Mennek előttem az éjszakában. Ketten.
Olyan nagy a csend az utcán, hogy hiába szeretnék elmaradni. Fojtott beszélgetésük hangja elérkezik hozzám.
Csak hárman vagyunk, ameddig ellát a szem.
A lámpafény végig mindenütt imbolyog a széltől.
- De, igenis elfordultál!… - mondja a férfi és valami különös rosszaság van a hangjában. – Könny csillogott a szemedben!…
- Ugyan, drága Gusztáv… Hogy mondhatsz ilyet!…
- Láttam… Figyeltelek!… Jókedvű voltál, végig. Tetszett neked ez a filmvígjáték… De a végén… Igen a végén, amikor a férfi karjába vette a nőt és csókolta… akkor én feléd fordultam… Te elnéztél a vászonról és szemedhez emelted a zsebkendődet… Ne tagadd!… Lásd be, hogy ez nekem nagyon fájt...Meg kellett mondanom… Ezért én hetekig fogok szenvedni…
Most csend van. Tíz méterre tőlem kis dráma játszódik le a szélben.
Mennek előttem… Megfigyeltem őket… Férj és feleség. A feleség egyenes tartással halad. A férfi… A férfi minden mozdulata különös. Tartása töpörödött, menése olyan, hogy lépéseinél az ember azt hiszi, hogy hátrafelé indul. Csak az utolsó pillanatban viszi mégis előre a lába. Eléjük kerülök.
A nő fekete hajú, fekete szemű. Nézésében sok van a szenvedés mélytűzűségéből. A hangja néha megcsuklik:
- Mindig féltékeny vagy Gusztáv. Értsd meg, hogy szeretlek, nekem nem kell más férfi csak te!… Nem jut soha eszembe, hogy béna vagy. És nem könnyezem, ha látok egy szép férfit a filmen, aki karjába vesz egy nőt… Értsd meg végre…
-Mindig ezt mondod… Szenvedni hagysz s azután azt mondod, hogy más férfi nem érdekel… Tudom, hogy nem mondasz igazat… Nő vagy… Asszony… Aki nem úgy akar szeretni, hogy a férjének előbb meg kell vágnia a húst, mielőtt enni kezd és a nyakába kell akasztania a szalvettát. Ez megöli benned az életkedvet.
- Hagyjál… Ne kínozz, Gusztáv… Hadd karoljak beléd… Hadd mondja meg helyettem ez a melegség, amit adok neked, hogy nm mondasz igazat. Szeretlek… Így… - a hangja fátyolos –, még jobban szeretlek…
Most megint elmaradok. Az asszony riadtan néz rám. A férfi lesüti a szemét.
Most láttam az asszony arcát. A foga fehéren csillogó, mint az elefántcsont. A haja szénfekete, mint a Carmeneké. Tűz van a tekintetében és mégis… valami nagy szenvedés az egész lényében… Megzavartam őket. Hallgatnak.
Szegény asszony… Úgy sajnálom most, ebben a csöndes, kihalt éjszakában,mintha nagyon-nagyon közel lenne hozzám Szenvedek érte…
Biztosan hazamennek. Az asszony gyorsan le akar feküdni majd. Nagyon fáradt. Világoskék hálóinge van, rózsaszínű hímzéssel. De nem fekhet le mindjárt. Le kell vetkőztetnie a férjét,rá kell adnia a hálóinget.
Azután biztosan sokáig nem szabad elaludnia. A férj rossz alvó. Sokáig zsörtölődik. Az asszonynak sokat kell szenvednie egy pillanatért, amikor tényleg könnyezett a szeme a moziban…
De ilyenkor megtörik. Sírni kezd, hogy soha többé nem okoz fájdalmat az urának… A béna férj átnyúlik a szomszédos ágyba és csókkal köszöni meg az ígéretet.
Holnap reggel megint szalvettát köt az ura álla alá, hogy le ne kávézza magát. Délben megvágja a húst… S este… csak este ne kelljen moziba mennie ennek a szegény asszonynak…
Megint eléjük kerülök. Én ezért az asszonyért, aki ennyire szenved, mindent meg tudnék tenni.
Úgy sajnálom… úgy szeretem ezért a nagy szenvedésért… Milyen jó lenne megismerni… Vigasztalni…
Valamit suttognak és megállnak.
Az asszony izgatott hangon szól rám:
- Miért kerülget bennünket?… Takarodjon, mert rendőrt hívok!…
Megfordulok. Olyan szörnyű hallani ennek a drága asszonynak riadt hangját. És látni ezt a szerencsétlen embert, aki félve bújik el a felesége mögé.
- Bocsánat… - hebegek – Erre vezetett az utam.
- Még egyszer mondom… Azonnal takarodjon!…
Most már megijedek ettől a hangtól. Az utca úgy visszhangozza, mintha az asszony cinkosa lenne. Rettegve nézek végig az utcán… Kellemetlen a helyzetem. A szívem nem bizonyíték… Az Andrássy-út felől jön egy férfi. Megfordulok és rohanok a kocsiúton. Mint egy tolvaj, aki ellopott valamit.
Ők befordulnak egy mellékutcán. A béna férjnek erősen doboghat a szíve..
Én pedig csak rohanok az éjszakában. Mint egy igazi tolvaj… Loptam a boldogtalanságból…
...mert én már örülni és nevetni sohasem fogok maradéktalanul…
Tegnapelőtt éjszaka megtanultam, hogy mi a mélységes szenvedés...
Forrás: A Holnap. Fiatal Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése