Rég volt, még szőke voltam és reménykedő,
álmaim voltak, mind elérhető:
Párizst akartam látni és az Óceánt,...
ha majd nem hull a bomba reánk...
De akkor a félig-csendben,
félig-békében, gond volt a tanyán,
- a kék virágok súrolták ruhám,
s ha én voltam kékben,
a mezőn margitvirágok
álltak hófehérben, -
a természet szereti a harmóniát -,
virágok, gondok között jártam a tanyát, -
és még nem láttam Párizst, sem az Óceánt...
Aztán felsőbb, szigorú rendeletre
jutottam én is - Párizs helyett -,
egy építőtelepre, -
akkor a ruhám kő porozta, tépte,
de szívemben még mindig álmok vertek félre:
„majd egyszer”, „azután”, -
de szép lehet az Óceán!
„Egyszer, azután” minden szabad lett, -
de közben az élet eltelt, -
s hiába lett határ és út szabad,
az évek halmaza nem bír már álmokat...
Most egyedül és fázva, ablakomon át
nézem az elsárguló, szeptemberi fát, -
a természet szereti a harmóniát, - -
de én nem látom már soha Párizst,
sem az Óceánt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése