Egy hajnalon halott leányt talált a parton
Néhány halász, a hab az éjjel dobta ki -
Fájó szépsége még ott élt a néma arcon,
Azóta liliom nyílik a föveny-aljon,
Amelyet nyomtak tagjai.
Ki volt s honnan került az árva szűz e tájra,
Keresni ravatalt pór vízinép között?
Az öblön nem futott zátonyra semmi gálya;
Úgy halt meg meztelen, gyűrűje sem, ruhája
Sem volt, habokba öltözött.
S mentek az emberek, házankint járva sorba,
Hogy elhozzák neki a legszebb szemfedőt,
És liliomot és nárciszt is dús csokorba,
És gyenge szűzeket: búcsúztassák dalolva,
S anyákat: elsiratni őt.
S vetettek neki ott homokból sima ágyat,
A meddőség s a bú békés szimbólumát,
A hű szirmok körül a víz szelidre bágyadt,
És fölvette a part moh-köntösét, a lágyat,
S ott nyit e virág nyáron át.
Magányos liliom, - szedjétek, szép szüzecskék,
Szívünknek méhei, kiknek a vágy a méz!
A rögbe magvait az angyalok vetették,
Ágya a sír, neve bús titkokat remeg szét,
S illata mennyeket idéz.
(Ford.: Kardos László)
*
Lamartine, Alphonse francia költő (1790-1869). A francia romantika művelője. A forradalmi mozgalmak között a "középutat" kereste, híve volt a kispolgári haladásnak, a 48-as forradalmi kormányban külügyminiszter is volt. Megírta a Girondisták Történetét. Költészetében sok a szentimentális, vallásos elem, de pátosza és egyszerűsége gyakran hatásos.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 123. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése