Árnyas folyók, völgyek van odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt agy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplű hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztese volt.)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant körlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé, az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-finom szárnyukon.
(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalizmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébként ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 130-131. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése