Apám,
ha feladatot bízott rám, mindig így kommentálta: „Velem nem jó egy tálból
cseresznyézni.” Egyik reggel megparancsolta – mert akkoriban nem létezett más,
csak parancs -, hogy iskolába menet adjak le egy vaskos levelet Pernold vasúti
inspektor úrnak, aki a Hotel Imperialban szállt meg, a Porsicson. (Másodikba jártam akkor, a Császári és Királyi Német
Tanítási Nyelvű Gimnáziumban, Prága II., Graben.) Ez az elnevezés, a „Porsics”,
cseh eredetű, és azt jelenti, „a folyópart”, és ez eddig rendben is lenne, hiszen
nem messze onnan folyik a Moldva. De én ösztönös ellenszenvet éreztem e prágai
utca iránt, mert mostohaanyám homoksárga, csípőben feszülő köpenyére
emlékeztetett, melyet akkoriban viselt, mikor még apám udvarolt neki. Én
szemtanúja voltam ennek az udvarlásnak, és hallottam, amint mostohaanyám ezt
mondta:
-
Szorít és feszül, mert a Porsicson vettem.
-
Az jó – jegeztem meg, mert úgy gondoltam, ezt a
hölgyet nem lehet elég kegyetlenül megszorítani.
-
Ki kérdezett? – kérdezte apám.
-
Én kérdeztem meg magamat – válaszoltam.
Apám
már majdnem lekevert egyet, amihez rendszerint hozzáfűzte: „Ahol a kötelesség
szólít, hallgatnak az érzések”, de aztán a hölgy iránti udvariasságból mégis
lemondott a tettlegességről. Ehelyett úgy nézett rám, mint Kronosz, mikor éppen
elnyelte egy-egy gyermekét.
Mindenesetre
kerülővel kellett iskolába mennem, a Porsicson át, negyedóra választott el a
nyolc órától, és tizenhárom éves voltam. Pernold urat jól ismertem, és egészen
jól bírtam, ami ebben az esetben persze nem annyit jelent, hogy egészen jól,
hanem csak annyit, hogy egészen jól, vagyis meglehetősen bírtam, avagy:
egészében ugyan jól bírtam, de nem minden részletében, csak egyes dolgokban.
Ilyen volt például igazi bécsies zeneimádata. Ez abban nyilvánult meg, hogy
állandóan egy, állítása szerint régi osztrák népdalt dudorászott, amely így
szólt: „Miért ne lennék én vidám, ha bú és baj szakad rám?” Pernold úr volt a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak revizora, apám pedig a Vasutak
számvitelét vezette. A cseh vasutak közül egyedül ez a szárnyvonal volt még
magánkézben, de államilag üzemeltették, így apám a Császári és Királyi
Vasútigazgatóságnál könyvelte a szárnyvonal bevételeit és kiadásait. A többi
cseh magánvasutat – ezeknek a könyvelését is apám ellenőrizte – már régen
államosították, ám a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak nyereséges volt,
évente tetemes osztalékot fizetett részvényeseinek, mert gazdag iparvidékeken
vezetett keresztül. Mindezt már régóta tudtam, mert apám a pontos könyvelésért
minden karácsonykor külön száz arany forint remunerációt kapott a Vasút bécsi
igazgatóságától. A remunerációból vett nekem korcsolyát, „Halifax” márkájú
volt, és rá kellett srófolni a cipőre, bár a cipőtalphoz rögzített
„Jackson”-hoz képest vacak volt, de mégiscsak korcsolya. Ez volt életemben az
egyetlen eset, hogy olyan ajándékot kaptam apámtól, amely szórakozásra való,
egyébként ezt is használtan, féláron vette egy ócskásnál a Galli-utcában, mert
hát a korcsolya az csak korcsolya, minek kellene, hogy új legyen? A srófok nem
fogtak jól, a korcsolya lötyögött, még mielőtt nekifutottam volna, Susi
Gerstelnek persze a cipőjéhez nőtt, előkelő „Jacksons”-ja volt, amely a cipő
orránál ívbe kunkorodott, és Susi bizalmatlanul méregette az én hegyben végződő
Halifaxomat, de a szegénység tündöklő fénnyel ragyogja be a lelket.
Ám
Pernold úr, ahányszor Prágában járt, legalább egy ízben nálunk vacsorázott. Nem
mintha apám baráti érzelmeket táplált volna iránta. Egyébként sem ismertem
senkit, aki iránt így érzett volna. Talán még gyűlölte is. A vacsorameghívások
semmit se bizonyítottak. Így például nagyon is jól tudtam, hogy apám gyűlöli a
főnökét, Slezina főinspektort, azt a piszok frátert. Mégis, karácsony hetében
minden évben el kellett gyalogolnom apámmal a Smichov kerületbe, hogy ott
leadjunk Slezina lakásán egy nyolckilós sonkát. A kapuig apám vitte a sonkát,
viszont nekem kellett fölcipelnem a négy emeleten (két emelet, plusz
magasföldszint, plusz félemelet), és én csöngettem be Slezináékhoz. Rendszerint
egy zöldes bőrű nőszemély nyitott ajtót, nyilván Piszokfráterné. Úgy gondoltam,
lépbántalmai lehetnek, hiszen „Slezina” azt jelenti: lép. Eszerint semmiképpen
sem lehettem bizonyos afelől, hogy apám valóban őszintén ragaszkodik Pernold
úrhoz, még ha a küldetésemet megelőző estén libapecsenyét evett is nálunk,
vöröskáposztával és cseh knédlivel, előtte pedig marhahúslevest kockatésztával,
utána meg almásrétest, amelynek tésztáját nyers korában úgy kinyújtották, hogy
akkora lett, mint egy kétszemélyes lepedő. Miként máskor is, az én feladatom
volt, hogy „A békához” címzett vendéglőből felhozzak egy kétliteres palack
pilzeni sört a Pernold úr tiszteletére rendezett, mindig egyforma vacsorákhoz.
Tavaly elkísérte a felesége is, lényegesen fiatalabb volt, mint Pernold úr, aki
már kissé kopaszodott, fogai megsárgultak, míg az asszonynak hatalmas melle
volt, és folyton Marienbadról mesélt, főként egy ottani katonatisztről, akit
unokabátyjaként emlegetett.
-
Unokabátyja, hahaha, ismerjük már ezt – mondta a
konyhában mostohaanyám.
-
Honnan ismered? – kérdeztem.
Mire ő:
-
Nem azt mondtam, hogy őt ismerem, azt mondtam, hogy ezt
ismerem.
-
Mi az az ez?
Erre
már nem kaptam választ. De mindez, mint mondtam, tavaly történt. Ebben az évben
Pernold úr egymaga jött el.
Apám
levelével egyik kezemben, a másikban iskolatáskámmal – melyet szintén
használtan szereztünk be a Galli-utcában – beléptem a Hotel Imperial halljába,
amely cseppet sem hatott imperiálisnak, hanem sötét és dohos, és elnyűtt
bőrbútorokkal volt berendezve. A portáspulthoz léptem, ahol az aranyzsinóros
portás, egy pincér, egy szobalány, egy háziszolga csíkos kötényben, egy
takarítónő, kezében fölmosóvödörrel és még két-három, meghatározhatatlan
külsejű ember látható izgalommal, egymás szavába vágva tárgyalt valamit. Nem
tudtam volna közöttük szóhoz jutni, ha maga a zsinóros portás meg nem szólít.
-
Te meg mit akarsz?”
A „meg”
szót sértőnek találtam. Mi az, hogy „meg”? Jogos és fontos tennivalóim vannak.
Hogy mer ez az alkalmazott így lekezelni engem, akinek már névjegyem is van,
rajta „gimn. tan.”? Nem vagyok a frére
cochonja. Ezt a becsmérlő kifejezést az idegen szavak szótárából ismertem.
És különben is, mint másodikos, súlyt helyeztem arra, hogy magázzanak.
Különösen egy portás. Mellesleg a névjegyet bérmaapám, Jóska unokabátyám
nyomtatta nekem tavaly névnapomra.
-
Minek neked névjegy, te mafla? – kérdezte akkor
apám. – Miért nem kérsz inkább olyasvalamit, aminek értelme van, például
alsónadrágot vagy zsebkendőket?
Én
azonban ragaszkodtam a névjegyhez, a „gimn. tan.”-nal. Most hát elővettem egyet
és így szóltam:
-
Beszélhetnék Pernold úrral?
-
Nem – válaszolt a portás, anélkül, hogy tudomást
vett volna a névjegyről -, éppen ővele nem beszélhetsz.
-
De nekem beszélnem kell vele.
-
Pernold úrral senki sem beszélhet.
-
De nekem muszáj, mégpedig azonnal, nem érek rá.
A
portás arca, amely az egyenruhaszerűen díszített, sildes sapka alatt katonásan
hatott, és emiatt többnyire támadó kifejezést öltött, most valami ázsiai
vigyorba rándult, amely szabaddá tette mohó farkasfogait.
-
Tehát beszélned kell vele. És szabadna tudnom,
miért?
-
Levelet hoztam neki.
-
Levelet? Add ide.
-
Személyesen neki kell átadnom.
Erre
mindannyian valami hátborzongató hahotába törtek ki, a portást, a pincért, a
háziszolgát, mindkét nőt, az egész hallt ez a különböző hangmagasságokban
variálódó, iszonyú gúnyröhej töltötte be, amelyből kisvártatva kivált a portás
nevetéstől csukladozó hangja:
-
Személyesen, hahaha, személyesen akar vele
beszélni…
És a
többiek is utána üvöltötték:
-
Személyesen vele, hahaha, személyesen vele…
-
Miért ne személyesen? – kérdeztem olyan dühösen,
hogy hirtelen abbamaradt a nevetés.
-
Mindjárt megmondom, fiacskám – válaszolt most a
portás -, egészen pontosan megmagyarázom. Azért nem adhatod át a levelet személyesen Pernold úrnak, mert
Pernold úr ma éjjel fölakasztotta magát.
-
Hogyan? – Ezt a kéttagú szót sikerült legalább
hat szótagosra dadognom.
Erre
megint kitört a röhögés.
-
Hogyan, azt kérdezi, hogyan – kurjantott a
portás. – Hogyan, azt nem tudom megmondani. De hogy mivel, azt megmondhatom
neked. A nadrágtartójával akasztotta fel magát. És meghalt. A rendőrség már a
szobájában van.
A
„rendőrség” szótól olyan fürge lettem, mint egy antilop. Két ugrás elég volt,
hogy kint teremjek az utcán, ahol nyomban belesodródtam a munkába sietők
reggeli forgatagába. Tisztában voltam vele, hogy a levéllel mindenekelőtt el
kell jutnom apámhoz, a vasútigazgatóság kaszárnyaszerű épületébe, ahol apám
hivatala volt. Az őt odáig nem volt nagyon hosszú. Futottam. Felakasztotta
magát a nadrágtartójára. Különös dolog ez Pernold úr nadrágtartójával és
általában egész öltözékével. Rendszerint só-bors pöttyözésű, durvának látszó,
spriccelt szövetből készült öltönyt viselt, hozzá salzburgi ezüstgombokkal
díszített zöld posztómellényt, ami valami vadász-szerűséget kölcsönzött
külsejének. Fokozta még ezt csukaszürke lóden felleghajtója, de legfőképpen
zöld zsinóros, zergetollas, vidám alpesi kalapja.
-
Szepi-kalap – mondta Pernold -, Ischlből való,
hiszen a császár is ott szokott zergére vadászni.
Pernold
úr ezzel homályosan sejteni engedte, hogy a zergetollhoz tartozó zergét ő maga,
személyesen kapta puskavégre Őfelsége vadászterületén; de mikor jobban
szemügyre vettem, megállapítottam, hogy a bécsi Habig cég portékája.
Mindazonáltal a zergetoll, akárhogy is vesszük, zergetoll. Szinte hihetetlen,
hogy rohanásom közben mindez átvillant agyamon. Mindez és még ennél is több.
Elsősorban a sorsdöntő nadrágtartó. Pernold úr a zöld mellényt mindig nyitva
hordta. Így láthattuk halványzöld csíkos puplin ingét, fölötte a nadrágtartó
keresztpántját, amelyre színes fonállal ez volt ráhímezve: „Adjonisten!”
-
Időspórolás – magyarázta Pernold úr. –
Rendszerint bőrnadrágot viselnek hozzá,a bőrnadrághoz térdharisnyát, a
térdharisnyához gojzerercipőt. Így vonja maga után egyik dolog a másikat. De én
mindenhez ezt hordom, mert boldogult édesanyám hímezte, érettségire ajándékozta
nekem, ezekkel a szavakkal: „Ez majd jó tartós lesz, oszt ne feledd
idesanyádat.”
Most
pedig Pernold úr a szeretett nadrágtartóra akasztotta fel magát. Miért tette,
érthetetlen volt számomra. itt-ott ugyan hallottam már azelőtt is
öngyilkosokról, de hogy valaha is nekem akad dolgom egy öngyilkossal, sose
hittem volna. Most pedig itt volt; valaki, aki tegnap este nyolc órakor még
kedélyesen libapecsenyét evett velünk. Tíz órakor elment; és azt mondta:
Ajánlom magamat. Ezek voltak utolsó szavai. Mi volt itt ajánlanivaló?
Egyáltalán, mi történhetett este tíz óra és reggel nyolc között, hogy erre az
elhatározásra jutott? Tegnap még énekelt nálunk, és apám kísérte zongorán. „Vad
erdőn szarvast ejtek el” és így tovább a befejezésig, amely szerint: „És mégis
én, szegény fiú, voltam szerelmes is.” A „fiú” szónál elvigyorodott. Érthető
okokból. Egyébként mit jelenthetett ez a „mégis”? Kinek vagy minek ellenére
volt szerelmes is? És miért „is”? Ezen el kellett töprengenem. Azt persze
tudtam, hogy az éneklés nem feltétlenül a jókedv jele. Egyszer például
hallottam, amint a házmesterünk, Rzsepa úr vidáman énekli: „A vrsovici búcsúba
indultam egykor épp”, és közvetlenül az utolsó sor után a neje fejéhez vágott
egy tányér pacalt. Határozottan emlékszem, hogy pacal volt, mert szemtanúja
voltam a jelenetnek, éppen le kellett adnom valamit Rzsepáéknál. Engem mindig
arra használnak fel, hogy leadjak valamit. Mindig az utcákat, emeleteket járom
más embereknek szóló cédulákkal, levelekkel és üzenetekkel. Ilyen az élet. És
mindig, mikor le kell adni valamit, épen olyankor történnek a legvadabb dolgok.
Most is: egy vaskos levélboríték volt a kezemben, a borítékban a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak mérlegének mellékletei, apám Pernold úr
távozása után még késő éjszakáig dolgozott rajtuk. Hiszen ezért kapta a
remunerációt. Apám kötelességtudó volt, még libapecsenye után is. Ha
elhalasztotta volna a munkát, akkor nem küldhetett volna el engem Pernold
úrhoz, és én már régen az iskolában ülnék a matematika dolgozatom előtt. Hogy
ezt elmulasztottam, önmagában semmiképpen sem mondható kellemetlennek; és
ráadásul egy öngyilkosság miatt. Verhetetlennek éreztem magam. Ilyen ellentétes
és kaleidoszkópszerű megfontolások közepette megérkeztem a vasútigazgatósághoz,
amely a Bolzano utca sarkán állt, lépcsőkön futottam fel, folyosókon
kanyarogtam, végtelen sok, megszámozott tejüvegajtó előtt haladtam el, míg
eljutottam a negyedik emeleten apám hivatali szobájába. Mindig csodálkoztam
azon, hogy ez az épület emberi ambíciók célpontja lehet. Az atyai tanításokból
ismertem a rangsort, gyakornok, díjnok, fogalmazó, számtiszt, főtiszt,
inspektor, főinspektor, följebb már nem is merészkedtem. Apám még csak főtiszt
volt, viszont Slezina úr, akit piszok fráternek vagy időnként egyszerűen annak
a csirkefogónak is hívtak, ennek ellenére vagy talán éppen ezért inspektor
volt, és minden karácsonykor sztaniolba meg zöld selyempapírba csomagolt, piros
zsineggel átkötött Chmel-féle füstölt sonkát vittem neki. Úgy látszik,
egyenlőtlenül oszlanak meg az élet javai.
Apám
éppen egy hatalmas pénztárkönyv fölé hajolt, és egy iszonyú hosszú számoszlopot
adott össze. „És mögötte tarka térkép, rajra büszke Ausztriánk.” Ezt ugyan
Werfel barátom csak évekkel később írta, de már ekkor is így volt. Balkeze
hüvelykujját az egyes számjegyek alá csúsztatta apám, jelezve, hol tart az
összeadásban, jobbkezével pedig egy számológép billentyűzetén pötyögtetett. Ezt
a számjegy-klaviatúrás fémszerkezetet ő találta fel, és háromszorosan –
Ausztriában, Magyarországon és Németországban – szabadalmaztatta, de
gyakorlatilag a készülék abban az egyetlen modell-példányban létezett, amelyest
ő használt.
-
Tulajdonképpen fejben gyorsabban adunk össze –
szokta mondani apám -, de többnyire hibásan; géppel lassabban adunk össze, de
megbízhatóan. Válassz!
Most,
hogy beléptem a szobába, fölemelte fejét, anélkül, hogy ujját elmozdította
volna a soron levő számjegy alól, nyilván attól tartott, elvéti a számjegyeket,
és elölről kezdheti az egész oszlopot. Megütközve és gyanakodva nézett rám, és
meglátta kezemben a levelet.
-
Mit keresel itt? Miért nem adtad le a levelet?
Hogyan, hogy nem vagy az iskolában?
Az apák
mindig többfélét kérdeznek egyszerre. Én csak ennyit feleltem:
-
Pernold úr felakasztotta magát.
-
Mi? – kiáltotta Kronosz, felugrott, nem törődve
azzal, hogy most végképp cserben hagyja a számjegytömeget, és lekent egy
csattanós pofont, olyan lendülettel, hogy nekitántorodtam A Birodalmi Tanácsban
Képviselt Királyságok és országok Államvasutai Szolgálati Szabályzata zöld
kötetsorának.
-
Mi az, hogy „felakasztotta”? – üvöltötte aztán,
mintha ez a szó önmagában még nem adna elégséges és egyértelmű magyarázatot.
-
Felakasztotta magát az „adjisten”-nadrágtartóra
– válaszoltam és odanyújtottam neki a levelet. Bár a pofontól még égett az
ábrázatom, mégsem vettem zokon apámtól a kitörését. Nagyjából számítottam rá.
Voltak napjaink, hogy egészen jól megvoltunk egymással, mikor szövetségesként
együtt vívtuk harcunkat mostohaanyám ellen. Most mégis egyenesen
szórakoztatott, hogy egy pofon árán láthattam, milyen égbekiáltó
igazságtalanságra ragadtatja magát apám.
-
Mondd el pontosan, mi történt, de ki ne hagyj
semmit.
Mindent
elmondtam pontosan és a nadrágtartó megfelelő kiemelésével.
-
Lehet, hogy távirat várta a hotelszobában valami
rossz hírrel, és az izgatta fel – mondta apám.
-
Lehet – mondtam én.
-
Lehet, hogy pillanatnyi elmezavarban tette. Az
ilyesmi előfordul.
-
Lehet – visszhangoztam én.
-
Ne mondd folyton, hogy „lehet”, te mafla, és
indulj már, hogy eljuss végre az iskolába.
-
És mit mondjak nekik?
-
Akármit. Mondd, hogy beteg vagyok, és orvosért
kellett menned.
Lehet,
hogy apám csakugyan rosszul lett az ügytől. Míg meséltem neki a dolgot, a
rémülettől valami merev függöny ereszkedett az arcára. Bizonyára féltette a
remunerációját, kárba veszett a libapecsenye, új revizorok jönnek a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutaktól, és keresztül-kasul vizsgálgatnak majd
mindent a végtelenségig. A régi Ausztriában megszokták az emberek, hogy azt
higgyék, minden örökkévaló, elsősorban maga az akkori Ausztria, azonkívül
minden intézménye, legkiváltképp a császár, aki Ferenc József-i stabilitásában
kétségtelenül uralkodásának hatvanéves jubileumához közeledett ebben az
esztendőben. A jubileumi érme köriratát is megfogalmazták már – Duodecim lustris gloriose peractis – és
így tovább! A nadrágtartóra! Ez nem lehet igaz! Úgy láttam, apámat nem annyira
Pernold úr halála rendítette meg, mint inkább az, hogy megzavarták az
összeadásban. A mindig egyenletesen járó óramű hirtelen megakadt, és ebben a
helyzetben egyedül én voltam a keze ügyében. Így hát megértettem a pofon
mélyebb összefüggéseit, és nyomban megbocsátottam apámnak.
De hogy
így egyszerűen, minden további nélkül arra buzdít, hogy az iskolában hazudjak –
ez bizony erősen gondolkodóba ejtett. Apám az az ember volt, aki az
erkölcsiekben is betartotta a szolgálati utat: „Aki hazudik az csal; aki csal,
az lop; aki lop, akasztófán végzi.” Azzal ugyan már tisztában voltam, hogy
ehhez az egész Cseherdő sem tudná elég akasztófával ellátni a Monarchiát. Meg
aztán el kell ismernem azt is, hogy ezúttal nem adhatott nekem ilyen egyszerű atyai
tanácsot: „Mondd meg az igazat!” Hogyan magyarázhattam volna meg Gustav
Lukasnak, a matematika tanárunknak Pernold úr és a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak jelentőségét, meg a nadrágtartóval
elkövetett öngyilkosságot? Hiszen Lukas eleve meg volt győződve arról, hogy egy
diák a legképtelenebb kifogásokhoz folyamodik, csak hogy kibújjon egy
matematika dolgozat alól. Lukas ezenkívül Eleonorenhainból származott. – Ott
mindjárt tudják, ha valaki szélhámoskodik – állította. Ezt kellett most
kitapasztalnom.
-
No halljuk, miféle átlátszó kifogást tartogat
számomra? – ezzel fogadott, mikor beléptem az osztályba. – Megálltak a
villamosok? Avagy köszvény kínozta az Achilles-sarkát? Netán házassági tanú volt
a kedves nagypapája esküvőjén?
-
Orvosért kellett mennem. Apám beteg.
-
Úgy? És mi baja van a kedves édesapjának?
Remélhetőleg semmi komoly?
-
Nem tudom.
-
Helyes. Hát akkor majd estefelé nála magánál
érdeklődöm a hogyléte felől. Úgyis éppen arrafelé van dolgom, el kell mennem az
ásványkereskedőhöz.
Lukas –
aki matematikán kívül természetrajzot is tanított – tipikusan az az ember volt,
aki beváltja fenyegetéseit. Azonkívül a közelünkben, a Zizkovban csakugyan volt
egy drogista, aki mellékesen kőzetekkel és kristályokkal is kereskedett. Bár az
teljességgel szokatlan volt, hogy egy középiskolai tanár elmenjen egy
tanítványa lakására, de ez a Lukas az igazságért – mint többször is hangoztatta
– mindenre képes volt.
-
Én nem holmi Prtschitzből jöttem vagy
Napajedlből –szokta mondani, tüntető megvetéssel ejtve ki e két igazán tiszteletreméltó
cseh helység nevét -, én kérem Eleonorenhainból származom, a Cseherdő kellős
közepéből, ahol sok rózsakvarc található, és az emberek igazat beszélnek.
E
dolgok lélekmélyi összefüggését valahol a nacionalizmus forrásvidékén kell
keresnünk, a nacionalizmusban, amely mindig úgy véli, kisajátította magának az
igazságot. Akárhogy is van, mindenképpen számtani lehetett rá, hogy Lukas tanár
úr eljön hozzánk, és akkor apámat elő kellett volna készítenem, rávennem arra,
hogy ő maga is hazudjon, fedezze az én hazugságomat. Ez mindennél rosszabb lett
volna. Így hát, amint beadták a fiúk a dolgozatokat, és megkezdődött a tízperc,
a folyosón odasomfordáltam Lukashoz.
-
Kérem, Tanár úr, szeretném most elmondani, úgy
ahogy volt.
-
Nagyon érdekes. Most hát meg akarja mondani
nekem az igazat. És miért nem mondta meg mindjárt? Honnan tudjam, hogy ez a
mostani igazság nem hazugság-e megint? Eszerint a papája nem beteg?
-
Nem. De Pernold úr felakasztotta magát.
-
Ki az a Pernold úr? – kérdezte Lukas szigorúan,
mert arra gyanakodott, ezt megint csak kitaláltam, nem vette számításba, hogy
egy kitalált Pernold urat sokkal nehezebb létrehozni, mint egy valódit. Én hát
elmondtam a történteket, dicséretes teljességre törekedve, mindössze a
remunerációt és a befejező pofont hagytam ki belőle, mert e két dologban nem
akartam kiszolgáltatni apámat, ami pedig a pofont illeti, magamat is lejárattam
volna.
-
Tehát libapecsenye és nadrágtartó. Az ember nem
is hinné. És maga ezért lógott a matematika dolgozatról, amely az egész
oktatásügy talpköve. És ezt vegyem én készpénznek?
Erre
már kifogytam a béketűrésből.
-
Előbb nem akarta elhinni, hogy apám beteg. Most
meg azt nem akarja elhinni, hogy Pernold úr fölakasztotta magát. Egyáltalán
miben hisz, Tanár úr?
Tetőtől
talpig végigmért, ahogy az eleonorenhainiek szokták végigmérni a
prtschitzieket. Aztán így szólt:
– Én
abban hiszek, ami bizonyítható, nem pedig abban, amit elmesélnek - és sarkon
fordult.
Óriási!
Abban hisz, ami bizonyítható, nem pedig abban, amit elmesélnek. Eszerint
semmiben sem hisz. Mert hát mit is lehet bebizonyítani? Még azt sem, amit a két
szemünkkel láttunk és személyesen átéltünk. Képzeteink vannak erről, arról, de
bizonyítani nem tudjuk. Csak a közvetlen pillanat bizonyíthatja önmagát. Minden
más csak elképzelés, álom, beszéd. és még ha ez a Lukas tanár úr akár
személyesen részt vett volna is a königgrätzi csatában – amit egyébként apám
állított önmagáról -, egy másik ember számára ez még távolról sem bizonyítaná,
hogy a königgrätzi csata valóban volt, mindössze annyit jelentene, hogy
beszélnek róla. És szóbeszéd, hogy Amerika van, szóbeszéd az is, hogy Nagy
Sándor élt, sőt maga Isten is csak szóbeszéd. Lukas tehát nem hitt Istenben,
nyilván csakis Eleonorenhainban hitt, és mégis gimnáziumi tanárságig vitte, aki
sorsok fölött dönt. És még ez az Eleonorenhain is – még ennek létezését is
folyton bizonygatnia kellett, hogy életben tartsa. Rózsakvarc köveket
mutogatott nekünk, és ezt mondta:
-
Eleonorenhain környékéről valók. Én magam
szedtem föl.
Ezt
mondta, ezt mesélte, és nekünk el kellett hinnünk. De Pernold úr öngyilkosságát
hihetetlennek találta. Nevetséges!
Este,
vacsora közben – becsinált libaaprólék volt, más néven mifelénk a liba
„fiatalja”, bár soha nem fogom megérteni, hogy lehet a liba lába, szárnya,
nyaka és feje fiatalabb, mint maga a
liba, és galuskát ettünk hozzá – apám röviden és velősen kijelentette:
-
Minden bajnak a nők az okai.
Óvakodtam
attól, hogy ellentmondjak neki, csupán megkérdeztem:
-
Hogyhogy?
De csak
ennyit válaszolt:
-
Majd rájössz. Mi volt az iskolában?
Lukasról
beszéltem, meg hogy előbb hazudtam, aztán megmondtam az igazat, de a
remunerációról nem szóltam, és Lukas nem hisz nekem, és lehet, hogy a végén még
megjelenik nálunk.
-
Higgyen, amit akar – mondta apám.
Államköltségen
táviratozott Bécsbe Pernoldnénak: „Férjét szerencsétlenség érte. Várom
érkezését.” Ez megint csak nem igaz; mi az, hogy „szerencsétlenség érte”?
-
Annak a nőnek egészen nyugodtan sürgönyözhetted
volna azt is, hogy „felakasztotta magát” – vélekedett mostohaanyám. – Az ugyan,
oldalán az unokabátyjával, föl se venné. Holnap itt lesz a nyakunkon. A
libamájra. Még szerencse, hogy a liba ilyen kiadós.
Ezenközben
odakint csöngettek, és megdöbbenésemre Lukas tanár úr állt az ajtónk előtt.
Hogy beszélhetne-e apámmal. Apám ekkor már szintén ott állt.
-
Csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjam az
igazságról. A fia hiányzott a dolgozatírásról, és előbb azt állította, hogy Ön
beteg. Az ilyesmi rendszerint üres kifogás. De aztán egy fantasztikus históriát
mesélt el nekem, amelyet még kevésbé hihettem el. Ami Önt illeti, látom, jó
egészségnek örvend. Hát akkor mi itt az igazság?
-
Az igazság, tanár úr, a fantasztikus történet. A
fiam csakis azért hazudott, hogy ne higgyék, hogy hazudik. De mint látja, az
igazság sem segített rajta.
-
Ilyen szellemben neveli a fiát?
-
Kedves Lukas tanár úr, mit mondhatott volna a
gyerek Önnek? Egy negyedórával előbb megmondta nekem az igazat, én erre
lekentem neki egy nyaklevest. Hát hogy mondta volna el egy negyedórával később
Önnek ugyanazt az igazságot? Ön talán elhitte volna neki? Nyilvánvaló, hogy Ön
sem. Bevallom, én magam tanácsoltam neki, mentse ki magát azzal, hogy beteg
vagyok, és orvosért kellett mennie.
-
Mondhatom, igen furcsállom a dolgot – köszönt el
Lukas.
Apám
bevallotta a pofont. Büszke voltam, hogy én kaptam azt a pofont.
A
reggelinél figyelemre méltó nézeteltérés robbant ki.
-
Egész éven át egyetlen vendég sem jön a házba –
állapította meg mostohaanyám -, most pedig három napon belül kettő is, egy
akasztott ember meg az özvegye.
-
Egy főtisztviselő az főtisztviselő – jegyezte
meg apám -, és egy főtisztviselő özvegye az a főtisztviselő özvegye.
-
Egy felakasztott főtisztviselő már nem
főtisztviselő.
-
De az özvegye éppen úgy az özvegye, mint
azelőtt.
-
Hogyhogy „mint azelőtt”? – jegyeztem meg.
-
Te meg fogd be a szád – mondta apám.
-
Teljesen igaza van neki – replikázott
mostohaanyám, majd hozzátette: - Egy libamáj nem elég négy embernek.
-
Hát csinálj szalontüdőt.
-
Úgy bánnak velem, mint egy cseléddel – zsörtölt
mostohaanyám. De nekünk sose volt cselédünk, így nem állt rendelkezésemre a tertium comporationis. Viszont gazdagabb
osztálytársaimnál, például Reitleréknél megfigyeltem, hogy a cselédlányok
fekete klottruhát viselnek, helyes kis fehér kötényt, sőt némelyik még csipke
fityulát is, bőséges borravalókat kapnak, és vasárnap kimenőjük van. Mindebből
mostohaanyámnak semmi sem jutott. Ehelyett viszont az idegenek nagyságos
asszonynak szólították. Ez is valami.
De
özvegy Pernoldné csak nem jelentkezett nálunk másnap sem, s mi hármasban
ehettük meg a libamájat, míg az épp elkészült szalontüdőt eltettük jobb időkre.
A rákövetkező napon sem hallottunk semmit Pernoldnéról. A prágai igazgatóság
időközben hivatalosan tájékoztatta Pernold bécsi főnökeit, azzal a kéréssel,
hogy hivatalosan értesítsék az özvegyest, egyben utasítást is kértek, mi
történjék Pernold holttestével, amelyet egyelőre jégre tettek a törvényszéki
hullaházban. Pernoldné még ezek után sem mutatkozott. Bécsből mindössze a
megboldogultnak egy kollégája jelentkezett, Pohnert főellenőr, aki átvette
Pernold ügyeit, és neki kellett befejeznie a revíziót is.
-
Tehát megint egy libapecsenye – sopánkodott
mostohaanyám.
-
Majd még meglátjuk – felelte apám -, ki tudja,
egyáltalán hajlandó-e eljönni hozzánk, meg hogy mi lesz a remunerációmmal.
Pohnert
főellenőr azonban nem sokat kérette magát. Egyébként ő nem a libapecsenyéhez
vonzódott leginkább, jobban kedvelte a tűzdelt nyúlgerincet vadasmártással és
áfonyával.
-
Végre valami változatosság – jegyezte meg
mostohaanyám e hír hallatára.
-
A knédli kivételével – vetettem ellene. – A
knédli mindig marad.
-
Valaminek csak kell lenni ezen a világon, amiben
bízni lehet – felelte mostohám. Merthogy cseh földön született.
Pohnert
úr középkorú, testes úr volt. Félelmetesen nagy krumpliorrán három sötétvörös
kertieper remegett.
-
Hát bizony, szegény Pernoldnál látnivaló volt,
hogy rossz vége lesz – magyarázta a vacsoránál. – Az asszony, mármint a
felesége, nemcsak hogy harminc évvel volt fiatalabb nála, ráadásul még
Szászországból is származik.
-
No és aztán?
-
Könnyű ezt mondani. Ha két ember különböző
konyhavidékről származik, jobban teszik, ha elkerülik egymást. Csakis akkor
férnek meg egymással, ha mindkettőjüknek tökéletesen mindegy az étel. De hát az
ember az olyan? ismertem egyszer egy házaspárt, még csak pár hete éltek együtt,
mikor az asszony – porosz nő – a parajos omlettjét leöntötte kapormártással.
Saját szememmel láttam. A kapormártás az orjahúshoz volt odakészítve a férj
számára, akinél még ebben is megmutatkozott, hogy cseh földről származik. No de
egye fene, elvégre az is még Ausztria. A férfi azonban felugrott, és azt
mondta: „Miféle pifke tempó ez már megint?” Tyű a mindenit, mondtam magamban,
ha ez azt mondja, „már megint”, meg azt, hogy „pifke tempó”, akkor már baj van.
És mit tesz Isten, nem telt bele egy esztendő, és már szétmentek. Sőt, a nőt
még utóbb meggyilkolta valami csavargó. De hát ez már nem tartozik ide. Ámbár,
mit lehet tudni?
Az
efféle asztali beszélgetésekből a tizenhárom éves gyerek bizony sok mindent
megtanult, bár egész testében még ott remegett a rémület a barátságos Pernold
megdöbbentő elpusztulása miatt, melyet a főellenőr egyszerűen elintézett azzal,
hogy „rossz vége” lett. Az is bántotta a fiút, hogy Pernolné nem jött el; az
asszony melle a könnyű zefírblúz alatt, ez a ködös, fojtó emlék fölzaklatta,
bár mostohaanyja annak idején úgy mellékesen megjegyezte a konyhában:
-
Ha ezt látja az ember, sok mindent megért.
Mit ért
meg az ember, és mi az a sok minden? De hát Pernoldné és ami hozzá tartozott,
továbbra sem került elő.
-
A mariahilferstrassei lakás zárva van – közölte
Pohnert úr. – Pernoldné állítólag elutazott. Senki sem tudja, hová. Bizonyára
megint kirúg a hámból. Kénytelenek leszünk ideiglenesen itt Prágában
eltemettetni a férjét. Végre is nem heverhet örökre a hullaházban. Később majd
át lehet szállíttatni. Hiszen köztudomású, hogy katolikus volt.
Egyszerre
rádöbbentem, mennyire kétes fogalom az, hogy „örökre”, és beleborzongtam. Azt,
hogy nem élünk örökké, már tudtam igazi anyámtól, de Pernold úr most újra,
kézzelfoghatóan igazolta. Nem heverhet örökre a hullaházban. A leendő sírt már
most is csak ideiglenesnek szánják. De ha a holttestet át is szállítják, a
bécsi sír talán kevésbé lesz ideiglenes? Valamikor majd, így hallottam,
megnyílnak a sírok, és a holtak feltámadnak. Egy két-három mély gödörből nem
valami könnyű kikecmeregni. Mikor rabló-pandúrt játszottunk, éppen elégszer
kerültem ilyen lyukba, mert én mindig rabló voltam. És ha egy volt halott végre
kimászik, mi lesz akkor? Az utolsó ítélet, te mafla. Mindenesetre a halál sem
örök. De az élet sem az. Hogy mafla vagyok – egyedül ez az, ami mindenképp
megmarad.
De
azzal, hogy ezek az alapfogalmak meginogtak, egyszersmind kérdésessé vált
számomra az igaz és az igazság fogalma is. Megmondtam az igazat, és bezsebeltem
érte egy pofont. Tévedhetetlen apám parancsára valótlanságot mondtam, és Lukas
tanár úr gúnyosan az orrom alá dörgölte. Pohnert urat meghívtuk nyúlgerincre,
és barátságosak voltunk hozzá, mert féltettük a remunerációt. Pernoldné még
akkor sem jött el, mikor azonosítania kellett volna halott férjét és
intézkedni, hol temessék el. Pedig valamikor a menyasszonya volt. És hallottam,
amint egy nála idősebb menyasszony, a mostohaanyám, esküt tett arra, hogyan
kell hűségesen kitartani egymás mellett. Micsoda látvány volt! Most pedig azt
mondta:
-
A halott az halott, és egyik föld olyan, mint a
másik. Az átszállítás drága mulatság.
No
hiszen! Szép kilátások.
-
Te még igazat adsz neki? – kérdeztem.
-
Nem adok éppen igazat neki, de azt sem mondanám
éppen, hogy nincs igaza.
-
Hogy érted azt, hogy „éppen”?
-
Az „éppen” itt azt jelenti, hogy tulajdonképpen
nem éppen.
Ekként
feltárult előttem a világ egész labirintusa. Minden igaz és nem igaz egyszerre.
De ez azt jelenti, hogy bármennyire is igazunk van, igazságtalanság érhet, és a
legigaztalanabbnak is igazat adhatnak.
-
Ha Pohnert főellenőr úr idejön vacsorára, légy
kedves hozzá, és ne bámuld folyton az orrát, mert ő tesz javaslatot a
remunerációra.
Még
mostohaanyám is – pedig igazán nehezen ment neki – megpróbált valamiféle
kedvességet mutatni. A genovai Fiesco összeesküvése. A „remunerari” szó a
Stowasser-féle latin szótár szerint azt jelenti: megjutalmazni, megajándékozni,
megfizetni. Apám vezette a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak ügyvitelét. Mi
köze van az én kedvességemnek az ő jutalmához? És miért nevettem volna Pohnert
úr orrán? Először is ritkán nevettem, mert sok volt ugyan a nevetséges dolog
körülöttem, de nevetnivalóm az kevés akadt gyerekkoromban. Másrészt pedig
Pohnert remegő krumpliorra inkább ijesztő volt, mint nevetséges. Nyilván valami
mélyenfekvő, végzetszerű, hosszú fejlődési folyamat eredménye volt. Ez is,k
miként Pernold úr nadrágtartója, hozzá tartozott a világ áttekinthetetlen
labirintusához, amelyben éppen akkor tettem meg első lépéseimet, és ahonnan nem
volt többé visszatérés a szív paradicsomába. Mindig csak előre lehet menni, és
közben egyre inkább eltévedünk.
Egy
folyosó, aztán jobbra egy másik, aztán balra a harmadik, aztán lefelé vezető
lépcsők, aztán egy lejtős emelkedő, aztán megint egy folyosó. Állítólag valahol
van valami végső menedék. De nekem senki se hímezte rá semmire, hogy
„adjisten”. Mostohaanyám nem hímezett. Zoknit kötött. A hímezés szentimentális
időpocsékolás lett volna. A kötés hasznos, és pénzt lehet vele spórolni. Meg
aztán, ha egy nő hímez, annak kell valaki, akit szeret. Hol volt a világon
olyan ember, akit mostohaanyám szeretett volna? Még saját magának sem hímezett
soha. Ez már így van, egyik asszony hímez, a másik meg köt. És aki most azt
vetné ellenem, hogy akkor is lehet kötni, ha valaki szeret, az nem értette meg
a dolog lényegét. Mert az, aki szeret – ha valóban szeret -, természetesen
mindent csinálhat a világon. De hímezni csakis az szokott, aki szeret és bánata
van. Ezt már tizenhárom évesen is megsejtettem. Mert ez az az életkor, amikor
az ember belép a labirintusba, és semmiféle Ariadné-fonál nem segíti, és csak
úgy tombol benne a lázongás, anélkül, hogy tudná, mi ellen és mi mellett.
Pernold
halálának oka ugyan egyházi szempontból bizonyos aggályokat okozott, de az
illetékes pap végül is belement abba, hogy „szív- és tüdőbénulás” kerüljön a
halotti bizonyítványba.
-
Mit akarsz – mordult rám apám -, hát nem szűnt
meg a szíve dobogni? És a tüdeje is abbahagyta a lélegzést.
-
Igen, de… - próbáltam ellentmondani, de szavamba
vágott:
-
Semmi „de”, az a sok „de” csak arra jó, hogy
megzavarja a rendet és a nyugalmat.
Nem
tudtam elképzelni, hogyan is kezdhetném másként a következő mondatot – vagy
akár egész életemben bármilyen mondatot -, mint azzal, hogy „de”, így hát
inkább hallgattam. Pohnert főellenőr tartotta a sírbeszédet, és azt mondta, a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasútvállalat soha nem felejti Pernold kollégát.
Apám mint második szónok azt mondta, a Császári és Királyi Államvasutak is
mindig megőrzi emlékezetében. Mert akár államvasút, akár magánvasút: az
öröklétben mind egyenlő. Éppen azon kezdtem töprengeni, tulajdonképpen hogyan
is funkcionálhat egy egész vasútvállalat emlékezete – mikor esni kezdett, és
még mielőtt befejezhette volna apám a beszédét, az eső egyre sűrűbben zúdult a
gyászoló közönségre, mintha csak kannából és vödörből ömlött volna rájuk. A
koporsó még ott állt a bakon a nyitott sírnál, amely a hirtelen támat záporban
pillanatok alatt színültig megtelt esővízzel. Az egyébként is gyér gyásznép a
legközelebbi fák alá menekült, ezek azonban – ciprusok lévén – nem adtak
védelmet, s így az emberek csuromvizesen kirohantak a főútra, ahol néhány
juharfa is állt. A sírásók tétováztak, hogy leeresszék-e Pernold urat az
elárasztott gödörbe.
-
Még aztán itt fog úszkálni nekünk a víz színén –
aggodalmaskodott az egyik.
-
Követ kéne rátenni – javasolta a másik.
Rajtuk
kívül már csak apám meg én álltunk ott a sírnál a még egyre fokozódó
felhőszakadásban, és segítettünk a sírásóknak, akik végre mégis rászánták
magukat, hogy ellássák feladatukat. Leeresztették a koporsót a gödörbe, aztán
iszapos földet, agyaggöröngyöket, kavicsot, téglatörmeléket lapátoltunk rá,
mindent, ami csak kezünk ügyébe akadt, míg lassan teljesen befedtük, és eltűnt
a szemünk elől. Mikor bőrig ázva és verejtékezve fölpillantottunk, közel s
távolban egyetlen lélek sem volt látható. Ha én futballozás közben így
elintéztem volna a ruhámat, apám elver. De most, hogy az ő ruhája is csupa
mocsok volt, csak ennyit mondott:
-
Kötelességünk volt, és jót tettünk vele.
Nem
mertem azt mondani, „de…”
Másnap,
természetrajz óra után Lukas tanár úr megkérdezte, végül is hogyan bonyolódott
le a dolog.
-
Pernold urat tegnap eltemettük az olschani
temetőben.
-
Pompás – lelkendezett Lukas. – Bár Olschan, mint
üledékes terep, geológiai szempontból nem valami jelentős, de temetkezésre
egyenesen kiváló. Mert kérem nem minden talaj egyformán alkalmas temetkezés
céljára. Olschanban ugyanis agyagos a talaj, és különböző sókat meg savakat
tartalmaz, amelyek nagymértékben fokozzák az oda temetett holttestek
tartósságát. Bebizonyított tény, hogy egyeseket, abban a fölben, mikor sor
került rá, úgyszólván változatlan állapotban lehetett exhumálni. De
bebizonyosodott az is, hogy még olyan esetekben is, amikor a koporsó fája már
rég elkorhadt, vagy a föld nyomásától összetört, a hulla megőrizte régi
külsejét. És ennek oka csakis abban keresendő, hogy az olschani talaj
összetétele nincs ínyére a kukacoknak, rovaroknak és más hívatlan
rendbontóknak, melyek megzavarják a holtak jól megérdemelt nyugalmát. Éppen
ezért már a történelem előtti időkben is közkedvelt temetkezési hely volt az a
vidék.
-
Anyám is ott van eltemetve – jegyeztem meg.
-
No ugye – felelte Lukas diadalmasan.
Pernoldnét
továbbra sem lehetett megtalálni.
-
Majd előkerül – mondta apám.
-
Honnan tudod? – kérdeztem.
-
Nyugdíjigénye van – felelte.
Igaza
volt. Néhány hét múlva az asszony megint felbukkant Bécsben. Vidéken volt a
rokonainál, mondta, és sejtelme sem volt róla, hogy férje meghalt.
-
Szép kis rokonok – dünnyögte mostohaanyám.
Pernoldné
nem jött Prágába. Férje hátramaradt holmijait elküldték neki Bécsbe.
-
A nadrágtartót is? – kérdeztem.
-
Bizonyára – mondta apám -, de valószínűleg nem
tartja meg. Az ilyesmit nem tartja meg az ember.
-
És mit csinálnak vele?
-
Elajándékozzák vagy eldobják. Legjobb esetben
eladják az ócskásnak, aki aztán továbbadja.
Hirtelen
az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy esetleg én is egy öngyilkos
korcsolyájával bógnizok.
Az
átszállítás természetesen szóba se került. Pernoldné temetkezési segélyt és
nyugdíjat kapott, apámnak pedig köszönetet szavazott meg a
Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak igazgatótanácsa, és – remunerációjának
érintetlenül hagyásával – továbbra is megbízták eddigi munkakörének
ellátásával. Ekként a Pernold-ügy – úgy látszott – közmegelégedésre lezárult.
HAJNAL
GÁBOR fordítása
(Forrás:
Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat 1972/6., 814-825. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése