S régi formák összeomlanak
Schiller
Schiller
Se szívük nincs, se lelkük - csontvázak népe ez!
Ó ifjúság! Nyújtsd nékem szárnyadat,
Felszállani e holt világ fölött
Oda, hol Éden kertje lengedez,
És a rajongás csodákig ragad,
S remegve bont új s új virágokat,
S csokrot a remény hűs aranya köt!
Kinek szemén hályogot vont a kor,
Ráncos homlokkal boruljon a földre,
És pillantson szét olyan kicsi körbe,
Mely tompult szemein még behatol.
Ó ifjúság, te röppenj fel az égig,
Röppenj, suhanj s míg táguló szemed
A milliók dús teljét méri meg,
Járd át a létet, végestelen-végig.
Tekints le, hol az örök-árnyú köd
Ül a tunyaság mocsara fölött.
A föld az!
Nézd, hol a holt vizek dagálya nő,
Páncélos hüllő bukkan most elő,
Hajó, hajós, kormányos egymaga,
Száz apróbb hüllőt hajszol, ver tova,
Kibukkan, aztán újra mélybe hull,
De habhoz ő, s hab hozzá nem simul,
S mint buborék, egy sziklán szerte freccsen,
Élte és holta egyként ismeretlen:
Ezek az önzők!
Ó ifjúság! Tenéked méz az élet,
De csk ha mézét mással oszthatod, -
S a bús szívet örömmel itatod,
Ha arany szálak kötik össze véled!
Barátaim, boldog fiatalok,
Enyéim vagytok, tietek vagyok,
Együtt-erősek, forrón-okosak,
Öleljétek hát barátotokat!
Boldog az is, ki elhullott a végső
Diadalban, s halott
Teteme másnak a magasba lépcső.
Barátaim, boldog fiatalok!
S habár iszapos, meredek az út,
Erő s gyöngeség védi a kaput.
Erőnek válaszoljon az erő,
Gyöngeség ellen ifjan törj elő!
Ki hidrát gyilkos a bölcső ölén,
Az ifjan már a kentaurt fojtja meg,
Pokolba tör s az égi bolt ívén
Gyűjt homlokára büszke fényeket!
Azt akard, amit el sem ér a szem,
Zúzd el, az ész!
Ó ifjúság, te szárnyalj sebesen,
Óriás sasként messze odafenn,
Legyen a karod, mint a villám,
Lesújtó égi vész!
Vessük a vállunk hős testvéri láncba,
A földgolyó deréköve vagyunk!
Egy roppant góccá forrjon ezer elménk,
Egyetlen góccá forradjon agyunk!
Előre, föld, rendülj ki záraidból!
Új-új utakra dobbanj!
Hányd el penészes, ósdi kérgedet,
És légy olyan, mint voltál őskorodban!
Mint a zűr és sötétség káoszában,
Hol forrongtak a küzdő elemek,
És szólt az Úr: Légy! - s egyetlen szavában
A dolgok rendje nőtt az űr felett -
Viharok zúgtak, gomolygott a mély,
S kék csillagfényben villódzott az éj -
Köztünk vak zűre egyre tart az éjnek,
Az elemek vad háborúban állnak,
de ím a szeretet lángjai szállnak,
S a káoszból felcsap a tiszta lélek!
Ifjak ereje nemzi fényes arcát,
S a barátság örök kapcsai tartják.
S az érzéketlen jéglap meghasad,
A babonát fényesség futja el.
Üdv, szép Szabadság hajnalcsillaga.
Nyomodban a megváltás sugárzó napja kel!
(Ford.: Kardos László)
Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 116-118. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése