel vállalta is az ezzel járó színházi szolgai teendőket. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb rendű feladatokra. A reformkor leghíresebb színésze, Egressy Gábor is így kezdte pályáját, mint életrajzírója mondja, „a legalantasabb teendőkbe szorítva”.

Az ország első számú magyar színháza nem volt olyan előkelő intézmény, mint a pesti német teátrum. Az egyszerű, szinte dísztelen épületet rácsos kapu választotta el az utcától. Belül azért elég tágas volt, a páholyok közti oszlopokat aranycirádák borították, s a mire a színház oly büszke volt: gázzal világítottak, ami újdonságnak számított.

De ha esni kezdett, a környéket elborította a sár. Sebaj, az is alkalmat kínált a szolgálatra! Petőfi, ki a Rónai „művésznevet” vette fel, esténként lámpással kísérhette haza a sötéttől és a sártól félő színésznőket – egy tízesért. S néha, ha olyan darabot adtak, amelyben a „néma személyzet” népes volt, ő is felléphetett a színpadra, nemcsak mint „székek és pamlagok” hordozója, hanem mint szótlanságra kárhoztatott vadász vagy paraszt, katona vagy nemesúr. Közelről láthatta a kor legjobb színészeit, az új, természetesebb színjátszás úttörőit, Egressyt, Megyerit és a többieket.

Petőfi színészi pályája tehát fordítja indult, mint majdani színésztársaié, akikkel Fehérvárott, Kecskeméten és Debrecenben fogja összehozni a sors. Azok falvakban, vidéki kisvárosokban kezdték pályájukat, egy régi, divatjamúlt színészi iskola tanítványai voltak, magyarán ripacskodtak. Petőfi viszont tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a régi „síró és éneklő” iskola és az új, a természetesebb játékfelfogás hívei között. Több olyan darabot láthatott Pesten, amelyekben majd ő is fellép vidéki vándorszínészkedése során. S ha társaival sokszor összeütközésbe fog kerülni, ennek egyik oka épp az, hogy ő már indulásakor az új iskola tanítványa lehetett.

Alkalma nyílhatott arra is, hogy képezze magát a színpadi és dramaturgiai, vagyis drámaelméleti ismeretekben. A színészek nyilvános felolvasásokat rendeztek az érdekesebb darabokból. Használhatta a gazdag könyvtárat is. Joggal feltételezhető, hogy Petőfi, aki az aszódi könyvtárnak oly buzgó olvasója volt, s aki később is, parasztkocsin, őrágyon, minden lehető alkalommal itta magába a betűt, nem hagyta ki ezt a lehetőséget sem. Az olvasott és látott darabok s a kiváló színészek játéka együtt mintegy sűrített színi tanfolyamot jelenthetett számára.

Először láthatta, ha csak tisztes távolból is, a magyar közélet és művészeti élet országosan becsült nagyságait: Széchenyi Istvánt, a színház nem ritka látogatóját, Bajza Józsefet, ki nemcsak első igazgatója volt a pesti magyar teátrumnak, hanem kiváló elméleti szakembere is a színművészetnek, s aki támogatni is fogja majd költőnket, itt vehette először szemügyre Vörösmarty Mihályt, a nemzet legnagyobb költőjét; későbbi atyai jó barátját. Becsvágyát ezek az akkor, még nagyon is egyoldalú találkozások minden bizonnyal élesztették, maga is elismeri majd, hogy már ekkor vágyott közéjük emelkedni.

Ha a színházban marad, így is tüneményesen gyors pályája talán még inkább meggyorsul. De az első sikerekig még sok viszontagság vár rá.

Pontosan alig megmagyarázható körülmények közepette, mintegy három hónap után elhagyta Pestet. Talán apja vitte el, hogy valamelyik rokona szánta meg a kitagadott fiút, annyi tény, hogy 1839. május első felében már Ostffyasszonyfán volt, Salkovics Péter földmérnök házában. A jómódú rokon elemi iskolába készülő gyereke mellé fogadta be Petőfit házitanítónak. A rakoncátlan kis kölyök tanítgatása mellett Petőfinek az irodában is dolgoznia kellett, szép írását és rajztudását a mérnök szívesen hasznosította.

Szegény rokonként, de minden jel szerint kellemes nyarat töltött Petőfi Ostffyasszonyfán. Volt tisztes munkája, mindennap ehetett, a nélkülözések hónapjai eltűnő emlékké váltak. Ráadásul a környék legszebb leánya is közelében élt, Csáfordi Tóth Róza. Persze hogy sürgősen beleszeretett, s persze hogy a szerelemnek ezúttal is, mint Aszódon, versek lettek a következményei.

Csakhogy Tóth Róza kisasszony nem csupán szépség volt, hanem helybeli előkelőség is. Amikor a szerelemnek és a szerelmes költeményeknek pletykás híre kelt, a mérnök megharagudott, és – mivel éppen távol volt – levélben utasította feleségét, adja ki az ifjú költő útját.

Az asszony mintegy véletlenül azon a zongorán hagyta férje levelét, amelyen naponta gyakorolt a szerelmes házitanító. Nyilván arra számított, tapasztalva a fiú önérzetes természetét, hogy megtakaríthatja magának a várható kínos jelenetet. Jól számított. Ő már ismerte Petőfi jellemét.

„Sándornak... adj egypár forintot, s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál...” – valami ilyesmi állt a levélben. Petőfi most is azonnal döntött. Elhagyta Ostffyasszonyfát. De mintha csak meg akarta volna cáfolni a komédiási jövőjére vonatkozó gúnyos jövendölést, Sopronba ment, és felcsapott – katonának.

2. „KATONÁNAK SZÁMŰZÖTT BALVÉGZETEM...”

Egyetlen katonapajtásához írt, későbbi versében magyarázza így sorsának e rossz változását. Mert hogy veszedelmes, sőt csakugyan majdnem végzetes útra lépett, kár volna elkendőzni. Ellentétben sok más váratlan lépésével, amelyet csak a lángész megértésére képtelen korlátoltság bélyegzett megfontolatlanságnak, ez az elhatározása – az egyetlen ilyen egész életében – valóban könnyelmű és meggondolatlan volt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy az osztrák hadsereg iszonyatos gépezetében végleg elvesszen.

De haladjunk sorjában. Először is azt kell tisztáznunk, mit értük balvégzeten. Csak a kitagadásig súlyosbodó apai szigort? A kilátástalan nyomort? A szülők vagyoni bukása miatt kétségtelenül csökkentek a költő iskolázódási reményei, de végleg nem semmisülhettek meg, hiszen – látni fogjuk – újrakezdheti még a tanulást. Beállhatott volna színésznek is valamelyik vándorló együtteshez, amint később csatlakozott is Thalia kóbor papjaihoz. De most nem ezt tette. S ezért okunk van azt hinni, hogy valami „nagyobbra” tört: döntésében az anyagi sanyarúság, a kitagadottság és a kamasznál oly természetes kaland- és világlátási vágy mellett a katonai dicsőség kísértése is szerepet játszott. Nem szabad csodálkoznunk ezen: tizenhat éves és nyolc hónapos volt, amikor felvették a 48. gyalogezredbe. Lelki szemei előtt bizonyára látta önmagát, amint fényes tiszti öltözékben hazatér az értetlen apához és a legszeretőbb anyához, sőt talán a gőgös Csáfordi Tóth Rózához is. Nem kell Petőfi-méretű képzelet és becsvágy ahhoz, hogy egy tizenhat éves fiú így gondolkozzék...

Hála az osztrák hadsereg tökélyre fejlesztett bürokráciájának, nyomon követhetjük az ifjú katona útját, amely éppen nem a tiszti dicsőség megszerzése felé vezet (egyelőre).

Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. Mint a katonai főtörzskönyvből megállapítható, egy kis jámbor csalásra is szükség volt a soroztatás érdekében: a rekruta 1821-ben születettnek vallotta magát, nyilván azért, mert az alsó korhatár tizennyolc esztendő volt.

Már nincs meg az a soproni laktanya, ahol a kiképzés folyt, rég lebontották. Leírásokból tudjuk, hogy mintegy két századot helyeztek el az egyemeletes épületben. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok. Petőfi ágytársa egy cigány fiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek természetesen éktelenül kerékbe törtek. Amikor a Stellungot, vagyis a katonai megállást gyakorolták, az egyik ilyen hadfi így oktatta a költőt:

- Tudja-e kend, hogy mi az a séling?

- Nem.

- No, hát a stéling a katonának az a stellungja, amelyben áll...

Mint a jelenetből is kivehető, a költő nem igyekezett túl okosnak mutatni magát. De ezek az egyenruhába bújtatott szerencsétlen fajankók így sem tudták megbocsátani „a világfutó tintanyalónak” (mert csak így hívták), hogy barátaival levelez, azaz ír és olvas. A betűvel szemben érzett ellenszenvük levezetésére épp kapóra jött ez a vándordeák – ahol csak lehetett, ártottak neki. A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat rábízták, a legkisebb vétségért kurtavasra verték vagy megbotozták. (Kurtavas lett a vége annak is, hogy a Sopronba látogató Liszt Ferenc hangversenyére el mert menni.)

Nemcsak gyűlölt feljebbvalói, szerencsétlen társai is gyűlölték; egy megértő pajtása akadt a katonák közt, vele is később barátkozott össze. Annál több megbecsülésben részesült Sopron legjobb diákjai körében. Újra találkozott Sass Istvánnal, ki még Sárszentlőrincről volt barátja. Itt tanult Orlay Soma is, a rokon, kivel Ostffyasszonyfán azt a boldog nyarat töltötte. S megismerkedett Pákh Alberttal, a későbbi neves humoristával, ki nehéz napokban fog melléállni.

„Egyedül gyönge fedezetünk alatt találhata enyhülést – emlékszik vissza Sass a soproni napokra -, részvevő körünkben öntheté ki méltatlan bántódásaiért őszintén panaszát, s mi legfőbb, pezsgő szellemi élete szintén társaságunkban találhatá meg szükséges felüdülését.” Volt a költőnek még egy öreg barátja is, egy jogtudós, akinek háza szemben állt a postaépülettel, mely előtt Petőfi őrséget tartott. „A kapu elejébe pipázgatva ki szokott állni az öreg gazda is, ki látva e vézna alakot, küzdve a dermesztő hideggel, kiléte után kezdett kérdezősködni... Ez ismerkedés az öregben a lelkesedésig fokozódott Petőfi irányában, amint egyszer véletlenül, kezében fegyvere mellett könyvet tartva, a faköpönyegének mélyébe húzódva, olvasás közben lepte őt meg, s annál inkább nőtt bámulata, mert az olvasmány deák könyv: Horatius volt.”

Bizony rászorult a vigasztaló latin költőre, a lelki egyensúly bölcs tanítójára. Horatiusnak ha nem is a hangja, de verselési módja, formája meg is látszik a költő talán egyetlen olyan ifjúkori versén, amelyből már a későbbi Petőfit is kiérezhetjük. Az őrágyhoz címzett versben azért mond köszönetet „a durva faalkotmánynak”, mert az inség éjében ott talált nyugalmat:

Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.

Miről álmodhatott? A dicsőségről persze, mindenekelőtt: minél mélyebbre alázta a végzet, annál fényesebb elégtételeket várt a sorstól. „Érzem, barátom, magamban – mondta Sassnak -, hogy nem mindennapi embernek születtem.”

De álmodozott ekkor már másról is. Minél jobban kiábrándult a katonaéletből, annál makacsabbul kellett a szökésre gondolnia. Ha majd a messze Tirol „hó környékezte bércei” alá kerül az ezred, onnan már könnyű lesz megszökni Tell Vilmos hazájába...

De reményei ismét megcsalták. A félévi kiképzés után csakugyan elindultak Sopronból, ám csak Grazig jutottak. Itt „rostokoltak” több mint egy hónapon át, 1840 március végétől május elejéig. Innen indult tovább a költő zászlóalja – de nem Tirolba, hanem lefelé, gyalogmenetben, Zágrábnak.

Petőfi azonban nem tartott velük. A piszkos laktanyák népe közt akkoriban oly gyakori tífusz ágynak döntötte. Kórházba vitték. Meg sem gyógyult tisztességesen, beosztották egy transzportba, és mennie kellett a társai után. Ősszel hadgyakorlat következett. Ez már sok volt. A szüntelen nélkülözéstől, bántalmaktól, tífusztól sújtott, agyonhajszolt szervezet nem bírta tovább – ismét kórházba került.

E szerencsétlenségből fakadt katonaéletének legnagyobb szerencséje. Az ezredorvosnak feltűnt a vézna baka, aki olvasnivalót kért tőle – nem szokták ilyen kéréssel zaklatni -, és egyszer megállt az ágyánál:

- Nem lenne kedve megszabadulni innen? Ön nem ide való.

Keserű választ kapott:

- Nekem mindegy . Másutt sincs mit reménylenem.

A költő mesélte el ezt a jelenetet, szintén Sassnak. A derék orvos szolgálatképtelennek minősítette az olvasgató közlegényt, majd felülvizsgáló bizottság elé küldte. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívedények tágulására – állapította meg a bizottság.

1841. február 10-én hatvannyolc elbocsátott társával együtt elmasírozott a zágrábi dandárparancsnok előtt, s azután gyalogmenetben Sopronba indultak. 28-án kapta meg „búcsúlevelét”, az obsitot.

Tizennyolc éves és két hónapos volt ekkor. És már obsitos. A majdnem biztos pusztulásból menekült meg. Ennek ellenére későbbi versei szinte kivétel nélkül a katonaélet humoros oldalát festik, még a bírálatot is tréfás-szatirikus köntösbe öltöztetik.

Mert úgy látszik, vannak a léleknek olyan mély sebei, amelyeket nem lehet nyíltan a világ elé tárni.

3. „...AZT AKARÁK, HOGY MÉSZÁROS LEGYEK”

Egy rend viseltes egyenruhát, egy pár bakancsot, fehérneműt és egy fehér posztókucsmát kapott az obsit mellé, szerzett még egy görcsös botot is – így jelent meg soproni barátai körében. Azok örömmel fogadták, de segíteni nem tudtak rajta. Továbbállt hát, Pápára gyalogolt, hol rokona és jó cimborája, a Sopronból Pápára került Orlay Petrics Soma is tanult.

„Mi a célod, miből akarsz megélni?” – ezzel a nagyon is ésszerű kérdéssel fogadta Orlay. „Nem tudom” – hangzott a felelet, és csakugyan nem tudta. Keresete nem volt, szülői támogatásra aligha számíthatott. Megpróbálkozott a tanulással, de nem érezte jól magát Pápán, különben is csak amolyan vendég tanulónak fogadták be azzal, hogy ha szorgalmas lesz, ősszel rendes tanuló lehet a hetedik, a bölcseleti osztályban.

Nem csoda, hogy itt sem állomásozott sokáig, pár hét múlva már Pozsonyban tűnt fel, ahol egykori iskolatársai alig ismerték meg a rongyos fiatalembert. Itt már csak a betegség marasztotta, amely újra erőt vett rajta. A kórházból kikerülve hazaindult – szüleihez, Dunavecsére.

A szülők, akik oly régóta nem láthatták fiukat, bizonyára szeretettel fogadták. Ezt olvashatjuk ki abból a levélből is, amelyben később maga a költő mesélte el viszontagságait egy volt iskolatársának: „... örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de – képzeld, barátom! – azt akarák, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trocheusokat faragni. Másodszor – s ez már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban – gondolhatod – hogy ha még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem. Én tehát jobb időket várva két hónapot (841ki Május és Júniust) honn tölték, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, miről Vörösmarty mondja: „holdvilág az arcod, kályha termeted” stb. hogy eltökélém, tőle erővel elszakadni. S úgy lőn.”

Úgy lőn, mert amit egyszer eltökélt, az mindig úgy is lett. Vörösmarty versének „holdvilágarcú” vendége – az unalom. A vándor tehát megunta a pihenést. Két esztendőn át szünet nélkül kóborolt az országban, hogy csak a főbb állomásokat idézzük fel végtelen gyaloglásainak térképéről: Selmecről Pestre, onnan Ostffyasszonyfára, Sopronba ment, majd Grazba, Zágrábba, ismét Sopronba, Pozsonyba, Selmecre, szüleihez Dunavecsére – s itt csak két hónapot pihent, máris unatkozni kezdett.

De mint mindig, Petőfi tréfás önvallomásai mögött ezúttal is mélyebb megfontolások rejtőztek. Két hónapig volt ideje arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között felmérje helyzetét. Világosan tudta, hogy nem folytathatja apja mesterségét, hivatásérzetével ezt nem lehetett volna összeegyeztetni. Munka nélkül viszont nem maradhatott Dunavecsén, szülei terhére. Keresnie kellett egy olyan pályát, amelyen művészi vágyainak élhet, és meg is élhet. Nem volt más választása – vándorszínésznek kellett állnia.

„Pestre menék – olvashatjuk a fenti levél folytatásában -, de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytattam hát utamat... Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára... jövök...”

A többit egy másik, egy verses levélből tudhatjuk: a Levél egy szinész barátomhoz felidézi a napot, melyen a költőt befogadták Thalia papjai közé. A fogadóban, hol megpihent, s azon tűnődött, ki tudná-e fizetni ebédjét, ha kérni merészelne, megszólította „egy úr”:

... Volt bennem annyi emberismeret,
Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala,
Mert Elizéus prófétával az
Rokonságban volt... tudniillik: kopasz.
Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helyt cipő födé,
Alkalmasint amelyben szerepelt.
„Thalia papja?” – kérdém. – „Az vagyok;
Talán ön is?” – „Még eddig nem.” – „Tehát
Jövőben? fölség...” – „Azt sem mondhatom”
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S vezette gyorsan az igazgatót.

Az igazgató tudta, melyik az a leglényegesebb kérdés, amelyet fel kell tennie egy kóbor művészjelöltnek:

„...Ebédelt már ön? itt az ételek
Fölötte drágák, s ami több: roszak.
Az ispán úrtól őzcombot kapánk,
A káposztából is van maradék –
Ha meghívásom nem méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje lesz.”
Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyü kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék neki.
Menék ebédre, és ebéd után
Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba – nem kutatva: mi
Valék, deák-e vagy csizmadia.

Másnap már fel is lépett az akkori idők egyik legnépszerűbb darabjában, Gaal József A peleskei nótárius című népszínművében. „Hősleg” működött „három szerepben, minthogy összesen a társaságnak csak hat tagja volt”...

Így indult el Petőfi színészi pályája. Sokkal többet nem írhatnánk az 1841-es nyár három hónapjáról, mert nem is igen tudunk többet. A szüntelen civakodó és nyilván sokat nélkülöző társaság Ozorától Mohácsig vándorolt, majd szétoszlott. A költő pedig ősszel ismét Pápán jelentkezett – a kollégiumban.

4. „...NÉMILEG CSILLÁMLANI KEZDETT SZERENCSECSILLAGOM”

A szerencse mindenekelőtt abból állt, hogy Pápán tanított akkoriban a tudós Tarczy Lajos professzor, ki már tavasszal is továbbtanulásra bíztatta Petőfit. Most is segített a költő felvételében – megengedték neki, hogy a gimnázium VII. (logikai, bölcseleti) osztályába járjon, noha Selmecen a VI. osztályban, 1839-ben, félévkor megbuktatták. Az volt a feltétel, hogy a hatodikos anyagból félévkor tegyen külön vizsgát, aminek – egy kis tanári jóindulattal – eleget is tett.

Tarczy tanítványt is szerzett neki. Kosztért és pár forint havi bérért házitanítóskodott. Társaitól különböző ruhadarabokat is kapott, fekhelyért hol egyiknél, hol másiknál talált.

Mint új környezetben rendszerint, ezúttal is nehezen engedett fel. Obsitosi nyers modorban utasította el a szánalmat, a segítséget elfogadta, de hálálkodni nem szeretett. A kiváló iskolában ekkor sok későbbi közéleti nagyság tanul, csupa kiegyensúlyozott, jómódú vagy legalábbis nem nyomorgó fiú. Többen, akik fiatalabbak nála, magasabb osztályba járnak, mert nem vesztettek tanévet. Érthető, ha időbe telik, míg maga is beilleszkedik.

Önképzőköri – akkoriban úgy mondták: képzőtársasági – sikerei egyengették ezt a folyamatot. A társaság könyvtárából a világirodalom és az új magyar literatúra alkotásait lehetett megszerezni. Rá is vetette magát a könyvekre, minden bizonnyal itt kezdett behatóbban foglalkozni Schiller, Heine, Lenau s kivált Vörösmarty műveivel.

Még fontosabb, hogy itt már nemcsak írni lehetett, hanem hallgatóságra is talált. S ő, aki tavasszal még elzárkózott az elől, hogy társai körében előadja verseit, most, az 1841-42-es télen többször is fellépett saját költeményeivel.

Pápai zsengéi közül később csak egyet vett fel köteteibe, azt a versét, amely elsőként jelent meg nyomtatásban, mégpedig nem is akárhol, hanem az élő magyar irodalom nagy tekintélyű lapjában, az Athenaeumban. 1842 májusában küldte el néhány versét Bajza József szerkesztőnek, a megvesztegethetetlen ítéletű kritikusnak, az alábbi sorok kíséretében:

„Tekintetes Szerkesztő úr!

Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva, vagyok

Tekintetes szerkesztő urnak
alázatos szolgája

Petrovics Sándor,
tanuló”

Pápán, maj. 5. 1842

Figyeljük meg a levél keltét: május 5-e. A levelet fel kellett adni, kézbesíteni kellett, a lapot szedni kellett – s mégis 22-én megjelent A borozó. Vagyis a szerkesztő nem habozott, nem ijedt meg az ismeretlen nevű kezdő felléptetésétől – elolvasta a verset, és betette az Athenaeum következő számába. Soha jobb példát szerkesztőknek! És soha jobb igazolást a szerkesztői bátorságnak, mint amilyennel Petrovics Sándor tanuló szolgált Bajzának.

Maga a bordal nem üt el élesen a kor átlagától. Igazában csak annak mondhat sokat, aki már tudja, mi mindenen ment át ez a hányatott kamasz, mennyire nem szóvirággal él, ha a kínok fúriáiról beszél:

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Fúriái szaggaták.

Verset sok diák írt akkoriban. A pápai képzőtársaság „érdemkönyve” is tele volt dalokkal, balladákkal, fordításokkal. De hogy egy diák művét az ország első folyóirata közölje, az még Pápán is valóságos szenzációnak számított. S hogy ez a diák éppen az obsitos lett, az már szinte csodával volt egyenlő. Szúrós modora miatt továbbra sem tolongtak körötte a barátok, de tekintélye megnőtt – Pápa az első hely Petőfi életében, ahol megízlelhette a költői dicsőséget.

Különös módon azonban még mindig nem látta be, hogy mi az ő igazi hivatása. Igaz, nem kapott pénzt A borozó közléséért, versért nem volt szokás fizetni, kivált a kezdőknek. Márpedig neki, aki olykor egy garasos pékcipón egy hétig is eltengődött, olyan művészi pálya kellett, amely „hoz is valamit a konyhára”. Bizalmas barátai körében megint csak színészi álmait dédelgette.

Három igazi művészlélek volt a kollégiumban. Petőfi és a már említett Orlay Petrics Soma mellett a harmadik – Jókai Mór. Ekkor még mindhárman téves irányban keresték tehetségük érvényesítését. Orlay, a későbbi jeles festő, költői ábrándokba merült, Petőfi szenvedélye a színpad volt, Jókaié az ecset. „Egymásnak – írja Jókai – őszinte bámulói voltunk; Orlay megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!”

S ekkor színészek jöttek Pápára, kiváló művészek, köztük a fentebb emlegetett Egressy is. Valami szerelemféle megint fellángolt az ifjúban az egyik színésznő iránt, s még inkább megerősödhetett a színpad iránti vonzalma. Minden, ami történt vele és körötte, a színház felé sodorta. Kilátástalan anyagi helyzete éppúgy, mint sikerei.

Utolsó pápai dicsőségét a képzőtársaság év végi záróünnepélyén aratta. Két verse is díjat nyert a szokásos irodalmi pályázaton, egy-egy arany jutalmat kapott értük. De talán még jobban örült a harmadik aranynak. Az időben nagyon népszerű volt az Ólmos botok című vers, amely a nemesi maradiságot gúnyolta ki. Ezzel lépett fel Petőfi az ünnepélyen; „... lobogós ingben, pitykés nadrágban, fütyköst forgatva kezében adta elé oly hatással, hogy a jelen volt gróf Esterházy Pál elragadtatásában a nyert két arany jutalmához még egy harmadikat csatolt.”

Bizonyítványa tűrhető lett, magyarból, németből, földrajzból éppenséggel kitűnőt szerzett, de ő már sejthette, hogy nincs értelme tanulmányai befejezésének. Ha újabb kegyetlen nélkülözések árán el is végezhetné iskoláit, mit érne vele? Alacsonyabb rendű hivatalnok lehetne valami irodában.

A nyári szünidőben szokása szerint barangolt az országban, megkereste szüleit is, akik támogatást ígértek arra az esetre, ha tovább tanul. 1842. október végén, az új tanév kezdetén újra meg is jelent Pápán. De olyan munkát nem talált magának, amelyből megélhetett volna, elszegényedett szüleinek nem akart terhükre lenni. „... mit tehettem egyebet – írta Orlaynak -, mint fölvettem sapkámat, s amerre sildje esett, arra indultam.”

De ez a sapka okos jószág volt, mert tudta, merre kell esnie... Fehérvár felé mutatott, ahol éppen egy új színtársulat szereződött. November 5-én Petőfi már a társulat tagja volt.

Elkezdődött színészéletének harmadik – leghosszabb és legeredményesebb – időszaka.

5. „MŰVÉSZ ÉS KÖLTŐ! BARÁTOM, MINT HEVÜLÖK”

Nem kezdődött simán. Fehérvárra utazása előtt levelet írt egy volt iskolatársának, kiderült belőle, milyen nehezen szánta el magát e sorsdöntő lépésre, s milyen magasztos álmok vezették:

„Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell, s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S még sem tehetek máskép... színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék... Lássuk mit ád a végzet. Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá, vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném) hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom. Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek.”

„Aut Caesar aut nihil...” Vagy Caesar, vagy semmi... Egyelőre közelebb áll az utóbbihoz: a fehérvári társulatba készségesen felveszik, de mert a súgó történetesen megbetegedett, a súgói lyukból kell újrakezdenie az annyira áhított művészi pályát.

„Sas a kalitban, király a lebujban – oroszlán az ürgelyukban!” – ezekkel a hasonlatokkal jelzi egy visszaemlékező színésztárs a súgásra kényszerített költő hangulatát. De a kesergés nem tartott sokáig. Hamarosan szerepeket bíztak rá, kezdetben csak pár szavas „inasszerepeket”, azután komolyabbakat is. 1842 novemberében-decemberében rendszeresen feladatot kapott a székesfehérvári társulatban.

Abban az időben alkalmi kis plakátokkal, „cédulákkal” hívták fel a tisztelt nézők figyelmét a műsorra. Rendszerint az együttesek legfiatalabbjai vagy éppen csak a kisegítő személyzet tagjai végezték ezt a munkát. Egy irodalomtörténészi felületesség következtében száz éven át azt terjesztette a költő minden életrajza, hogy Petőfi is csak amolyan „cédulaosztó” volt Fehérvárott (és később Kecskeméten), nem is színész. Méltánytalan tévedés és igazságtalanság ez a beállítás. A feltárt okmányok, az előkerült színlapok bizonyítják, hogy a költő – Rónai, majd Borostyán néven, végül Petőfi Sándorként – igenis a színészek névsorában szerepelt (a cédulaosztást másokra bízták).

S itt kell röviden kitérni arra a sokszor hibásan megoldott kérdésre is, hogy volt-e színészi tehetsége Petőfinek. Termete nem lehetett előnyös színpadi szempontból, a hősi meg szerelmes szerepekhez megkívánt dörgő vagy olvadozó hanghoz éppenséggel hiányoztak az adottságai. De ez csak a régifajta „sírós-éneklős” színjátszás szemszögéből számított hiánynak. Az új, a természetesebb játékmodor legkiválóbb két képviselője, Egressy Gábor és Megyeri Károly (a költőnek is kedvencei) szintén nem volt hősszerelmesi alkat. Ami pedig az előadói és alakítási képességet illeti, arról Jókai Mór egyértelmű elismeréssel nyilatkozott: „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni” csak a leghíresebb magyar színművészek tudtak úgy, mint Petőfi, „amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló, kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott...”

A sokoldalú tudományos vizsgálat mindenben Jókai ítéletét támasztja alá. A legendákkal ellentétben a költőnek igenis voltak színészi sikerei, méghozzá elsősorban az olyan darabokban, amelyekben „paródiázni” kellett, vagyis torzító tükörben megmutatni egy-egy figura jellemvonásait.

Nem azért nyomorgott tehát továbbra is, Fehérvárott is, mert nem volt tehetsége a színészethez. A pártoló közönség hiányzott. Mint egy korabeli tudósításban olvashatjuk, a „nyilvános mulató helyek” üresen tátongtak, a színház akkor telt meg, amikor bált rendeztek benne. Petőfi társulata is kénytelen-kelletlen odébbállt.

Közben azonban, 1842 karácsonyán a költő fellátogatott Pestre, és megkereste a magyar irodalom két, általa legjobban tisztelt vezéralakját, Bajzát és Vörösmartyt. Őszinte ítéletet szeretett volna hallani verseiről, ezért Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, annak a bizonyos Petőfinek a megbízottjaként, kinek nemrégiben e néven jelent meg verse az Athenaeumban.

Vörösmarty már előzőleg is azt mondta Bajzának, hogy a Petőfi név alatt valami ismertebb régi író rejtőzhet. Most is elismerően beszélt a Hazámban című vers szerzőjéről. Joggal, mert a költemény, különösen az első két versszak, már egy érett költő hangján szól:

Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt...

Mit érezhetett „Pönögei Kis Pál”, amikor a nemzet legnagyobb költője ama bizonyos Petőfi verseit dicsérte? Hogyan tudta szerepét tovább játszani? Orlay szerint, ki e csínyt feljegyezte, Petőfi hamar felfedte kilétét. S talán épp ez a boldog fél nap, melyet „a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében” tölthetett, a Vörösmarty Mihály Petőfi Sándornak szóló elismerése késztette arra, hogy annyi művésznév után azóta halhatatlanná lett neve mellett döntsön. Volt már Sió, Dalma, Borostyán, Rónai, Pönögei, s ezután is használ még egy-egy alkalmi álnevet, de 1842 karácsonyán Petrovicsból immár végérvényesen Petőfi lett.

Az új, az 1843-as esztendőben a társulat néhány napig még Fehérvárott játszott, azután Kecskemétre vonultak. Itt már a színlapokon is a Petőfi nevet olvashatták a város polgárai.

Mielőtt áttérnénk a kecskeméti időszakra, idézzük fel a költözködők képét, mert egy Némethy nevű színésztárs jóvoltából a vándorszínész Petőfi legjobb megelevenítésében gyönyörködhetünk.

„Nyolc szekéren mentünk: legelöl az igazgató és családja kényelmes ülésű hintóban, utána a primadonna, körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásan kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie...” Petőfi és Némethy mint legifjabbak a ruhatárossal és a kosztümökkel együtt a kosztümös szekérre kerültek, „melynek terhe oly magasra volt rakva, hogy minden bucka vagy kátyúnál a feldűléstől kellett remegnünk”... Fel is dűltek, de a költőnek nem esett baja.

„Sándor bár alantabb ült, mégis lenézett bennünket, mert neki köpönyege is volt! De milyen? Uramisten! oly rövid kerek gallér, mely derekán alul egy hüvelyknyit sem takart el... Sok pocsolyán kellett átvergődnünk: a lovak a vizet, sarat jó magasra fölverték, úgyhogy Petőfi tetőtől talpig sárral volt befecskendezve, s arca is szeplősnek tűnt a sárfoltok miatt. Mint jó kenyeres pajtások felajánlottuk neki döcögő magaslatunkat, de megvetette. Ismerve makacs jellemét, nem háborgattuk, s míg ő baka módra ilyen-amolyan-adta-teremtettével adta vissza a természetnek azt a sok reá szórt sarat, addig mi ketten a kakasülőn harsogva visítottuk a Rákóczi-induló dallamát...”

Petőfi „sokkal kényelmesebb” volt, semhogy lakás után nézett volna, Némethy talált lakhelyet Kecskeméten „egy özvegyasszonynál”: „boglyakemencével ellátott kis szobát, melyben csupán egy ágy fért el”... Akárcsak a katonaságnál, Petőfi megint másodmagával aludhatott egy ágyban.

A kecskeméti csaknem három hónap alatt a költő sokszor lépett színpadra, ahogy telt az idő, egyre tisztességesebb szerepekben. Joggal írta Bajzának, hogy haladása máris „észrevehető”: „egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni, mi négy hónapos szinésznek elég”.

A közönség vígjátéki szerepekben tapsolta meg, de igazi művészi sikert egy tragédiában, a rajongásig szeretett Shakespeare Lear királyában ért el. Jutalomjátékul kapta a Bolond fontos és szép szerepét; a kecskeméti diákok (köztük az ide került Jókai) és színésztársai nagyon elégedettek voltak Petőfi mélyen felfogott alakításával.

De mit ér a legszebb művészi siker, ha közben a társulat anyagi csődbe kerül! Petőfi sem tudta kifizetni szállásadóját, zálogba hagyta nála színészi eszközeinek egy részét, s ő maga Pestre, majd Pozsonyba sietett a széteső társulatból.

Késve érkezett – a pozsonyi színtársulat már telítve volt az ország minden részéből odasereglő színészekkel. Hogyisne, amikor folyt a diéta, azaz az országgyűlés, és ilyenkor lehet Thalia sok koplalástól megfogyatkozott papjainak kaláccsal felcserélniük a száraz kenyeret. Nagy nehezen sikerült végre felvetetnie magát a társulatba, de addig meg is kellett élnie valamiből.

Legendás szépírása mentette meg a végső nyomortól. Működött Pozsonyban egy iroda, amely kéziratos Országgyűlési Tudósításokat készített a diéta szónokainak beszédeiről. Ide jutott be Petőfi, diktálni és másolni a mások gondolatait. Amíg csak diktálni kellett, hagyján, egy valóságos országgyűlési követ pózában szinte szavalta a kedvére való ellenzési szövegeket, de körmölni, szemet rontó gyertyafényben, az már siralmas munka volt. Még fél évtizeddel később is, amikor Az apostolt írja, feltör előle e gyűlöletes teher emléke. Szilveszter sorsában a saját pozsonyi életét idézi:

... hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a favágásnál is keservesebb.
Elkezdte reggel s este végezé
S gyakorta éjszakáit is
A lámpa fénye látta elhaladni,
S előbb aludt el ez, mint ő...

Bajza tudomást szerzett a költő sanyarú állapotáról, s baráti körben gyűjtést indított Petőfi számára. Nevelői állást is akart szerezni neki. Feltehetően Bajza keze volt abban is, hogy az akkori idők sikeres írója és szerkesztője, Nagy Ignác fordítói munkával kínálta meg.

1843. július elején érkezett meg Petőfi Pestre, három hét alatt elkészült egy francia regény fordításával, majd egy angol regénybe kezdett (a Robin Hoodba). Három hét alatt ezzel is végzett Gödöllőn, pedig 900 oldalt kellett magyarra áttennie (mindkét könyvet németből fordította)!

A nyáron fordított két regény közül az egyik ősszel már az olvasók kezében volt... Petőfi élete első jelentékenyebb írói honoráriumát vehette fel. De amilyen gyorsan kereste a pénzt, oly hamar meg is szabadult tőle. A nélkülözésre kényszerített ember boldog könnyedségével váltotta fel a bankókat; mire észrevette magát, már csak annyija maradt, hogy színészi ruhatárát kiegészítse, és pesti barátaitól annak rendje és módja szerint vidám búcsút vehessen.

Mezőberénybe igyekezett, barátjához, Orlayhoz, de csak tíz napra; az igazi cél Debrecen volt. Közelebbről: valamilyen színház... Reggelig tartott a városligeti csónakázással, italozással egybekötött búcsú, jókedvűen hagyta el a várost, nem is sejtve, hogy nyomorúságos napokban oly gazdag életének legsivárabb időszaka következik.

6. „HEJ, DEBRECEN... SOKAT SZENVEDTEM ÉN TEBENNED...”

A hajdúváros színházának direktora befogadta Petőfit, de feltehetően nem nagy kedvvel: énekesekre, hősszerelmesekre lett volna szüksége inkább, mert a közönséget velük lehet becsalogatni a teátrumba. Az igazgató és a költő épp összezördült egy napon, amikor Petőfi egy kis vándortársaság vezetőjével találkozott. „Ez hítt magához – számolt be Petőfi Bajzának – s jó szerepeket, jó fizetést igért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre menénk...”

A kis társaság az Ér és a Berettyó menti vidéken, a mai magyar-román határ túloldalán „faluzott”. Jó szerepeket kapott is a költő, de az ígért jó fizetésből nem lett semmi. November vége felé ez a társulat is – szokás szerint – felbomlott. A költő visszatért Debrecenbe.

De hogyan? Pákh Albertot kereste fel, Sopronból ismert barátját, a későbbi humoristát. Találkozásukat Jókai örökítette meg:

„Egy este, amint hazamegy (ti. Pákh), a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében.

Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt kapu előtt, mert odább menni úgyse tudott volna...

Pákh szívesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni, s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott a szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, aki eltemeti.”

Nem túlzott a költő, minden oka megvolt a halálhangulatokra. A város szélén, „az akasztófa közelében” lakott, sivár szobáját – szalmája is elfogyván – már fűteni se tudta:

S az volt derék,

Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.
Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

Egy elem Debrecenben című versét idéztük. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy alig fél évvel e kietlen-kegyetlen tél után ilyen akasztófahumorral tudja látni saját magát! De az „ennél nagyobb” ínség csak a csattanó kedvéért került a vers végére – nem volt még ilyen elesett állapotban: a katonaságnál legalább ennie volt mit, pozsonyi nyomorában pedig legalább a betegség nem sújtotta. Most csakugyan a mélypontra érkezett. Vagy ahogyan ő fejezte ki magát Úti leveleiben, immár nem tréfálkozva, hanem komolyan: a végső pontra jutott.

Rimánkodó levelet írt Nagy Ignácnak, „negyven pengő forint segélyért” „folyamodva”. Eddig még soha nem alázkodott meg ennyire, később pedig soha többé „alázatos kérelemmel” nem fordult senkihez – de most „a végső szükség” erre késztette. Valószínűleg hiába. Nincs nyoma annak, hogy a sikeres író segítő kezét nyújtotta volna, a levelet egyszerűen átküldte Bajzának, akit a pesti irodalmi körökben már nyilván a vándorló poéta pártfogójának tartottak.

Küldött-e pénzt Bajza vagy sem, hiteles forrásból nem tudjuk. Ha küldött is, sokat nem adhatott, a költő nyomorán nem enyhíthetett. Petőfi ekkor nagy elhatározásra jutott: a fűtetlen szobában, gubájába burkolózva, éhezve, lemásolt eddig írt verseiből egy füzetrevalót. Azután egy februári napon Pákh elé állt.

- Van-e bennem föltétlen bizalmad?
- Van – felelte Pákh.
- De oly nagy bizalmad, hogy még csak kételkedni se tudj abban, amit mondok?

Pákh ismét igennel felelt.
- Akkor hát vedd a kalapod, és gyerünk.

Lakására vezette Pákhot akkor már külön laktak), és aláíratott vele egy kötelezvényt, amelyben barátja kezességet vállalt Petőfi 150 váltóforint tartozásáért.

Ezután kopott vászontarisznyájába rakta verseit, kezébe fogott egy súlyos ólmozott botot – és megindult Pestnek. Debrecenből Pestre! Az éhezéstől és a betegségtől legyengülve, télvíz idején, a Tisza áradása miatt északra nagy kerülővel – gyalog!

Három évvel később, mikor már országos hírű költőként ismét a Hegyalja vidékén ment keresztül, persze hogy ez a gyaloglás jutott az eszébe:

„... felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel... – hejh, jártam én erre már rosz időben is... 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó... mert akkor vagy éhen halok, vagy megvagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.

Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szeme egy szegény rongyos kis vándorszínészen?... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.”