Születésének századik évfordulóján
„Amikor kezet emelt
önmagára a kor,
ő volt ez a kéz.”
Brecht
1919
elején kevés hasonlóan időszerű könyv jelent meg Magyarországon, mint Karl Kraus Búcsúztató-ja, Színi Gyula
fordításában. Ószövetségi próféták átkozódásai és örömujjongás harsog benne a
dicstelenül kimúlt Osztrák-Magyar Monarchia hullája felett. „Ezt az államot a
sátán gondolta ki, ennek az államnak a léte ellentmondott minden fizikai és
erkölcsi tisztaság-törvénynek, … ez az állam egy otthon tartott temetetlen
hulla volt… Hisz itt semmi sem volt igazi, itt minden ál volt, a legalább: Ausztria, a császári felség halálbirodalma.”
Kraus egyértelműen Ausztriát és Németországot mondja ki bűnösnek az első
világháborúért. Végeszakadatlanul átkozza a korlátolt Ferenc Józsefet; a
császári és királyi hadigépezetet, tehetségtelen, felelőtlen tábornokaival,
akik mezítlábas gyalogságot kergettek a halálba”; a hivatalnokokat, akik „arra
tartottak igényt, hogy már maga az ostobaság is Istenhez hasonlóvá tesz”; a
hadimilliomosokat, akik „milliós üzleteket kötöttek a népmilliók bőrére”; az
újságkiadókat, „akik az embervágóhídról pausálékat vettek fel”; nekik éppúgy,
mint a háborús költőknek és az ifjúságot háborúra uszító nevelőknek „legfeljebb
a pokol árnyékszéke lehetne nyitva”. Hazaszeretete „ama védtelen katonák
érdekében munkálkodott, akiknek a ’Gotterhalte’-ért kellett tönkre menniök,
akiket a vér spekulánsainak életrevaló üzletei miatt halálba és kínba kergettek,
akik a főhadiszállások pezsgős vacsorái miatt éheztek, akik tábornokok
leányainak kelengyéje miatt megfagytak”. „Irtóztam attól a lehetőségtől, hogy
az igazságtalanság győzhet az igazságon, és hogy Szerbia letörői és Belgium
betörői a végén még elviszik büntetés helyett azt a pálmát, amelyet az urk
Házának egyik deliráló tagja már a levegőben látott himbálózni… Rettegtem tőle,
hogy a hadilevéltár felismerései és a sajtóhadiszállás igazságai lesznek a
jövőben a műveltség szennyforrásai… Hogy Hötzendorfi Conrad iskolakönyvek
szentje, Weiss Manfréd pedig drámák mintaképe leend…”
Karl
Kraus tisztán látta, és a háború kezdetétől hirdette, hogy mi lesz ennek a
„tragikus operettnek” a vége. Ahogyan a Monarchia gyűlöletes, torz
államalakulata megjelenik itt előttünk (másképpen mint Kafkánál, Musilnál,
Haseknél), „ez a valószínűleg Haza”, amely „áldozatait olyan háborúba küldte,
melyről tudta, hogy „elveszett” – mindez kísértetiesen egybecsendül a Monarchia
torzképződményét, a Bécsnek alávetettséget, a magyar uralkodó osztályok
korlátolt, önző, népáruló szemléletét hasonló prófétai indulattal ostorozó, a
háború kimenetelét kezdettől nem kevésbé világosan látó Ady verseivel. A Rengj csak, Föld, a Barangolás az országban, az Enyhe,
újévi átok, a Dal a hazugság-házról,
A mezőhegyesi háború káromláslavinái,
„a mesebeli János” értelmetlen pusztulásán érzett keserűség kirobbanása
stilisztikai magasfeszültségükben is rokonok Kraus idézett fordulataival. A
gondolati és kifejezésbeli párhuzamok még meggyőzőbbek, ha Ady publicisztikáját
vetjük egybe Kraus írásaival. Az osztályából kiszakadt osztrák nagypolgári és a
magyar hétszilvafás nemesi ivadék egyformán látja a katasztrófát és tragédiát,
sőt azt is, hogy ennek a történelmi folyamatnak gyökeres társadalmi
átalakulásba kell torkollnia.
Ezért
– a fegyvertársi közösség tudatában – közli Ady a Nyugat 1913. december 1-i
számában ujjongva a hírt: Karl Kraus előadást tart Budapesten. „Úgy látom, hogy
Karl Kraus és Thomas Mann ugyanazon estén, december 6-án akarnak és fognak fölolvasást
tartani Budapesten. Nagy megbecsülés ez a mi fővárosunknak, de ha egészségem
engedné, én Karl Kraust mennék meghallgatni… Túl szerények vagy túl keserűek
vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez a harcos, gazdag életű író nem miérettünk is
viaskodik már. Bátorsága, nagyszerű stílusművészete, akár neveket is tudnék
fölsorolni, erősen hatott, tanított és biztatott nálunk… Úgy sejtem, hogy itt
Budapesten különösen elemében és kedvében lesz Karl Kraus, aki mint fölolvasó
is nagyon egyéni, izgató és érdekes. Bárcsak sokat tudna rólunk mondani, ami
valószínű, mert olyan érdeklődésű ember, mint ő, rólunk sok mindent tudhat. Ha
a múltkor ’elzüllött’-nek nevezett császári Bécset az ő záp kultúrájával lehet
ostorozni, a mi gigászi parvenüségünk is méltó Karl Kraus-i dühökre. Aki pedig
talán mégis Thomas Mannt fogja választani egyazon este két fölolvasója közül,
annak is igaza lehet.” Karl Kraus néhány nappal Thomas Mann után tartotta meg
előadóestjét.
Ki
ez a Karl Kraus, aki négy évtizeden át annyi csatát vívott uralkodók és
hadvezérek, milliomosok, rettegett újságfejedelmek, ünnepelt írók ellen – egy
egész társadalmi rend ellen? Csehországban született, 1874. április 28-án. Már 1877-ben
Bécsbe költözött a család. Kraus itt végezte tanulmányait. Papírgyáros apja
kívánságára beiratkozott a jogra, majd germanisztikát és filozófiát hallgatott.
Színészi vagy írói pályára készült. Több lapba írt, de hamar megcsömörlött a
sajtóviszonyoktól. 1899-ben lapot alapított. Die Fackel című folyóiratában
eleinte megszólaltatott tudósokat, írókat, művészeket, később egyedül írta a
lapot. Itt jelent meg csaknem teljes életműve: tanulmányok, levelek, glosszák,
aforizmák, lírai versek, drámák, prózai és verses szatírák. Olyan író műve ez –
mondja -, aki „naplóját folyóiratként adja ki”. Az apai örökség lehetővé tette,
hogy kivonja magát a sajtó piaci törvényei alól. Így lett lapja szószék:
„nyilvános vádemelés a kor ellen. A vörös borítójú füzetek hatása példátlan
volt. „Fackel”-Kraust, a Monarchia mardosó lelkiismeretét gyűlölte és rettegte
a fennálló rendszer; minthogy megcáfolni nem tudta, lehetőleg agyonhallgatta a
jobboldali és a liberális sajtó. Neve messze a Monarchia határain túl is a
szellemi függetlenség egyik jelképe lett. Mindig konkrét személyeket s
jelenségeket támad. A rengeteg fenyegetés, sőt a tettleges bántalmazás sem
lohasztja harci kedvét.
Mondanivalójának
igazságát eredményesen szolgálja, hatását fokozza stílusának ereje, sajátos
szépsége. A Fackel-t rendkívüli műgonddal írta és szerkesztette: olykor
tíz-tizenkét levonat készült a lapból. Látszólag kultikusan tiszteli a nyelvet.
De csak látszólag, mert az írói nyelv számára nemcsak esztétikai, hanem inkább
etikai jelenség. Tagadja, hogy a stílus tökéletessége független lehet az író
jellemétől. Lichtenberghez hasonlóan ő is elképzel egy eszményi nyelvet,
amelyen nem lehet hazudni, vagy amelyben a hazugság legalábbis nyelvtani hiba.
A
korrupció elleni harccal kezdi: megtámadja a bankokat és kartelleket, s a velük
szövetséges sajtót; leleplezi a nepotizmust az egyetemeken, a klikkeket az írói
és színházi világban. Az egyszerű kis bűnözők pártjára álla, fellép a fennálló
jogrend védelmezői ellen. Az 1909-es messinai földrengéskor gúnyosan állapítja
meg: a sajtót leginkább az foglalkoztatja, hogy a természet kedvezett a bűnözőknek,
akik a börtönből kiszabadulva, veszélyeztetik a magántulajdont. Harcol a
nyárspolgár kulturális igénytelenségek, az álművészet ellen. Szatirikusan szól
a polgárságnak a haladásról alkotott elképzeléséről. Végzetesnek látja a
technika emberellenes felhasználását, a technika és az üzlet összefogását.
Támadásainak
állandó fő célpontja a sajtó; a „journaille” (szellemes szóalkotása a
„canaille” mintájára) butító manipulálása ellen küzd, elsőnek figyelve fel erre
a jelenségre. Az újságírást támadva a szellem prostituálása áruba bocsátása
ellen harcol. A nyelvvel való visszaélés vérfürdőkhöz vezethet. Ezért látja
részesnek a sajtót az első világháború, majd a fasizmus előkészítésében. Az
első világháború idején, „ebben a nagy időben” pontosan rámutat, hogyan csinál
egy hazug heroikus frazeológia olcsó é készséges ágyútölteléket az emberekből.
Azok az ostoba gyűlölettől izzó háborús sajtóközlemények, amelyeket kommentár
nélkül adott ki a Fackel-ban, a legélesebb szatíra erejével hatnak.
Ezekben
az években írja Az emberiség végső napjai című, minden drámai formát
szétfeszítő, vaskos kötetnyi jelenetsorát az emberiség pusztulásáról, amelyet
egy Mars-beli színház előadásaként képzelt el. A mintegy kétszáz jelenetből
álló műben az első világháború történelmileg hiteles dokumentumai pokoli,
fantasztikus látomásként elevenednek meg. Swift óta aligha született keserűbb
írás. Az emberek taníthatatlanok, mindent elfelejtenek, ezért nem lehet vége a
háborúnak, ezért vár pusztulás a világra. Reinhardt is, Piscator is szívesen
színre vitte volna a darabot, de Kraus attól tartott, hogy az anyag szenzációja
háttérbe szorítaná a gondolati tartalmat.
Mint
Ady szavaiból is láttuk: Kraus nem érte be az írott szó hatásával. Akárcsak a
Fackel-t, az előadói asztalt is szószéknek tekintette, ahonnan nemcsak
társadalmi, pokitikai csatáit vívta – „A költészet színháza” keretében saját
művei mellett megszólaltatta régi és új kedves íróit: Shakespeare-től Goethén
és Gogolon keresztül Brechtig. „Ha kínaiul vagy perzsául beszél, az emberek
ugyanazzal a feszült figyelemmel hallgatták volna” – írja Karin Michaelis.
Georg Trakl egy 1911-ben tartott innsbrucki előadásának hatása alatt írt
versében jelenítette meg „az igazság fehér főpapjának” alakját. 1920-ban, a
Fackel megjelenésének huszadik évfordulójára írt versében Kurt Tucholsky a
harcost ünnepli, a „füsttelen fényes láng”-ot, a gazdagok és nyárspolgárok
ostorozóját, aki – sok mással ellentétben – „hű maradt önmagához”.
1919.
május 1-től Kraus gyakran olvas fel munkások előtt; szenvedélyesen védi a
fiatal osztrák demokráciát a reakció restaurációs törekvései ellen. A
szociáldemokraták közelednek hozzá, de Kraus, mint a múltban, most is keserűen
tapasztalja a párt opportunizmusát, készségét a polgársággal való
együttműködésre. A proletárforradalmakban pedig a doktrinér polgári értelmiség
kudarcra ítélt kísérleteit látta; a bajor forradalom bukását egyenesen
összefüggésbe hozta az expresszionizmussal, amelynek legjobb képviselőit
egyébként nagyra becsülte. Magányos harcos maradt. Ennek ellenére a forradalmi
német sajtó nemegyszer leszögezte, hogy a munkásosztály saját írójának tekinti.
Kraus
következetesen bírálja az osztrák szociáldemokrata művészetpolitikát, amely
„polgári műélvezetet” nyújt a munkásoknak. Keserűen kérdezi: nem volna-e erkölcsösebb
a proletárokat „pálinkával eltéríteni az operettek élvezetétől, mint
megfordítva”? Amikor az ellen tiltakozik, hogy a munkásokat a polgári színház
asztaláról lehulló morzsákkal táplálják, szavai Lenint juttatják eszünkbe: „… a
mi munkásaink és parasztjaink többet érdemelnek mint látványosságokat. Jogokat
szereztek az igazi nagy művészetre.” Kraus nemcsak a szórakoztatóipart bélyegzi
meg – a salzburgi ünnepi játékokban, Hofmannsthal Akárki-jének előadásában is
nagy csalást lát: a művészet összefogását az államhatalommal, az egyházzal és a
tőkével.
Ma
is tiszteletet ébreszt bátor harca az 1920-as években a „cápák” – a
konjunkturális nagytőke -, az azzal szövetséges zsaroló, szenzációhajhászó
újságírás és az 1927-ben a munkásokra lövető rendőrfőnök, Schober ellen. A
bécsi sajtó úgyszólván tudomást sem vesz arról, hogy a Sorbonne tanárai Kraust
mint a modern barbárság ellen harcoló írót 1929-ben irodalmi Nobel-díjra
javasolták.
A
fasizmus fenyegetését csírájában felismerte. 1933-ban a legnagyobb terjedelmű Fackel-számot készül kiadni, A harmadik Walpurgis-éj című drámájával
a nemzeti szocialista Németországról. De eláll ettől a szándékától: attól tart,
hogy árt a kiszolgáltatottaknak. Az Anschluss közvetlen veszélye miatti
kétségbeesésében, mint fuldokló a szalmaszálba, Dollfussba veti reményét. Ez a
szerencsétlen gesztus azonban nem csökkenti nagyszerű életpályájának értékét.
1936
februárjában jelenik meg a Fackel utolsó száma; áprilisban tartja meg Kraus
hétszázadik előadását, és a hónap végén meghal. Így kerüli el a ráváró
megsemmisítő tábort.
Karl
Kraus tévedhetett és természetesen tévedett is egyes személyek és jelenségek
megítélésében. Szélsőséges szenvedélyessége nem ismerte a mérlegelő
tárgyilagosságot. Semmivel nem törődve mondotta ki meggyőződését; sikeresen
bőszítette fel maga ellen többek közt Hermann Bahrt, Maximilian Hardent, Alfred
Kerrt és Franz Werfelt. igaz: a régi próféták is összeférhetetlenek voltak;
gyűlöletnek, gúnynak és értetlenségnek kiszolgáltatva, eszelősen is mondták a
maguk felismert igazságát. Szélmalomharcot vívó Don Quijote volt Karl Kraus? Az
a Karl Kraus, aki megindító idealizmussal hitt a szó erejében, abban, hogy a
hazugságok leleplezésével, az igazság tökéletes nyelvi megfogalmazásával véget
lehet vetni a társadalm igazságtalanságnak.
Kétségtelen:
századunk egyik legbátrabb és legigazabb embere volt – ezért gyűlölték
ellenségei. És becsülték barátai, tisztelői, honfitársai közt olyan költők,
illetve elbeszélők, mint Georg Trakl, peter Altenberg Hermann Broch és Stefan
Zweig; zeneszerzők, mint Arnold Schönberg és Alban Berg, Oskar Kokoschka, a
festő és Adolf Loos, az építész. „… hangja – írja Loos – áthatol a jövendő
századokon, amíg meg nem hallják. És az emberiség egyszer Karl Krausnak fogja
köszönni életét.” „Karl Kraus – mondja Kokoschka – leszállt a pokolba, hogy ítéletet
mondjon elevenekről és holtakról.” Schönberg ezzel az ajánlással küldi el neki Harmónia-elmélet-ét: „Talán többet
tanultam Öntől, mint amennyit tanulni szabad, ha önálló akar maradni az ember…”
Freud csodálja bátorságát és azt a képességét, hogy a kis dolgokban a nagyot
felismeri.
Thomas
Mann nagyra becsüli szatirikus lángelméjét, szellemben gazdag szenvedélyét”,
amellyel „az élet nagy dolgait védelmezi”. Kraus különösen kedvelte Brechtet;
gyakran előadott verseiből és jeleneteket drámáiból. Óriás tehetségnek
tartotta, „ha ő maga önmaga vámpírjaként doktrinákkal csapolja is vérét”.
Brecht tanítványi tisztelettel tekintett Krausra, s bár más világnézeti és
esztétikai alapon állt, valóban sokat tanult tőle, különösen abban, ahogy a
fasiszta beszédeket elemezte, igazi tartalmukat leleplezte. Hitler hatalomra
jutása után tiszteletét fejezte ki Kraus előtt, aki vállalta a harcot nála
sokkal nagyobb erők ellen. Ez a harc nem hiábavaló. „A sötét erőknek legalább
nem sikerült a tisztaság nagy képeit eltörölni és magának az erkölcsnek a
fogalmait kiküszöbölni.”
„Megtanított
bennünket olvasni – írja a cseh Karel Capek -, az olvasás legnagyobb
tanítómestere, aki valaha is élt… megtanított bennünket arra, hogyan értékeljük
helyesen a nyomtatott szavak értelmét és értelmetlenségét, ellentmondásaikat,
rémítő automatizmusukat. Aki kijárta a vörös füzetek iskoláját, az úgyszólván
egy morálfilológiai tanfolyamot végzett el: képessé vált arra, hogy észrevegye
ne csak a gondolatokban, hanem a szavakban lappangó hazugságot is, felismerje a
szellem korrupcióját, amely a nyelvnek a frázis által való korrumpálásában
árulja el magát. … emellett megtanított bennünket írni. Megtanított arra, hogy
a szavakon mint vadállatokon uralkodjunk. A szellem parancsol, a szónak
engedelmeskednie kell. Olyan korban, amikor az irodalomban és a politikában a
féktelen szó uralkodik, Karl Kraus korszerűtlen, de éppen ezért nagyon
időszerű: egyszerre a múlt és a jövő hangja.”
Kraus
kezdettől haláláig élénken érdeklődött a magyar társadalom iránt. Nem egyszer
célba vette a magyarországi nagytőkét és a Lehár, Kálmán művei révén
terjesztett operett-kultuszt; többször megbélyegezte Horthyt; rokonszenvvel
szólt a Bécsben letartóztatott magyar kommunistákról, tiltakozó táviratot
küldött Károlyi Gyula miniszterelnöknek Sallai, Füst és Karikás ügyének statáriális
bírósági tárgyalása ellen.
A
legilletékesebb tanú, Ady Endre szájából hallottuk, mit jelentett Karl Kraus a
magyar progresszió számára már az első világháború előtt. Bálint György
1940-ben írt kitűnő cikke Az emberiség
végnapjai-ról viszont arra mutat, hogy Kraus hangjára az ellenforradalmi
negyedszázadban is figyeltek. Bálint nagyra becsülte a „nagyszerű bécsi
szatirikus”-t, akinek az első világháborúról festett torzképe nem vesztette el
értékét és időszerűségét, hiszen „a gonoszság és a butaság örök”. De Bálint, a
kommunista forradalmár optimizmusával vitázik Kraus mérhetetlen
pesszimizmusával, amelyet azzal magyaráz, hogy Krause „nem értette meg, hogy a
szellem emberének, ha az értelmetlenség és erkölcstelenség ellen akar küzdeni,
egyetlen természetes szövetségese az a tömeg, amely úgyszólván a testén érzi a
világ erkölcstelenségét és értelmetlenségét, …”
Amit
Bálint György már nem láthatott: Karl Kraus egész harcos életművének, Az emberiség végnapjai-nak és A harmadik Walpurgis-éj-nek ma is
nagyon időszerű figyelmeztetéseit igazolta a második világháborút követő
korszak. F. C. Weiskopf már húsz évvel ezelőtt sürgette, hogy erőfeszítést és
pénzt nem kímélve meg kell szerezni Kraus válogatott műveinek kiadási jogát a
Német Demokratikus Köztársaság számára. Ez a nagyon ésszerű követelés meg is
valósult. Nem kétséges: íróink és olvasóink érdeklődéssel fogadnák Kraus
válogatott munkáit magyar nyelven. S vajon vállalkozik-e rá valamikor egy
rendezőnk, hogy színpadra vigye Az
emberiség végnapjai-nak és A
harmadik Walpurgis-éj-nek egy-egy részletét?
(Forrás: Nagyvilág –
Világirodalmi folyóirat XIX. évf. 6. sz., 1974. június, 933-936. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése