Szegény földem, megszámlálod tétova léptemet,
ahogy a barázdába új magot vetek
és felemeled könnyű, őszi-súlyomat,
erdélyi széllel megsimogatod
reádboruló arcomat -
s ahogy meghajlok hordozó-erőd előtt,
gyomos, szomorú, szántatlan szívünk
összedobban egy új átok alatt:
mi tudjuk ketten, hogy Téged megtagadtak!
Szegény, elárult földem, olyan komoly és olyan
nyugodt és olyan hallgatag maradsz,
mint ki tudja, hogy úgyis hiába minden harc,
hiába minden akarat,
hiábavaló a jajgatás és
hiába az örömszavak,
hiába húznak szétszakító és
meghasító vonalakat,
hiába némítják el egyik oldalon
a nyelvet és mindhiába zúgnak
a másik oldalon új erdélyi indulókat.
Te mégis egy maradsz!
Komoly, régi, örök, erdélyi föld,
nem lehet elárulni Téged, csak önmagunkat,
Te mindig megmaradsz -
akkor is, ha erőszakos némasággal
hallgatnak itt az emberek,
akkor is, ha őszirózsás-indulókkal
mondják ki ott a nevedet...
Mindig megmaradsz: egészen
és épen - sziklanézéssel,
álomringató Maros-vizeddel,
a hegyet hasító múlttal és történelemmel,
a földedbe-hulló, minden eljövendő
őszi magvetéssel -
s a térképen gúnyolódó,
halvány-szomorú vonalak megett:
földedben nő a mag,
míg ölnek itt az emberek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése