1.
Egy dicső nép megcsillantotta újra
A nemzetek villámát: Spanyolország
Földjén, ragadós tüzét égre szórva,
Gyúlt szívek s tornyok ormán a Szabadság.
Lelkem gyáva bilincse letörött,
S gyors tollakból reá hamar
Nagyszerű köntöst szőtt a dal,
(S szállt, mint az ifjú sas, ha felhőkig nyilall),
S versekben ringott prédája fölött,
Mígnem a szellem vad forgószele
A hír egéből elragadta őt,
S lobbant a messze szférák fény-jele
Az űr burkának friss lángjaival,
Mint gyors hajó nyomán a hab, - s vele
Hang szállt a mélyből, följegyzem, íme.
2.
Előpattant a nap s a tiszta Hold:
A szakadék sok égő csillaga
Az égi mélybe hullt. Oly furcsa volt
A föld, felhők közt függött egymaga,
Sziget a világ-óceán vizén:
De ez az isten-szabta űr
Csak átok volt még, tarka zár,
Mert nem voltál: s a rossz rosszabbat fújva szül:
Vad láng lobbant az állatok szívén,
Meglobbantak a halak, madarak
És háborúba szállott mind, tömény
kín marta őket, amely nem apadt:
A sebzett dajka-mell szünetlenül
Nyögött: pondró ölt pondrót, vad vadat,
S ember embert. A szív pokla dagadt.
3.
Sokasodott a fejedelmi ember,
Sütötte a Nap trónos sátora,
S a nyüzsgő-rajzó milliós sereggel
Templom, börtön, piramis, palota
Megtelt, mint ordassal a rossz odú.
De ez az emberi tömeg
Ravasz volt, vak, nyers és süket,
Mert nem voltál; de fönn a bús tömeg felett
A Zsarnokság lengett setét habú
Fellegként, s lent a testvér-pestis állt,
Rabok gyűjtője, ájtatos szavú;
Nagy árnyas szárnya embernyájra várt,
Mert terelik a kábult sereget
Pap és anarcha, kit a felzabált
Vér s arany mocska össze-visszajárt.
4.
Görög hegyek bólongató csúcsai,
Szigetek, felhős ormok, kék habok
Sütkéreztek a kegyes hazai
Ég mosolyában: titkos dallamot
Dobált barlangok jósló torka fent.
Az értelmetlen ősvadon
Úgy kínált mindent, szabadon,
Szöllő, olajbogyó és búza nőtt vadon;
S mint zárt szirom, mely tengermélybe leng,
Mint gondolat csecsemők csöpp agyán,
S minden, ami még rejti, mit jelent,
Bútt pároszi tömb erezett falán
A művész álma; de már dadogón,
Zendült a Vers, s a Bölcselet sután
nézdelt; s az égei hab torlatán
5.
Athén bukkant föl: csoda-város állt itt,
Bíborló sziklák, bástyás fellegek,
Ezüst tornyok, - szebb, mint a legkirályibb
Kőmívesség: felszikkadt tengerek
Padlózzák, mennyezete alkonyég;
Kapuit mennydörgő szelek
Kavargó hada szállta meg.
S lángzó nap koszorúz minden felhős fejet -
Isteni mű! Athén, e csoda-ék
Oszloptaréjjal így ragyogta be
Az emberakarat gyémánthegyét;
Mert voltál; s erőd teremtő heve
Az örök márványoknál örökebb
Formákkal lepte el a Dombtetőt:
Első trónod s utolsó jóshelyed.
6.
Sebes folyója tükrén az Idő
Vén, ráncos arca reng, mint valaha,
Örök riadt és örök reszkető,
De el nem múlik onnan már soha.
Dalnokaid és bölcseid szava
földrendítő hangon kiált
A múlt tág barlangjain át
(A Vallás sápadoz; hátrál az Elnyomás:)
Vidám szív szárnyas hangja száll, hova
Még sohse szállott a szelíd Remény,
És hull idő s tér tépett fátyola!
Egy Napból árad fény az Ég ívén,
Felhőt, estő, folyót egy tenger ád,
A Zűrt egy szellem váltja meg, - Athén
Lelkéből ragyogsz szerte, tiszta fény.
7.
Most Róma jött és szívta drága melled,
- Farkaskölyök a cadmae-i menádot -,
A nagyság tejét szívta, bár kegyelted
Még égi melled ízeire vágyott;
Sok szörnyű-nemes tettet hő szerelmed
Szentesített csupán; remélt
Mosolyodban, melletted élt
A jó Camillus, s zord Atilkius halni tért.
De könny ejtett szűz köntösödre szennyet,
És trónusodra arany mocska hullt,
S szellemszárnyad könnyedén tovalengett
A tirannusz-tanácsból - leborult
Szolgái ők egy úrnak -, s fölzenélt
A domb: a jón dal halk ekhója gyúlt, -
Fájt, s nem hallgattad - meddő volt! - a bút.
8.
Mily fagyos dombon, hyrkán völgyeken,
Mily Sarki-tenger fenyves hegyfokán,
Mily ismeretlen, távol szigeten
Sirattad trónod roncsát tétován,
Tanítva fát, hullámot, ormokat
S najádok jeges sírjait
Hogy ekhózzák bús hangjaik
A fő tudást, melyet az ember elhajít?
Mert skald-álmokban nem láttad a nagy
Varázst, és aludtak a druidák.
Mit ér, hogy melyben áztak fürtjeid,
A könny elillant? Hisz mikor kiszállt
Halál-habjából - ölni-marni itt -
A galilei kígyó, s a világ
Megbolydult: nyögtél s nem sírtál tovább.
9.
A Föld egy ezredévig kérdte: "Hol vagy?"
S te jöttél. S jöttöd árnya komoran
Szász Alfréd pálmás homlokára olvadt,
S Itália nyüzsgő váraiban
- Úgy álltak, mint a tűz-feldobta hegy -
Bástyás fönséggel nézve szét,
Morcan látta a szolganép
Királyok és papok viharzó tengerét;
S a bomló-hulló rendetlen tömeg
Rest habként verte a várak falát,
S a lelkek legeslegmélyében egy
Új dallam a vas reccsenő szavát
Elnyomta; és a Művészet sötét
Földünket képekért kutatta át:
Kirakni az Ég örök templomát.
10.
Vadász, gyorsabb a Holdnál!% farkasok
Félelme! Tegzed napsugár-nyila
A viharszárnyú Bűnön átlobog,
Mint fény a felhők foltján, mikor a
Mennyet szelíd, kelő nap bontja szét!
Luther fölfogta fényedet,
Lándzsáján villámot vetett
A fény, így oldva föl a bús révületet,
A nemzetek mély kriptaüregét;
S minden próféták királynőjeül
Köszöntött, zengve örök énekét,
Mely egyre zsong: nem észrevétlenül
Húztál el Milton homloka felett
A bús színtérről, melyre rászegül
A vak szem s hajnalt sejdít legbelül.
11.
A szorgos évek és a fürge órák
Hajnalszín hegyen álltak mindenütt,
Bújuk s reményük némává tiporták,
S árnyat vetett egymásra tömegük.
"Szabadság" - kiáltották, s válaszolt
A Szánalomnak a Harag,
Elnyúlt a Halál sápatag,
S: "Ne bánts!" - az Árvaság kérte a gazokat.
S mint Napunk, melyet arany fénybe fojt
Önön párája, fölkeltél, s aki
Rádtámadt, árnyként menekült-loholt:
Az éjszakát a nappal lángjai
Hasgatták, zúgott a nyugati hab -
S a boldog embert rázták távoli,
Különös szemed vad villámai.
12.
Te, föld Ege! mily varázs lepne be
Baljós fogyatkozással? ezer év
- Az Elnyomás mocsári gyermeke -
Mázolta vérrel orcád szép színét, -
Hű csillagaid mossák le e színt;
Láttuk a véres ünnepet,
A zord francia szüretet,
Rontó jogart s bolond püspöki süveget!
S egy ember jött, nagyobb hatalmú, mint
Mások: zavart erőid zord ura,
S hadak torlódtak sötét rend szerint
S felhőgomolyként dobtak árnyat a
Sugaras Égre. Ő, az űzetett,
Halott, - de nem felejti el soha
Tornyos királyok rettegő sora.
13.
Anglia alszik. Nem hívták-e rég?
Most Spanyolország hívja, - úgy, ahogy
Dörgő Vezuv az Etna vad tüzét,
S a választól a hóhegy reng-ropog:
Tündöklő habon száz Eol-sziget
Táncol, zeng, örömben őszik
Pithecustól Pelorusig,
S üvölt: "Oltsátok el az Ég lámpásait!"
Az angol lánca arany: ránevet
S már bomlik is; a spanyolé acél,
S csak az erény ráspolya ette meg.
Egy-sors ikrei! Testvér-pár! Ne félj!
A nyugaton trónoló évekig
Nyúlj; s minket egy pecsétbe véss kevély
Múltaddal! Az Idő, ó, mindent elbeszél!
14.
Arminius sírja! a tetemet
Vesd föl, hogy lelke - bástyák zászlaja -
Lengjen a zsarnok koponyák felett;
Győzelmed lesz a sírfelirata.
Germánia, kit megcsalt száz király,
Igazság-bornak részege,
Benned él halott szelleme.
Szabad vagy? Mit remélsz s mit félsz? Mi kellene?
S te tündöklő földünkön csoda-táj!
Elvesztett Éden! Virágos pagony!
Te örök sziget! Templomi homály,
Ahol a szép-mezű Bú szabadon
Imádja múltad: Itália, járj
Bátran-büszkén, s állj bosszút a vadon,
Ki odvat rondít palotáidon.
15.
Tiporja porrá mind, aki szabad,
Ez ádáz szót: "király", - vagy írja fel
Úgy, hogy a hír könyvében az a lap
Kígyó nyomaként hordja, - fújja el
A szél, temesse el lapos homok!
Hallottátok a jósigét:
Föl, föl a győztes kard hegyét,
S messétek el e szógubanc kígyófejét;
Lágy fű e szó, de oly szívós, konok,
Egyetlen vad nyalábba fogja fel
Mindazt, mi szörnyű: baltát és botot;
Méreg a hang e szóban: rádlehell,
S már rothad, bűzlik, minden, ami szép.
Az óra jön - s ha sarkad rája lel,
Taposd a ronda pondrót, hogyha kell.
16.
Bár gyújtanának itt a bölcs agyak
Oly lámpákat, hogy tűnne a világ
Templomából a csúnya szó, a "pap",
S poklokon verne régi-új tanyát,
Honnan feldobták gúnyos ördögök;
S térdelne a hű gondolat
Önmaga bátor lelke vagy
A távol Hatalom szent trónusa alatt!
Ó, bár a szót, mely úgy kavar ködöt
A gondolatra, melyből élni száll,
Mint fojtó pára csilló tó fölött,
Meghánthatnánk mindentől, ami ál,
Míg fénye, gyöngye mind le nem szakad,
S mint aki végső ítéletre vár,
Az Úr előtt mezítlenül nem áll!
17.
Ki bölcső s sír közt minden akadályon
Az embert győzni tanította, az
Királlyá kente. Jaj, de botor álom!
Az ember maga vágyik, hogy a gaz
Rabbá tegye, - az elnyomásra vár.
Mit ér, ha kenyeret, ruhát
A föld milliószámra ád,
S eszmét erő növel, akár a mag a fát?
Minden hiába, ha a Tudomány,
Mely ájtatos tűz-szárnyakon kereng,
A gyöngéd anyát eltolja bután
És felkiált: "Idefönt s odalent
Tégy úrrá engem!" - mit ér, ha galád
Földünkön gazdagoknak áll a rend,
S ki izzad, nekik alkot és teremt.
18.
Jöjj hát, s idézd a lelke barlangjából
A Bölcsességet, mint az új Napot
A hajnalcsillag a keleti árról.
Magától mozgó kocsiján lobog
Zászlaja: - felleg, melyet hajt a láng;
Eljön-e ő? s jöttök-e ti,
Örök gondolat urai,
Bírákként telkeink jobban felosztani?
Vak Szeretet és igaz Tisztaság,
Múltból a Hír, jövőből a Remény?
Szabadság! ha illik e név reád,
Válhatsz-e tőlük, s tőled ők? Tömény
Vér s könny kincseik s kincsed ára? - Ki
Szabad és bölcs, mind vérzett, s bús szemén
Buggyant a könny! - Halkul e költemény,
19.
S az órjás dal szelleme elsuhan,
És szakadéka gyorsan elnyeli;
Mint vad hattyú, mely méltóságosan
Száll s hajnal-fényt s gőzt vernek szárnyai,
S fejest zuhan az arany légen át
A megdobbanó síkra, ha
Átfúrta a vadász nyila -
Mint felleg súlya vész, omolván zápora -
Mint pirkadatba sápad gyertyaláng -
Mint hulló nappal kérész napja múl -
Úgy csügged dalom, durván megzilált
Tollakkal, átcsap fölötte vadul
Ekhója a zengésnek, mely tova-
Száll, s a víz zajló lapján elcsitul
Dalom s a ráviharzó habok dühébe fúl.
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 56-65. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése