Hazám, hazám, úgy érzem, meghalok már.
Anyám-szerelmem, áldjon meg az Úr!
Neved a végső szó, mely ajkamon száll.
Imádtak-é ily mondhatatlanul?
Rólad daloltam, még betűt se tudva,
S hogy most a halál bárdja fenyeget,
Utolsó sóhajom neved susogja.
Egy könnycseppel fizess csak. Ég veled.
Tíz gaz király, győzelmi mámorában,
Tört tagjaidon átalhajtatott,
S én pántlikáikból tépést csináltam
Sebedre, hintve édes balzsamot.
De szentelt romjaidból hit csírázik,
S a századok megáldják bús neved,
Az elvetett mag szerte kivirágzik:
Szabadság büszke csokra! Ég veled!
Húz már a föld... A rögök rám zuhannak.
Óvd mind, aki szívemnek rokona.
Tedd meg, hazám, az árva kis galambnak,
Ki kévéidben nem prédált soha.
Már hallom hívó szózatát az Úrnak,
De szálljon még a kérő izenet,
Még tartom súlyos kőlapját a sírnak...
Már nem bírom... reámdől... Ég veled!
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 68-69. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése