Midőn tavasszal a pezsgő életerőtől pázsitba borul a rög, lombba, virágba az ág; midőn a száraz haraszt fölé kékvirágú örökzöld és viruló mohák vonnak tarka szőnyeget; midőn a cser fölteszi büszke koronáját s a föltámadás oltára épül halmon és ligetben: a természet megnépesül és ezernyi ezer boldog teremtmény imádja – imádkozó, éneklő, cirpelő, dongó, zümmögő hangokban a természet jóságos Istenét!
Az állatvilág magasabb régióiban fürge élet nyilatkozik. A tavaszhangok mind sűrűbben hirdetik: „Itt van már a rég várt kikelet!”
Tavasz kinyilik, fű, virág kinő,
Dús illatát árasztva szerteszét;
Dalos madárka mind, mind visszajő,
Hogy elfoglalja ősi lakhelyét.
Puha fészket rak kicsiny tojásnak
- Jelképeül a feltámadásnak -
S megered a dal völgyön és hegyen,
Parányi szívben annyi érzelem!…
Az erdő akkor nyeri vissza igazi költőiségét, mikor szárnyas költői, a dalos madarak, örömrepesve visszatérve, benne az a sok, különféle hang sajátos, zengzetes kardallá olvad össze. Az éneklő madarak, e bájos művészek, lehelnek valódi életet a megújult természet egyhangú szépségébe. Ők annak éltető szellemei, nekik köszönheti az erdő, liget és mező költészetének nagy részét.
Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén,
Kis pacsirta – szánt,
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban.
Ki ne lesné el, ki ne figyelné meg benső örömmel a tavasz első hirdetőjének a kéklő levegő-égben zengő pacsirtának a dal-ábrándját, melyben oly vég nélküli vidámság van? Ki ne hallgatná gyönyörrel a fekete rigó lágy fuvolázását, a parányi ökörszem rendkívül fölvidító s a poszáták behízelgő, kellemes dalát, a pinty feleselő csattogását, a kakukk többször ismétlődő, szerfölött kedves szavát, a fürj – Petőfi szerint furcsát jelentő „pity-palatty”-át, a vörösfarkú zenére kacérkodó, vagy a vörösbegy mélán ábrándozó énekét:
De mindenekfölött ki ne buzdulna föl, ki ne éledne, ki ne merengne el a mélyen érző fülemile vagy csalogány dalán, melyet a költő oly szépen jellemez:
Szakadj ki lelkem, zengj el mint dalom.
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom?
Így énekel a cserje vad bogán
Az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
A fülemile egész Európához és Ázsia legmelegebb tájain, valamint Afrika éjszaki részén honos. Ritka hűséggel viseltetik szülőhelyéhez is az ő természetével merőben ellenkezik, ha lakóhelyéről elzavarják. Ez magyarázza meg azt a körülményt, hogy egyes vidékeken, vagy egy egész országban, ahol valamennyi fülemile fogságba kerülvén, kipusztul: miért kell azután sok éven át nélkülözni ezeket a kitűnő énekes madarakat.
A fülemilének kedvelt helye: a lomblevelű erdő s még inkább a bokros erdő meg a csörgedező kristálypatakok mentén levő cserjék. Az ilyen bokrokban aztán számos pár lakik egymás szomszédságában, de mindegyik szigorúan és pontosan kijelölt körben. Különösen Spanyolországban vannak a fülemilék rendkívül nagy számban elterjedve, ahol – túlzás nélkül mondható – minden bokor egy-egy fülemile-párt rejteget s aki egyszer egy sétautat tett az Alhambra falain belül, azt elfeledni soha nem tudja. Ezer fülemile szól ott egyszerre s gyönyörködteti a hallgatót énekével…
A fülemile vándormadár s április végén jön hozzánk, vagy május elején, hogy jelen legyen a természet nagy ünnepén, mikor a föld menyasszonyi koszorúval ékesíti magát, s kiválasztva az árnyas berkekben és lomberdőkben csöndes lakóhelyét, 4-5 barna tojás számára puhára bélelt laza fészket rak. Nem valami mestermű, amit készítenek és így könnyen végzik a munkát. A fészket vagy a földre, vagy pedig igen közel a földhöz valamely bokor vagy cserje aljában rakják.
Amint a tojás-rakás be van fejezve és a költés nemes munkája elkezdődik, a hím azonnal megváltoztatja eddigi viselkedését. Mert a költés a hím idejét és gondját is igénybe veszi; déltájban néhány órára föl kell az ülésben váltania a nőstényt és ekkor – talán a sok üléstől és tespedéstől – a hímnek éneklő kedve kissé megcsappan. Hanem azért még mindig csattog a fészek mellett, párjának gyönyörködtetésére. A fészket a legnagyobb gonddal őrzi és buzdítja a nőstényt a kitartásra s veszedelem idején valóban megindító önfeláldozással védelmezi fészkét és tojásait.
Kikelt fiait az anya megragadó gyöngédséggel gondozza. Rendesen csak a hím énekel, de a nőstény is megtanítható. Fogságban a fülemile az évnek 7-8 hónapján át énekel; szabadban alig tart éneklése pár hónapig. Mihelyt a fiókák kikelnek, dala veszteni edzi erőteljességét és tüzét s június végével egészen elhal, amidőn hangja kissé darabos, recsegő lesz s augusztusban elköltözik.
A fülemile viselkedésében bizonyos meggondoltság és komolyság mutatkozik. Mozdulatai méltóságteljesnek és bizonyos nemes büszkeségről tanúskodók és eme tulajdonságai által kiemelkedik valamennyi éneklő madártársai közül. Az emberhez szerfölött bizalmas, más madarakkal szemben igen békeszerető és csak rendkívül ritkán civakodik saját fajtabeli rokonaival. Repülése gyors és könnyű s nem ritkán láthatni, hogy kélt féltékeny hím egymást nagy sebességgel kergeti.
Fiatal korában elfogva és megszelídítve, a fülemile csakhamar megszokja a fogságot. A kalitkában a fülemilét, hogy énekeljen, dédelgetni kell a friss, zöld lombbal körülvenni. Gyöngéd bánásmód mellett gazdájával hamar megbarátkozik s szelíd és bizalmas lesz. Simulékony természeténél fogva félénk tartózkodását idővel egészen levetkezi. A háznak legigazabb barátjává lesz, ragaszkodásának és szeretetének sokféle jelével árasztja el gazdáját, szóval valóságos benső viszonyba lép az emberrel s a család hangulatában, örömében és bánatában szinte részt venni látszik.
A fülemile énekében vagy csattogásában 2024 strófát különböztethet meg a figyelmes hallgató. Mivel a fiatalabb fülemilék az öregebbektől tanulna: természetes, hogy egyik vidéknek az énekesei különböznek a más vidékbeliektől. A fiatalok mielőtt még anyányiak lennének, nekibuzdulva megkezdik az éneklést. Ez mindenesetre még csak igen gyenge szárnypróbálgatás; sőt még a következő tavasszal is csak kontárkodó énekeket hallatnak. Az a valóban elragadó, bájos ének, amely a szív mélyéig hat, csak idő múltával lesz sajátjukká.
Szabadban a fülemile csattogása akkora távolságra elhallatszik,m int az emberi hang: csendes időben egy jó kilométerre is. Hozzájárul ehhez ama körülmény, hogy ez a kedves éneklő madár leginkább korán reggel s éjjel hallatja szavát, midőn körös-körül már minden elcsendesült. Egyébiránt megkülönböztetünk: éjjeli, nappali és ismétlő énekeseket. Az éjjeli fülemilék estétől kezdve hajnalhasadásig énekelnek, különösen a megérkezésük utáni hetekben s daluk ekkor szól a legszebben. Az ismétlő fülemiléknek nincs összefüggő énekük; egyes szaggatott strófákból áll ez csupán, közben mindég hosszú szünettel. Az éjjeli énekesek inkább hegyes, a nappali énekesek ellenben inkább lankás vidékeket kedvelnek. Idővel valamennyi fülemile ismétlő énekes lesz. S nevezetes, hogy a nap szakát, amelyet az apa a maga énekprodukciójára kiválasztott, a fiak is megtartják.
A fülemile csattogása, vagyis éneke, mely által minden más éneklő madár fölött szeretetünket és hajlandóságunkat megnyerte: amily kitűnő, épp oly sajátságos is. Olyan gazdag hangvegyülék van benne, olyan nagy és kedves változatosság és olyan elragadó harmónia, amilyen más madárdalban nem található. Leírhatatlan kellemmel és bájjal váltakoznak énekében nyájas-szelíden hangzó strófák élénk csattogással, panaszos hangok a vidámakkal, olvadozó lágy hang az indulatossal. Csodálkoznunk kell azokon a hatalmas hangokon, amelyek a fülemile énekében előfordulnak s még inkább csodálkoznunk kell azon, hogy azokkal a gyönge hangszalagokkal olyan hatalmas hangokat képesek létrehozni, amelyek a közelállók hallás-szervét szinte sértőleg érintik csattogásaikkal.
A megszelídített hímfülemile a társaságában élő madarak énekéből is belesző a maga dalába egyes részleteket, ha az nem tetszik neki. Mert ő jó kritikus is. A zengzetesen szóló hangszerek hangja igen könnyen éneklésre indítja s a maga énekét igyekszik azokéval összhangzásba hozni, sőt túlhangoztatni mindent, amit közelében hall.
A fülemiléknek különben sem a szabadban, sem a kalitkában nem telik kedvök, mint más madaraknak, a kontárkodók utánzásában. Sőt inkább nagy készséget éreznek magukban az ékes ruházatban hivalkodó művésztársak versenyre hívására, hogy őket megszégyenítsék. Van azután ilyenkor mind a két részről nagy erőlködés. Az ellenpárti madárhallgatók a fajukbeli versenyzőknek vindikálják ugyan – természetesen – a babért; de mi egyáltalán nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindannyiszor a fülemile a győztes, habár a győzelmet nem egyszer drága áron vásárolja meg szegény. Számos példa van rá, hogy a fülemile más fajabelivel versenyre kelve, addig dalolt, hogy a nagy erőfeszítéstől a melle megszakadt és úgy hullott le az ágról.
Ez a madár – mondja Kircher – hírszomjazó és dicsvágyó; kevélykedik és díszeleg énekével, miként a páva a farkával. Mikor egyedül van, csak egyszerűen énekel; hanem ha tudja, hogy hallgatják: gyönyörűségét találja benne, ha dalnoki tehetségének egész kincstárát kitárhatja s ilyenkor a legváltozatosabb és legcsodálatosabb modulációkat találja ki.
A derék tudós, gondolom, nem rosszallásképpen hozza fel e szárnyas művész hírszomjazását és dicsvágyát. A hírszomjazás és dicsvágyás a művészettel jár; ezek nélkül a szárnyat edző tulajdonok nélkül nem emelkedhetni abba a magas régióba, ahol a valódi művész áll s így miért ne lehetnének meg ezek a tulajdonok a mi kedves művészünkben is? S az is természetese, ha csakugyan úgy van: hogy hallgató nélkül tudva magát, nem énekel a legszebben. A művész énekének szépségére nézve, színpadon is, sokszor a hallgató közönség részvétele a mérvadó. Üres ház nem gyújtott még lángra semmiféle művészt. A fülemilének ez a következetes eljárása is megint csak igazi művész voltára vall.
Barrington és vele együtt mások is megkísérlék a fülemile természethű dalát, remek modulációit kótára tenni, de – mint maguk bevallják – eredmény nélkül. Barrington a leírt hangjegyeket egy kitűnő fuvolaművésszel adatta vissza, hanem korántsem hangzott úgy, mint a természetes ének. Szerinte a nehézség abban fejlik, hogy lehetetlen az egyes hangjegyek tartamát megbecsülni.
A fülemile hangja egyébiránt ritkán szokott igen magasan járni, habár ő a magas hangnak épp úgy, mint a mély hangnak, egyiránt kitűnő képviselője. A magas hang nála hangvillanásokban, különösen gyönyörű csattogásaiban, trilláiban nyer kifejezést, menten minden legkisebb erőltetéstől. S talán éppen az teszi énekét annyira széppé, kedvessé, hogy magas hangját csak ritkán, csak rendkívüli indulatkitöréseknél, főleg az öröm hevében használja.
Hogy a fülemilék egyes szavakat kimondani megtanulnak, az nem egészen bizonyos; noha Plinius beszéli, hogy Claudius császár fiainak több olyan fülemiléjök volt, amelyek görögül és latinul beszéltek. Kircher hajlandó elhinni, hogy ez a madár szavakat kimondani megtanul; hanem azt már kétségbe vonja, amit Aldrovand három fülemiléről beszél, hogy azok Regensburgban egy tanyán, egymás közt arról tanakodtak volna éjszaka, ami velök nappal történt. Pedig Kircher és Aldrovand között én részemről hajlandóbb vagyok ez utóbbinak a pártjára állani; mert valószínű, hogy tanakodtak ők egymás között, csakhogy azon az ékes nyelven, melyet az ember bámulattal élvezni igenis tud, de megérteni képtelen.
A lomberdők és árnyas berkek igazi énekese nálunk a fülemile. Méltán megilleti őt a „dal királya” cím. Kiválik valamennyi társai közül s kiválik nemcsak igénytelen külseje, nemcsak remek éneke s nagyon kifejlett finomabb tehetségei által, hanem azáltal is, hogy inkább magánénekes. Minden más madarat felülmúl bámulatos hangjának magassága és mélysége, erőteljességgel, lágysága és olvadékonysága, a hanganyag művészi használata, valamint strófáinak sokfélesége, változatossága s énekének szenvedélyes, érzéssel teljes kifejezése által. Azért van olyan varázzsal a hallgatóra.
Rendesen bevezetőt énekel először, halkan, gyöngén, félénken, bizonytalan hangon. Majd lassanként hangosabbá, emeltebbé, biztosabbá, vidámabbá vélik éneke, mire csakhamar erőteljes ezüstcsengésű hangok hallhatók egy ideig, mígnem erre az erőteljes csattogásra – mintha átszellemült volna – dala egyszerre csak alig hallható suttogásba megy át, de csak azért hogy annál nagyobb erővel törjön ki a rá következő futamokban és trillákban… Majd hirtelen ismét olvadozó, lágy hanglejtéssé szelídül a csattogó futam… azután hosszan kitartott fuvolaszerű, mélabús hangok, lágyan panaszló szerelemsóhaj, mintha fájdalmát zokogná el… majd ismét fölcsattog a hang az öröm hevében, kélj és gyönyör rezg át dalán… koronként egy-egy hatásos szünet, mire újból megcsendül, mindjobban fokozódva erőben a bűvös-bájos hang, mely az erdőt, ligetet és kertet betölti s a hallgató keblében édes vágyat kelt…
S mintha érthető szöveget is énekelne hozzá, mintha mondaná:
Dalban él a szív világa,
Dal a szívnek gyöngyvirága!
Hallani kell e kedves lény változatos, szívig ható dalát! Minden szava visszhangra talál szívünkben. Lelkesült dallal üdvözli az első reggeli sugárt és este dallal búcsúul az utolsótól:
Megköszönve a napot,
Melyre ím felvirradott,
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét tüzeli,
Szóval a mi benne él,
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és színt,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
A fülemile legszebb dalait a természet nászünnepén zengi el és e dalok mindegyike egy-egy költemény: „Ha értenők szavait – mondja Bechstein – meggyőződnénk afelől, hogy minden strófa, amelyet elzeng, más-más érzelemnek ad kifejezést.”
A fülemile dalában minden benne van, ami a szív húrjain megzendül. Az öröm és fájdalom, a szelíd búsongás, a sóvárgó vágy, az édes-kínos epekedés, a gyötrő aggodalom, a szerelem panasza, a boldog viszontlátás, a keserű csalódás, az örök elválás, a kétségbeesés, a remény és a hit, az érzelmek és indulatok százféle nemei – tiszta vegyületben egybe vannak ott olvadva mind.
Nem csoda, ha a költő lantja el sem tudna ellenni fülemile nélkül; s ott szerepel ez az igénytelen külsejű, de mély érzésű madár mindig, mikor a költő szívről, szerelemről zengi énekét. A fülemile mindig ott jár a költők eszméiben; dala mindig fölfrissül a halhatatlan gondolatok s a még érzelmek kifejezéseinek forrásaiban.
Petőfi is így hasonlítja a fülemiléhez kedvesének szívét:
A második madár a csalogány,
Elrejtve él a lombok alkonyán;
Nem látja más ottan s mást ő se lt,
Kis fészke néki az egész világ;
Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémű neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég.
Gyönyörködjék e dalban, a minő
Hozzánk csal legszebb álmainkban jő,
A melynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szül egy örömet:
Mert mindenik hang egy szent szerelem!
A fülemile, mint a költő, átérzi dalát. De másban is hasonlít a költőhöz: mély részvétet érez a szerencsétlenek iránt (s amit az ember-költő ismert szegénységénél fogva szíve szerint nem tehet, de amiért a vagyonosok ajtaján egész készséggel zörget, megnyitva tollával a jótékonyság forrását), csupa merő jóindulatból árva madárfiakat fölnevel, gonddal ápolván azokat. Azonkívül – miként a költő – lelkesülni tud, s ha szívének vágya nem teljesül, végtelen bánatossá lesz s ilyenkor énekének több strófáján át igaz fájdalmában úgy elkesereg…
Mert
A csalogány bár parányi:
Nagyon tud a szíve fájni…
Elvonulva a lomb és cserje árnyas sűrűjébe, a fülemile tartózkodás nélkül hallatja felséges dalát, de magát láttatni nem engedi. Mintha tudatával bírna egyszerű kopottas külsejének, melyet a természet ékes jelmezzel fölcserélni fölöslegesnek tartott ilyen nagy művésznél. Mintha röstellné s mintha tudná, hogy művészhez nem illik kopottas, barna kabátban nyilvánosság elé állani. Vagy talán csak túlságos szerénység ez őnála, avagy talán éppen – az őt szépen jellemző jóindulatánál fogva – nem akarja a közelben gubbaszkodva, álmélkodva hallgató „tisztelt közönséget” a művészetét méltató tapsok nehéz munkájával fárasztani. Ha így van (s ki mondaná az ellenkezőt?) valóban nagy önmegtagadásról tesz bizonyságot, mert hát a „művész” elnevezés és ennél fogva művészetének méltatása is, őt teljesen megilleti.
Érezték ezt Péter és Pál szomszédok is, kik a „diófa közös galyán” gyönyörűen éneklő fülemile tulajdon-jussához mind a ketten kétségbevonhatatlan jogot formálván (amennyiben egyiknek a fáján, másiknak meg a portáján zengett a madárka), elvégre is pörre vitték a dolgot, melyben, minthogy
Ilyen ügyről
Madárfüttyről
Mit sem tud a corpus juris -
a bíró oly eredeti módon szolgáltatott a pörlekedő s „a joghoz egy tallért tevő” két szomszédnak igazságot, mondván:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a padárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.
Mily egyhangúság uralkodnék a szabad természetben, ha nem népesítenék be éneklő madaraink, eme kedves lények, a természet e lételt nyert költő gondolatai! Mi zengené tele szívünket, mi melegítené át s mi ragadná lelkesedésre?…
A természet nagy koncertjében első sorban álló kis szárnyas költőink között a két legkedvesebb dalnok mutatja a legnagyobb ellentétet: a pacsirta és fülemile. Emennek a magatartása komoly, méltóságteljes; amazé hetyke, játszi, gyermeteg. Emez a csöndet kedveli, amaz a zajt. Amaz alant lakik: „búzakalász árnyában”; emez fönt, sűrű lombok között. Amaz a vég nélküli vidámság, öröm dalnoka; emez a kitörő fájdalomé. S míg emez magányt keres, hol fájdalmát háborítlanul elpanaszolja: amaz örömét ég felé repesve zengi el.
Egy völgynek oldalában
Falucska végiben
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.
A csalogány az egyik,
Egy bánatos fiú,
Megfosztá szépségétől
Őt a szerelmi bú.
A másik a pacsirta,
Alázva van porig,
Kopott fakó ruhát hord
S az út felén lakik.
De hogyha dalra kelnek
Pacsirta, csalogány,
Az egyik égbe kelve,
A másik lombhonán:
A bájoló zenére
Egész föld megvidul,
S rájok s reá az égnek
Örömkönyűje hull.
(*Felolvasta a szerző a magyar-irodalmi szakválasztmány 1899. március hó 1-jén tartott házi-estéjén.)
Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése