Puskin, Alekszandr Szergejevics (1799-1837): Poltava

Harmadik ének

Lelkét ugyan mély búja marja,
De ez az aggott daliát
Merész röptében nem zavarja,
Szándéka kerek és szilárd.
A svéd király s Mazeppa, ketten
Szövik a szálakat szünetlen,
És hogy a hetman a gyanút
Kijátssza egy sereg tanult
Doktort hozat és betegágyán
Tettetve nyög, gyógyulni vágyván.
Híreli: gond, harc és robot
Nyomába kél e kór, e bánat
- A halál sok heroldja - s ágynak
Esik az ily vén, ím, legott.
Lám, völgyéből a siralomnak
Elkészül, szent ritust akar,
Híják a főpapot hamar,
S halálos ágyához tolongnak:
Az álnok, ősz fürtökre, jaj,
Csurran a misztikus olaj.

Hasztalan várta - múlt az óra -
Moszkva a mord vendégeket
Ó sírok közt halotti torra
Az ellenséges svédeket,
Váratlan kanyarodva délnek,
A svédek Ukrajnába térnek.

Eljött a nap. És talpra állt
Mazeppa, otthagyta az ágyat,
Bár tegnap majd halálra vált
S hörögve-nyögve sírba bágyadt.
Ma Péter dölyfös ellene.
A hadak előtt friss erőben
Vonul el, villan vad szeme,
Kardját lóbálja elmenőben
S a Desznához tart gyors lován, -
Olyan, mint az a vén sovány
Bíboros, aki alig él, de -
Pápai dísszel homlokán -
Virulni kezd fonnyatag élte.
És szárnyakon repült a szó,
Ukrajnán vért kavarva átszállt:
"Mazeppa szennyes áruló,
Károlynak adta át a pálcát."
A polgárháború veres
Hajnala kél lánggal lobogva,
Péternek is ezerszeres
Háborgó, vaskomor haragja.
Az egyház átka kongva kong,
Hóhér-korbács csattog az agg
Képmásán, népgyülés zsibong,
És új hetmant választanak,
Iszkra és Kocsubej családját
A Jeniszej partjairól
Hivatja Péter, - kérve szól,
És könnyeit peregni látják,
e nemcsak szelid szavakat
Ád, - tisztességet, javakat.
Mazeppa régi haragossa,
Zord, vén Paljej, utat porozva
A cári táborba rohan.
A lázadás halóba van,
A vérpadon dacos Csecselj
S Zaporog hetmana vesz el...
Márs kedvence, ki koronádat
Leraktad s vettél sisakot,
Napod közel: ím, Poltavának
Távol bástyáit láthatod!

Péter parancsolt, s mint a zápor,
Csakugy dőltek a katonák -
S a síkon két ravaszdi tábor
Egymást karolta rejtve át.
Veszett tusán, borítva vérrel
S vérszagtól ittasodva már,
Igy csattan össze ellenével
A harcos, kit régóta vár.
S hatalmas Károly megzavarva
S dühödten látja: ez a had
Nem vert gomoly, amely a Narva
Síkján bomlottan megszalad -
Hanem tündöklő, rendezett,
Higgadt s iramló ezredek,
S egy acélszurony-rengeteg.
De Károly döntött: csata holnap.
Tábora álomba merül.
Csak egy sátorban susmutolnak
Fojtottan és szünetlenül.

"Nem, nem, már látom, kedves Orlik,
Elvéti célját a mohó,
Hamari tervünk szerteporlik,
Nem sűl ki ebből semmi jó.
Úgy érzem, Orlik, balga voltam.
Bárgyun botlottam. Most mi lesz?
Ebben a Károlyban csalódtam.
Vakmerő, fürge fiu ez:
néhány csatában, hatra-vakra,
Győzni, ez sikerül talán,
Bombát fogadni fölkacagva,
Ágostnál lenni vacsorán,
Vagy oly merészen, mint a muszka
Lövész, a tulsó térbe kúszva,
Mint most is, egy kozákot éjjel
Lelőni, vért fizetve vérrel...
De háborút az óriás Monarcha ellen vívni zordul!?
Azt hiszi: mint a katonák,
A végzet is dobszóra fordul?!
Vak, türelmetlen és rideg,
Kevély, makacs, könnyelmű, önhitt,
Isten tudja, miben hisz ő itt,
Az ellenség új s új erőit
Múlt sikereken méri meg -
S ebbe törik belé a bicska.
Röstellem, hogy vén napjaimra
Kalandor hálójába hulltam
Dicsőségén úgy elvakultam
s úgy csüggtem múló gyámolán,
Akár egy félénk kisleány."

Orlik

Várjuk, - mi lesz az ütközettel.
Időnk van, - semmi sem veszett el,
Péterrel jóra jöhetünk.
Csak győzni kell, s nincs benne kétség,
Ő békejobbot nyujt nekünk.

Mazeppa

Már késő. Arra nincs reménység,
Hogy megbéküljünk, ő meg én.
Rég eldöntötte ezt a végzet,
Fojtott dühöm régóta éget...
Azóvnál egyszer a kemény
Péterrel együtt lakomáta,
Éjjel, a parancsnoki házban.
A borral csobbanó kehely
Nyelvünk-szavunk forralta fel.
Én egy merész szót mondtam ottan,
Sok vendéget zavarba hoztam,
Eldobta serlegét a cár
S dühödten ősz hajamba markolt,
Mint aki felöklelne már,
Magamon ur maradtam akkor,
De vad bosszút fogadtam ott,
S ezt hordtam, mint a magzatot
Az anyaméh. S eljött az órám.
Mig napja le nem áldozik,
Emlékezni fog Péter úr rám.
Bosszúm megállni vagyok itt,
Koszorujában durva tüske.
Egy várost adna, hej, a büszke,
Az életét adná talán,
Ha úgy mint akkor, hajdanán,
Bajszomba ragadhatna most.
De várjunk. Eldől hamarost...
Ki fut meg, dönt a hajnalóra.
Igy szólt s lehúnyta zord szemét
Péter cár konok árulója.

Keleten új pitymallat ég,
A síkon, halmon ágyuszó
A biborszínben átuszó
Füst leng a fénylő nap alatt,
Az ezredek felállanak.
Búvik a lövész a bokorba,
Golyó sziszeg, gurul a bomba,
S hű fiai a győzelemnek,
A hűs szuronyok fölmerednek.
Árkok tüzében küzd a svéd,
Könnyű lovasság zúg előre,
A gyalogság nyomába lép,
Nehézkes tömbben nekidőlve
Nyomja a menet ütemét.
S a tragikus, nagy harci tér
Csupa láng s dörgés, csupa vér;
De végül is kezd a hadi
Szerencse hozzánk hajlani.
A lázadók agyontiporva,
Szétszórtan hullanak a porba.
Fut Rosen a szoroson át,
Schlippenbach megadja magát.
Hátrál-szorong a szőke svéd,
Fakón csügg tört rúdján a vászon,
S nálunk minden lábdobbanáson
Isten áldása a pecsét.

És harsányan és szenvedéllyel
A had felé süvölti Péter:
'"Az Ur nevében, harcra fel!"
S kilép kedvelt hiveivel
Sátrából. Arca, mint a sors,
Félelmes. Mozdulata gyors.
Parázs lobog a nagy pupillán.
Tetőtől talpig, mint a villám.
Megy. Elővezetik lovát.
Szilaj ló, mégis hű, komoly, -
Sorsdöntő harcot szimatol
S reszket, - bandzsít szép szeme párja,
Ugy vágtat a homokon át,
Büszkén hatalmas lovasára.

Mint arató ha itt a dél,
Elűl a harci szenvedély.
Csak a kozák ló nem henyél.
Izzadt emberek sorba gyűlnek,
Hallgatnak a hars trombiták,
Dombon az ágyuk csendesülnek,
Nem bőgnek éhesen tovább.
S most: közeledve-távolodva
Harsány hurrá riad ropogva:
Pétert látják a katonák.

Elhúz az ezredek előtt,
Derűsen, mint a diadal.
Szemébe szívja a mezőt,
Tódul nyomába hősi raj.
A cári fészken hű fiókák:
Ők vállalták a sors szeszélyét,
Politikák, hadak veszélyét,
S az útakat karöltve rótták:
Péter nyomán vigan tolongnak
Rjepnin, Baur, Brusz Seremetyev
S ki istenek kegyence lett,
Ura egy fél-birodalomnak.

S amott a kék menték során,
Jó szolgák vállán, halovány
Arccal, gyaloghintóba dőlve,
Sebben kinlódva tétován
Károly tekint ki a mezőre,
Mögötte néhány hű vezére.
Mélyen merül a gond alatt,
Szemében zűrös indulat
Szokatlan fénye. Károly el-
Tünődik: jó, amit müvel?
De hirtelen kezével int,
És Péter ellen kél megint.
S hadunk ott füst és láng között
A sík mezőn megütközött -
A poltavai csata zengett!
A tűz, az izzó jégeső
Omlott, s viharzott a mező,
S ha hullt a holt, új szabja lengett
Uj harcra. Mint a fellegek,
A friss lovasság úgy lebeg
Hosszú sorokban, cseng a kardja,
Ha lendülettel odavág.
Hullák hullanak rém-kazalba,
Száz vasgolyó dobogva pattog,
Becsap a véres katonák
Közé, szakad a föld alattok.
Svéd és orosz döf, kaszabol,
Dobpergés, vérző, durva boly,
Nyerités, ágyuszó, sikoly,
Halál, halál, pokol, pokol.

A harc vak, örjöngő zavar,
De higgadt a vezéri kar,
Csupán a fénylő szemek égnek,
Csöndesen folynak a szavak,
Nékik előre látszanak
Diadalmak és vereségek.
De ki a Péter oldalán
Az az őszfürtü veterán?
Két izmos kozák támogatja,
Sokat tapasztalt két szemét
Lázzal, buzgón járatja szét,
Elzajlott, régi harcok apja.
Nem pattan lóra már szegény.
Megrokkant számkivetve, árván,
Kozák se csődül már, a vén
Paljej parancs-szavára várván!
De mért villan a szeme bomlott
Dühvel? Mért sötét e homlok,
Akár az éj? Mi dúlta meg,
Mitől fakó a bús öreg?
A gyűlölt hetmant látta szembe,
Kavargó ágyufüst alatt
És újra meggyülölte gyenge
Korát a fegyvertelen agg?
Mazeppa állt, csak állt borongva,
S a harcot nézte; a kozák
Rokon köréje gyült a dombra,
A szergyukok, a sztrazinák.
Puskalövés!... Fordul a vén -
Ott füstöl?... Vojnarovszki lőtt.
Ifju kozák a domb füvén
Fetreng a lábaik előtt.
Tajtékos lova szabadul
És vissza-elporzik vadul,
Lángzó határban veszve el...
Mazeppára tört a kozák,
Karddal rohant a fronton át,
Szemében tébolyult dühvel.
A haldokolóhoz lép az agg
S kérdezné. Választ már nem ad,
Csak húnyó szeme fenyeget,
Sáppatag arca kín s harag,
De egy nevet még elrebeg,
Mária kedves, szép nevét.

De ím a harcok vége itt van!
Hurrá! Gyerünk! Meging a svéd!
Győzelmek glóriája csillan!
Még egy roham, s már fut az ellen;
Nyomába lovasság ered,
Tompul a gyors kard háton-mellen,
Holtak boritják a teret,
Mint fekete sáska-sereg.
Ünnepel Péter. Csupa fény.
Büszkeség csillog mély szemén.
A cári asztal dús, teli,
A sereg künn rivalg a sátor
Körül, ahol a cár a bátor
Vezéreket vendégeli,
Idegent, foglyot egyaránt,
Ürítve tanitóira
Ünnepi, habzó poharát.

De hol a fő vendég? Hova
Tünt el félelmes mesterünk?
Kinek dühét csak Poltava
Oltotta el? Ő hova tünt?
S galád Mazeppa merre jár?
Menekül Júdás, szabadon?
Mért nincs közöttünk a király?
S az áruló a vérpadon?

Kopár sivatag rejtekén
Vágtatnak: Károly és a vén.
Közös a sorsuk: menekülnek.
Halál les rájuk mindenünnet.
Veszély s düh erőt sokszoroz,
Fejét a ló nyakára rejti,
Súlyos sebét is elfelejti
A király, - űzi az orosz!
A hű csatlósok tömege
Liheg, de alig éri be.

Át-átpillantva éjsötét
Szemmel a puszta félkörét
A vén hetman mellette fut.
Egy udvarház... Ugyan mi jut
Az agg eszébe? Mért remeg?
Mért vágtat úgy a ház megett,
Teljes erővel? Mi lehet?
Tán ez a néma, puszta udvar,
Gyomos kert s pusztuló lak itt
A nagy, mezőre tárt kapukkal
Eszébe kuttat valakit?

Te, szűzesség rontó gonossza!
Hát megismerted? Ez a ház,
Hol hajdan vígan elborozva,
Elöntött boldog, könnyű láz,
Mely kedves körben úgy marasztal -
S tréfáidtól zengett az asztal?
Ismered? Ez az édes otthon,
A tündér emlék itt lebeg?
S a kert, honnan éjtszaka, titkon
Angyalt raboltál?... Ismered!
A síkon árnyba fúlt a nap,
A kék Dnyeper partján az éji
Sziklák közt törten nyugszanak
Oroszföld s Péter gyűlölői.
Álomtalan alszik a hős,
Poltavát, mindent elfelejtett,
Mazeppa álma eszelős,
Félsz veri a rossz mélyü lelket.
És hirtelen az éji nagy
Csendből szólítják. Felriad.
S látja: ujjával fenyegetve
Valaki halkan ráhajol.
Megborzad: mintha bárd alól...
S kibontott hajjal áll felette,
Süppedt szemében szörnyü láng van,
Fakón, rongyokba bugyoláltan,
Soványan, telihold alatt...
"Álmodom?... Mária!... Te vagy?"

Mária

Jaj, halkabban,m szivem! Ne még!
Csak imént hunyta le szemét
Apám s anyám!...
Meghallana!...

Mazeppa

Mária, árva Mária!
Térj magadhoz!... Mi van veled?

Mária

Olyan csalók az emberek!
S ezek a bárgyu suttogások!
Minap is azt mondta anyám, hogy
Apám, az én apám halott.
S még egy fejet is mutatott,
Egy ősz fejet! - Szerelmes Isten!
Hazugság! Hova fussak innen?!
S gondold csak: az a fej, a holt,
Nem is egy ember feje volt...
Egy farkasé! Igy megcsufolt!
Miért akart becsapni engem?
Nem szégyelli, hogy így gyötört?
Hogy véled szökjem, az erőt?
Hát lehet ez?

Bánatba verve
Hallgatta érc-szivű szerelme.
S tovább viharzik a leány
Borús agya: "Igen... talán...
Emlékszem... ünnep volt... a rét...
A holttestek... a sűrü nép...
Anyám fehéren elsuhant...
De tőled külön, egymagam
Mért kószálok az éjszakába?
Gyerünk haza... későre jár...
A fejem belevész a kába
Gondokba, menünk haza már...
Jaj... összetévesztettelek...
menj, hagyj magamra, jó öreg.
Az arcod gúnyos, szörnyü kép.
Undok vagy. És ő csodaszép;
A szeme égő szerelem,
És oly gyöngéden szól velem!
Szelid bajussza hófehér,
A tiéd, öreg, csupa vér."
S kacagni kezd sikongva-fájva
És mint a zerge, felszökell,
S táncolva-futva tűnik el
A holdas-titkos éjtszakába.
Ritkul az árnyék keleten.
A friss kozáktűz fellobog:
Darát főznek a lovasok,
S a lovakat a Dnyeperen
Lenyergelik és megitatják.
Károly serken: "Hé, kél a nap!
Mazeppa! Itt a virradat!"
De rég felkeltették Mazeppát
A gondjai, a kín, a bú,
Fölnyergel, s fut nyugat fele
A vert királlyal, néma tájon,
S vadul megvillan tört szeme!
Hogy átallépnek a határon.

Száz éve múlt, - és mi maradt
A büszke harcos férfiakból,
Kik ugy tomboltak-dúltak akkor?
A kor fölöttük áthaladt -
Vérnek, tusának, zord parancsnak
Már halovány emléke van csak.
És ahol Észak népe fárad,
Te raktál - és más senki - ott,
Győzelmes hőse Poltavának,
Örökös monumentumot.
Hol malmok szárnyas sora űl
Békés palánkként a kopár
Bender bús lejtői körül,
S nagyszarvu bivalycsorda jár
Porló hősök sírjainál -
Csupán beomlott és kiégett
Falak, pár horpadás s a késő
Mohával lepett régi lépcső
Idézi a királyi svédet:
Egymaga, hű szolgák között,
Itt verte vissza vakmeréssel,
Kardját eldobva, puszta kézzel,
A rohamozó törököt.

S a táj megindult, hív utassa
A hetman sírját se kutassa:
Mazeppa rég feledve már;
Évente egyszer csak a pap szól
A hajdani kiátkozottról,
Ha ünnepnapon prédikál.
De az a bús sír megmaradt,
Ahol a két mártir pihen
A klastromban a föld alatt,
Tisztes ó sirok köriben.
S a dikanyka-i tölgyfasor,
Amelyet jóbarátok ástak,
Róluk susogva-sírva szól
Az áhitatos unokáknak.
S a bűnös lány?... A hagyomány
Hallgat felőle. Sorsa, része,
Homályba hulló szenvedése
Sürű sötétség, mély talány.
De egy-egy vak falusi dalnok,
Ha pengeti a régi zsarnok
Hetman dalát a nép előtt,
Még néha megemlíti őt.
(Ford.: Kardos László)
*

(Puskin,Alekszandr Szergejevics orosz költő. Az orosz költészet legnagyobb alakja, az új orosz irodalom megteremtője és mester. Rajongó szabadságvágya, bátor realizmusa, a nép iránti forró szeretete, színes és merész képzelete, nagy zenei hatású, művészi formái a világirodalom egyik legtiszteltebb alakjává teszik. Puskin főművének, az Anyegin-nek több magyar fordítása is van, legjobbak a Bérczy Károly és Áprily Lajos fordításai.

Poltava:

Nagy Péter 1709. június 27-én Poltavánál legyőzte az áruló Mazeppa ukrán hetmannal szövetkezett XII. Károly svéd királyt. Dosenko: a régi Kisoroszország egyik hőse, makacs ellensége az orosz uralomank. Szamojlovics Grigorij: a hetman fia, - I. Péter uralkodása elején Szibériába küldték. Paljej: Mazeppa egyik száműzött ellensége, részt vett a poltavai csatában. Gorgyejenko: kozák hetman, a svédekhez csatlakozott, elfogták és kivégezték. Iszkra: poltavai ezredes. Orlik: Mazeppa írnoka. Bulavin: doni kozák felkelő.Csécselj: Baturin védője Mensikov herceg ellen.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 73-116. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)